A latin ötven árnyalata


Madárperspektívából nézve az embernek lehet az a megnyugtató illúziója, hogy az országhatárok egyszersmind nyelvhatárokat is jelentenek. Pláne ott, ahol a határok a népeket elválasztó nagy hegyvonulatok, az Alpok vagy a Pireneusok gerincét követik. Németországban németül beszélnek, Olaszországban olaszul. Franciaországban franciául, Spanyolországban spanyolul (no jó, Katalóniában katalánul). Ezt támogatja az a történelmi tapasztalat is, hogy Kelet-Európában az elmúlt évszázadban az országhatárok változását a megfelelő (vagy nem megfelelő) nyelvű népek áttelepítése vagy erőszakos beolvasztása is követte, úgyhogy például az 1939-ben önkényesen meghúzott ukrán-lengyel vagy az 1945-ben ugyancsak önkényesen kijelölt német-lengyel határ két oldalán tényleg nem találunk már a másik oldal nyelvén beszélőt. Ha azonban hangyaperspektívából kell végignéznünk egy boldogabb határsávot, ahol sem a határ, sem a lakók nem sokat mozogtak az elmúlt századok folyamán, egészen mást tapasztalhatunk.

Katalónia legészakibb tartományából, Boí völgyéből, az európai románkor egyik bölcsőjéből akarok átmenni északra, Franciaország legdélebbi tartományába, Felső-Garonne-ba, Saint-Bertrand-de-Comminges zarándoktemplomához, amely a középkor folyamán a völgy lakóinak legközelebbi csatlakozási pontja volt a nagy compostelai zarándokúthoz. A völgy bejáratánál őrködő Castilló de Tortól a commingesi székesegyházig a távolság csupán kilencven kilométer, autóval a kötelező lassításokkal együtt is másfél óra alatt megtehető.


A célállomás, Saint-Bertrand-de-Comminges spanyol nyelvű Wikipedia-oldala közli (noha a francia nem), hogy a városkát occitán nyelven San Bertran de Comenge-nek nevezik. Miért érdekes ez? Mert a város lakói – igaz, egyre csökkenő arányban – ezen a nyelven beszélnek. Az occitán – a lengua d’oc, ahogy Dante nevezte az „igen”-t jelentő oc szóról, szembeállítva saját lingua de sì-jével – volt Dél-Franciaország eredeti latin nyelvváltozata, amelyet a francia nyelv az utóbbi évszázadok során egyre inkább háttérbe szorított.

De maga az occitán is több, egymástól különböző nyelvjárásra oszlik a keleti provanszáltól a nyugati gasconig, amelyet itt, Saint-Bertrandban és környékén beszélnek. Erről a nyelvjárásról valamennyien hallottunk már, hiszen egyik leghíresebb beszélője D’Artagnan volt, a negyedik muskétás, akit újoncként Párizsba kerülve éppen gascogne-i tájszólása miatt gúnyoltak. A kiváló gascogne-i katonák adták a királyi muskétás testőrség gerincét, nyelvileg is különös színfoltot képviselve a 17. századi Párizsban. A másik leghíresebb gascon beszélő pedig maga Szűz Mária volt. Legalábbis a lourdes-i pásztorlánynak, Bernadette Soubirous-nak 1858-as látomásában az utóbbi anyanyelvén jelentette ki: Que sòi era Immaculada Councepciou, „én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás”, ahogyan az máig áll lourdes-i szobrának talapzatán. Nem csoda, hogy a helybéliek büszkék ősi nyelvükre, s egyre több faluban látni, hogy ezen a nyelven működtetnek óvodát és általános iskolát, noha az occitán egyetlen változata sem hivatalosan elismert nyelv Franciaországban.




A spanyol avagy katalán határon átérve azt várnánk, hogy ettől kezdve már a spanyolt, illetve katalánt beszélik. De az első kávézó Bossòst városkában, amelynek utcái fölött mint a Fuji lebeg a Tuc d’Aubàs hegye, a büszke Er Occitan – Az Occitán – nevet viseli, ráadásul mint a névelőből látszik, nem spanyolul vagy katalánul, hanem occitán nyelven.



És a város 11. századi, románkori templomának – amelynek északi kapuját az egyik legbájosabb románkori Szűz Mária-dombormű díszíti – információs tábláján szintén nem a katalán vagy a spanyol a fő nyelv. Hanem egy olyan, amelyikről nyelvtudás híján csak feltételezhető, hogy ezek szerint occitán. A feltételezés helyes, de nem pontos.



Néhány faluval arrébb, Vila románkori templomának kapuján ugyanis ki van írva, hogy a környező Aran-völgy melyik településén mikor és milyen nyelven tartanak misét. Már a kiírás nyelve és a napok neve is furcsa. S a völgy központjában, Vielhában – amelyet spanyolul és katalánul egyaránt Viellának neveznek, mégis ez a változat van kiírva a város határában – vasárnap este aranès nyelvű mise van.




Az aranès vagy aráni nyelv az occitánnak, pontosabban a gascon tájszólásnak, még pontosabban a pireneusi gasconnak az a változata, amelyet, mint neve mutatja, az Aran-völgyben beszélnek. Ez a kis terület, amely a Pireneusok gerincétől már északra esik, de még Katalóniához tartozik, a Garonne folyó forrásvidéke. Az itt élők nyelvjárása közelebb áll a szomszédos occitánhoz, mint a katalánhoz, amelytől a hegygerinc választja el őket. Beszélőinek száma nem egészen tízezer, ennek ellenére a völgy hivatalos nyelvének számít, sőt 2010-ben a katalán parlament a katalán és a spanyol mellett egész Katalónia harmadik hivatalos nyelvének fogadta el. Ilyenformán Katalónia az egyetlen állam, ahol az occitán nyelv egy változata hivatalos státuszt élvez.


A hegyen átkelve érünk vissza a boí völgybe. Ez már Katalóniában van, tehát, vélhetnénk, katalánul beszélnek. Igen ám, de hogyan? A boltokban és kocsmákban egymás között beszélt nyelv érzékelhetően eltér a barcelonaitól: mélyebb fekvésű, sok helyen -a-t vagy -au-t mondanak -e helyett, a szóvégi -er-t franciásan -é-nek ejtik, sok spanyol szót használnak. Ez a ribagorzai nyelvjárás, amelyet a katalán-aragóniai határ két oldalán beszélnek az ott amúgy hivatalos katalán illetve spanyol helyett. Joan Corominas, a nagy nyelvész ugyan ezt tartja a katalán „legarchaikusabb és legtisztább” változatának, de hogy sztenderd katalánt halljon az ember, ahhoz még jó néhány völgyet kell utaznia délkelet felé.

A neolatin nyelvészet azt tanítja, hogy az egykori római birodalmat Szicíliától Normandiáig végigjárva minden szomszédos falu érti egymást. Szép ilyen kis léptékben látni, hogyan működik ez a valóságban.


A híd

Maurice de Flaminck, A híd (részlet, é.n., 1890es évek). A potsdami múzeum nagy impresszionista kiállításáról

Neuköllnben, török lacikonyhában ebédelünk a berlini városnéző csoporttal. Húsz ember sok a kis étkezdébe, mások asztalához kell ülnünk. Szelíd kicsi ember kisfiával ebédel, lassan nyílik meg, jól beszél angolul. Aleppóból jöttek, hosszú, életveszélyes úton, sok határon át. Feleség és anya nincs, nem tudni, hol maradt el, nem merünk rákérdezni. A kisfiú már iskolába megy, menekültiskolába, néhány szót tud már németül, büszkén játszik az előlegbe kapott színes ceruzákkal. Aztán persze elkerülhetetlen: „És maguk honnan vannak?” Nehéz kibökni, nem tudjuk, milyen emléket hozott magával az egyik határról a sok közül. „Magyarországról.” Az apa lefordítja kisfiának. A kisfiú arca felderül, felemeli a színes ceruzát: „Magyarország barát!” Áldassék a neve annak a névtelennek, aki miatt így gondol ránk.

Perzsa diszkó


Én ezeket a dalokat ismerem. Ezek szólnak a taxiban, már ahogy az ember elindul a városba a Khomeini repülőtérről, ezek dübörögnek a kebabozóban és a bazárban, ezek zsibbasztják az agyat az egész napos buszúton a sivatagon át. De sosem láttam még rájuk nyilvánosan táncolni, különösen nem whiskyspohárral a kézben, pláne nem fedetlen hajú, combnál véget érő szoknyájú lányok társagában. Ezekért a mellékkörülményekért egyenként is több év börtön járna Iránban. De nem Berlinben, a neuköllni Werkstatt der Kulturenben, amelynek pincéjében ma éjjel Noruz-napi, tavaszújévi diszkót tartanak. A dalok az iráni mulatós zene jellegzetes darabjai, hol perzsául siránkoznak a szerelem gyötrelmeiről és a felnőtté válás elkerülhetetlenségéről, hol az Iránban egyre divatosabb egyiptomi popzenét éneklik arabul, hol iráni-azerbajdzsáni török vagy kurd népdalokra vált az énekes a jelenlévő iráni nemzetiségek kedvéért. A közönség még hazai módon reagál, a fiúk fiúkkal, a lányok lányokkal táncolnak, de legalább már nem külön szobában, hanem egy térben, maguk is zavartan nevetve a szokatlan helyzeten. A gyerekek ott téblábolnak a színpad szélén, ők már belenőnek a a szituációba, a felnőtteket imitálják, míg csak éjféltájban el nem viszik őket aludni.

Habibi (Kedvesem), arab szöveggel.

werkstattnoruz werkstattnoruz werkstattnoruz werkstattnoruz werkstattnoruz werkstattnoruz werkstattnoruz werkstattnoruz werkstattnoruz werkstattnoruz werkstattnoruz werkstattnoruz werkstattnoruz werkstattnoruz werkstattnoruz werkstattnoruz werkstattnoruz werkstattnoruz

És a bónusz: Üsküdara, a balkáni vándordallam, amelyről már írtunk, ma este iráni előadásban

Odüsszeusz


Vasárnap délután az AirBerlin még enged becsekkelni a másnap reggel Pestről Berlinbe induló járatra, csak fél óra múlva kapok tőlük e-mailt, hogy a járatot törölték, ha bármi kérdésem van, hívjam a 60 cent/perc emelt díjas tudakozójukat. Tíz percig várok, de senki nem veszi fel. Közben indul a budai városvezetésem, Katát kérem meg otthon, Berlinben, hogy hívja fel az irodát. Ő huszonhat egész percig vár, mielőtt lerakja. Több órás berlini válságtanácskozás után az eredmény: hétfőre Berlin mindkét reptere teljes sztrájkot hirdetett, lehet, hogy keddre is kiterjed – mialatt ezt írom a berlini buszon, már szerdára is – úgyhogy ha haza akarok érni a csütörtöki berlini vezetésem előtt, muszáj elavult szárazföldi eszközökhöz folyamodnom. Reggel vonattal megyek Bécsbe, hogy akkor már megnézzem a nagy Schiele-kiállítást az Albertinában, s onnan tovább busszal Berlinbe.

A kiállítás tényleg pompás, akárcsak mellette a Batliner-gyűjtemény Monettől Picassóig kiállítása, amely van olyan fajsúlyos, mint a Scsukin-gyűjtemény, de sokkal kisebb rajta a tömeg. Írok is róluk a következő hetekben.

Kimegyek a Naschmarktra, bécsi látogatásaink rituális ejtőző helyére. Görög hegyi teát akarok venni. Régen a görög fűszeresnél lehetett kapni, de változik a piac etnikai összetétele, most a bosnyák teaárusok igazítanak útba, hogy a szemközti görög borboltban van. Megkapom, egy üveg recinát is vennék mellé kettő ötvenért. „Honnan jött?” kérdezi a boltos németül. „Magyarországról”, mondom. „Jó napot”, mondja magyarul, hibátlan akcentussal. „És maguk”, kérdezek vissza én is, és már a nyelvem hegyén van viszonzásul a görög kalimera. „Szamarkandból”, mondja. „Üzbegisztánból?” kérdezem döbbenten, oroszra fordítva a szót. „Úgy, úgy”, mondja ő is oroszul. „Látom, több nyelven beszél. Ért po-jevrejszki, zsidóul is?” „A jiddist értem,” mondom. „A gutn tog, vi geyt es?” rikkant vígan. „Mazl tov!”, viszonzom. A kettő ötvenből csak kettőt fogad el a recináért, és sz prazdnyikom! boldog purimot kívánunk egymásnak.

Az esti busz indulásáig van még egy órám, beülök a Hauptbahnhof aljában a L’Osteria olasz étterembe. Belépéskor az embert a német pincérek buona serával köszöntik, kissé bosszankodom a modorosságon, de akkor már én is olaszul válaszolok és rendelek. A pincérlány állja a sarat, nagyon jól, noha érezhető északi akcentussal viszi végig az olasz diskurzust. Sokkal jobban, mint a szomszéd asztalnál a német pincérfiú, aki az olasz szóra is csak németül felel. A végén a pincérnő hosszan tanulmányozza az egzotikus nevet a berlini hitelkártyán. „Magyarul is beszél?” kérdezi olaszul. „Igen”, mondom. „Én is”, mondja magyarul. A pesti Olasz Intézetben tanult olaszul, tolmács akar lenni, de még pénzt kell rá keresnie. „Képzeld, az úr úgy beszél olaszul, mint egy olasz, csak a végén derült ki, hogy magyar”, újságolja magyarul a „német” pincérfiúnak.

Beszállok a buszba, elkezdem írni ezt a bejegyzést. Rendkívül testes nő telepszik mellém, csak gépelő könyököm szab neki határt, hogy áthassa az én ülésemet is. Pár másodperc múlva fel is teszi a kérdést, brauchen Sie immer so viel Platz, végig ennyi helyre lesz szüksége? Ránevetek, és bele sem gondolva csúszik ki belőlem a kérdés: und Sie brauchen immer so viel Platz? és magának mindig ennyi helyre van szüksége? Döbbenten néz rám, valamit morog szerbül, és eltűnik a busz mélyében.

Folyamőrség


A Fal már huszonnyolc éve leomlott, épp amennyit élt. A sebek lassan behegednek. Ki emlékszik még rá, hogy a Potsdamer Platzon erdő volt, ahonnét hajnalban varjak ezrei szálltak fel, hogy a Märkisches Museum mögött az utca egy falnak támasztott trabantban végződött? Csak a feltűnően új házak hézagmentes sora árulkodik a múlt hiányáról, csak az aszfaltban futó bazaltkocka-sor varrata terít még egy layert erre a csupa-varrat városra. És mégis, huszonnyolc év után is a legváratlanabb helyeken nyílik repedés a téridőben, a város közepén még egyszer feltámad a falromantika. Néhány száz méterre a Checkpoint Charlie-tól, ahol ma már perzsa művész panoptikumában kell újraélni, milyen volt átkandikálni a falon, a Stallschreiberstraße mentén, ahol a Berlinbe látogató Martin Luther King személyesen sietett lesújtó véleményt mondani az aznap reggeli DDR-Flüchtlingre tüzet nyitó keletnémet határőrökről, tegnapról mára eltűnt a senki földjén huszonnyolc éve izmosodó sarjerdő. A munkagépek által feltúrt föld közepén hosszú fehér hajú őr vigyáz a kivágott fára, kutyája nyüszítésére fordul hátra, int a kamerába. A nyiladékon át ide világít az Alte Jakobsstraße új házsora, az Alexanderplatz tévétornya. A grund szélén futó műkő tömbök már nem sokáig jelzik a fal egykori vonalát. Az idő újabb darabot nyelt el a félmúlt zátonyszigetei közül.

stall stall stall stall stall stall stall


Blogtalálkozó! Díszvendégek: Grúzia és Szicília


Szombaton, március 11-én délután 3-tól 6-ig újra blogtalálkozót tartunk törzshelyünkön, a Selfie Bár különtermében (Budapest, Rákóczi út 29., a Rókus kórház mellett). A találkozó keretes szerkezetét két előadás biztosítja, következő közös útjaink két helyszínéről. Az elsőben, nem sokkal a kezdés után, június-júliusi grúziai útjainkról adok áttekintést, mégpedig mindkét verzióról: azokról is, amelyek júniusban Tushetiben, és arról, amely júliusban Szvanetiben csúcsosodik ki. Utána kötetlen beszélgetés és sörözés, majd olyan fél-háromnegyed öt tájt bemutatom húsvéti szicíliai utunk állomásait is. Ezt az előadást ajánlom nemcsak az út résztvevőinek, hanem azoknak is, akik a létszám beteltével lemaradtak az útról, hogy eldönthessék, akarnak-e jönni a december elején, Santa Lucia ünnepére ismét megszervezendő szicíliai útra. És persze mindenki mást is szeretettel látunk!

Teaházi előadás a tea és ló útjáról


Még a tea és ló útját róttam, egyre magasabbra kapaszkodva Yünnan és Kelet-Tibet hegyei között, amikor császári futár ért utol, s követi megbízást adott át, hogy ha a nagy hegyeken túl a messzi napnyugatra érek, tartsak beszámolót utamról. A megbízásnak, vagyis a Zhao Zhou teaház meghívásának engedelmeskedve e hét pénteken, március 10-én, délután 5 és 7 között tartok előadást az útról és minden másról, amiről csak kérdeznek majd. A színhely a teaház budapesti, Lánchíd utca 5. szám alatti boltja, ahol azonban korlátozott a hely, úgyhogy a teaház „events”-honlapján, a március 10-i esemény mellett regisztrálni kell rá. Aki már nem fér be, azok számára hamarosan törzshelyünkön, a Selfie-ben is tartok előadást és útelőkészítőt novemberi dél-kínai utunkra.

Láthatatlan városok. Tánc a vulkán tetején. Az 1920-as évek Berlinjének kulturális topográfiája


A címben szereplő kifejezést először az 1918-as berlini forradalomra alkalmazták, de éppannyira, sőt talán még inkább érvényes a két – császári és führeri – diktatúra közötti törékeny weimari köztársaság időszakára is, amely a későbbi fejlemények felől nézve a Goldene Zwanziger nevet kapta a város történetírásában.

A húszas évek elején győztes és bukott forradalmak elől menekülő emigránsok tömegei, oroszok, magyarok és minden országból nagy számú zsidó menekült árasztja el a német fővárost, s a lüktető nagyváros, az új, kísérleti művészeti formák, a sűrű kulturális közeg, a felfokozott élet élménye óriási hatással van mindannyiukra. Berlin másfél évtizedre a teremtő erő európai központjává válik, s ebben az emigránsok döntő szerepet játszanak.

Ennek a sajátos, sokszínű és soknyelvű kulturális életnek megvannak a maga jellegzetes helyszínei: a kávéházak és varieték, a Scheunenviertel jiddis színházai és Charlottenburg orosz éttermei, az Alexanderplatz és a Kurfürstendamm egyaránt mitikussá vált ellenpólusai. Ezeket a kulturális központokat járjuk végig korabeli térkép, irodalmi szemelvények és zenék segítségével másfél órán át. A prágai Josefstadt, Tbiliszi óvárosa és Csernovic után a weimari Berlin a negyedik „láthatatlan város”, amelyet láthatóvá teszünk, megmutatva, hogyan épültek rá az új, nagyvárosi kultúra struktúrái a századfordulós Berlin szerkezetére, újjádefiniálva és átalakítva a várost, s hogy az ezt követő pusztulások és változások ellenére ezek a struktúrák, ha olykor rejtve is, hogyan élnek tovább a mai napig.

Előadás-sorozatunknak a FUGA Építészeti Központ (Budapest, Petőfi Sándor u. 5.) ad otthont. Időpont: 2017. március 9. csütörtök, délután 6 óra. Mindenkit szeretettel látunk.

A mamoiadai karnevál


A népszokások olyanfajta normatív leírásai, amilyeneket a néprajzi lexikonokban, vagy a mamoiadai Maszkmúzeumnak a helyi farsangról szóló reprezentatív kiadványában olvasunk, az időtlenségbe emelik, az örök körforgás ritmusához igazítják a szokást. Ami tegnap volt, az lesz holnap is, s a mamoiadai mamuthones és issohadores felvonulása úgy lép elénk ötezer év homályából, ahogyan az elmúlt ötezer év bármelyik farsangján az idő folyamába lépve láttuk volna.

A normatív leírás azokat az évről évre ismétlődő cselekvéseket hangsúlyozza, amelyeket a szokás lényegi elemeinek, s a közösségi identitás hordozóinak tart. Emiatt azonban nem ad számot a szokás megvalósulásának olyan alkalmi és improvizatív cselekvéseiről, mint hogy

• a mamuthones és issohadores, miközben végigtáncolják a falut, betérnek minden útba eső bárba, ahol ugyancsak körbetáncolják a helyiséget, minek fejében ingyen italt kapnak;

• a falusiak a legkülönbözőbb farsangi kosztümökben vesznek részt a mulatságon, amelyek viselettörténeti és jelképi szempontból a legkevésbé sem összeegyeztethetőek a mamuthones ezredéves mamoiadai hagyományával, de ez a legkevésbé sem zavar senkit;

• a felvonulás résztvevői újra meg újra kilépnek rituális szerepükből, a rokonokkal és komákkal interakciózva erősítik meg a társadalmi kötelékeket, s éppúgy fotózzák mobiltelefonnal a falu mulattatására Szlovéniából meghívott másik ezredéves busó-csoportot, a kurenteket, mint azok őket, és az összes néző mindannyiukat;

• s hogy ez az órákon át sok helyszínen hullámzó, meg-megtorpanó, sokszálú, egyszeri és soha meg nem ismételhető, csak itt és személyesen átélhető eseménysor, ez maga a mamoiadai karnevál.

A milánói repülőn fiatal olasz pár nézi, ahogy rendezgetem a képeket. „Hol van ez?” kérdezik. „Mamoiadában, Szardínián.” „Jövőre mi is elmegyünk oda”, döntenek.

Mamuthones a bárban. Nagy Tibor felvétele


Maria Pittau: Su Beranu (A tavasz). A Raighinas (2004) albumról

mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2 mamoiada2


mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3 mamoiada3


mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4 mamoiada4

Az utánpótlás. Fabricius Ildikó felvétele


Évgyűrű

Gavoi (Szardínia), 15. századi plébániatemplom, 2016 húsvét

Gavoi, 2017 karnevál

Karnevál Szardínián


„Ha olyan karnevált akarsz látni, amilyen nincs még egy az egész földön, menj Mamoiadába, ahol Szent Antal napján kezdődik, s meglátod majd a faálarcos csordát, a néma és leigázott csordát, a legyőzött véneket és a győztes fiatalokat, a szomorú karnevált, a hamvak karneválját, mindennapos történetünket, az epével és ecettel fűszerezett örömöt, a keserű mézet.”

Salvatore Cambosu: Miele amaro (Keserű méz)

Már csak néhány nap, és beköszönt a nagyböjt. Az utolsó napokban, farsangvasárnaptól húshagyókeddig azonban még csúcsra jár a farsang, amelyet különösen archaikus módon ünnepelnek Szardínia falvaiban. Ezek között is mindenekelőtt Barbagia világtól elzárt hegyvidékén, amely kulturálisan egyfajta sziget-a-szigeten, s ott is elsősorban Mamoiada falujában.

Mamoiada Szardínia egyik legöregebb települése. Közelében, a Sa Oche e Su Ventu kettős barlangban tárták fel a sziget egyik legrégebbi, húszezer éves emberi lakóhelyét, s a falu alatt a sziklába vájt hatalmas sírkamrákat már a Kr.e. 6. évezredben használták. A középkorban a minden várostól távol eső, nehezen megközelíthető hegyvidéket a katolikus egyház sem tudta igazán elérni: a falu környékén egyetlen szerzetesi közösség sem telepedett meg, ami kivételes dolog Szardínián, és egyetlen temploma is a falutól távol eső, kicsi Szent Kozma és Damján pásztortemplom volt. Ez is magyarázhatja ama igen ősi karneváli és tavaszköszöntő termékenység-rítusok fennmaradását, amelyek sok ezer éve az egész Mediterráneumban elterjedtek voltak, de ma már leginkább csak a Balkán hegyi falvaiban – no meg a mohácsi busójárásban – találjuk meg továbbélő maradványaikat.


A mamoiadai karnevál január 16. éjszakáján, Szent Antal ünnepén kezdődik, amikor az egész Mediterráneumban tüzeket gyújtanak és maskarások vonulnak fel. A mamoiadai felvonulások főszereplőinek két fajtája a mamuthones és az issohadores. Az előbbiek valamiféle ősi állat vagy természeti erő jelképeiként fekete birkabőrbe öltöznek, fekete fa álarcot és fekete kendőt viselnek, s hátukon húsz-harminc kilónyi rézcsengőt – „sa carriga” – hordoznak, csontból készült nyelvvel, amelyek kísérteties robajjal követik lassú, ritmikus vonulásukat. Az utóbbiak piros-fehér reneszánsz – vagy ahogy itt mondják, „török” – ruhában, többnyire fehér álarcban kísérik őket, kezükben lasszóval, amellyel igyekeznek a nézők közül is minél többet behúzni a menetbe. A felvonulás a falu főterén gyújtott máglyánál ér véget, ahol minden résztvevőt és nézőt a hagyományos szárd szalonnás babbal vendégelnek meg, s az egész falu szárd körtáncot – ballu tundu – jár a tűz körül.

Ma indulunk a karneválra. Ezt a rövid híradásunkat még csak a mamoiadai Maszkmúzeum farsangi kiadványának képeivel tudjuk illusztrálni. Húshagyókedd estéjén, azt reméljük, már saját képeket posztolhatunk az ünnepről.



Tenores di Bitti: Ballate a ballu tundu (Körtánc). Az Ammentos (1996) albumról

mamoiada1 mamoiada1 mamoiada1 mamoiada1 mamoiada1 mamoiada1 mamoiada1 mamoiada1 mamoiada1 mamoiada1 mamoiada1 mamoiada1 mamoiada1 mamoiada1 mamoiada1 mamoiada1 mamoiada1 mamoiada1 mamoiada1 mamoiada1 mamoiada1 mamoiada1 mamoiada1 mamoiada1 mamoiada1 mamoiada1 mamoiada1 mamoiada1 mamoiada1 mamoiada1 mamoiada1 mamoiada1 mamoiada1 mamoiada1 mamoiada1 mamoiada1