Masule, 2016



Shervin Mohajer: Beats. A Kohân Kamân (Ancient Bow), Pieces for Kamanche and Alto Kamanche albumból (2015)

Masulétől féltünk. Az Alborz oldalában ezer méter magasan fekvő falucska Ahmad Kavousian idejében, 1975-ben még lehetett Irán rejtett gyöngyszeme, ismeretlen úticél, amelyről csak a beavatottak tudósították a kiválasztottakat, archaikus település, ahol a helyiek még csodálkozva néztek az idegenre. Negyven év alatt azonban mindez megváltozott. Masule ma az iráni turizmus obligát állomása. Az ötszáz lakosú falucskát évente sok tízezer turista keresi fel. Elsősorban irániak, mert Iránban hihetetlenül eleven a belföldi turizmus, de a falu ott van a Lonely Planet iráni top ten listáján és a külföldi idegenforgalmi irodák sztenderd iráni körútjainak programjában is. Az világos volt, hogy az egykori idill már a múlté. A kérdés az volt, mit találunk helyette.

Voltak már tapasztalataink arról, hogy néz ki az, amikor a turizmus kipécéz magának egy-egy iráni települést. A kurdisztáni Palangan hegyi falujában – amely külföldön még ismeretlen, de az irániak már özönlenek ide – a helyiek elkeseredetten védik magánszférájuk egyre fogyatkozó maradványait, dühödten fordulnak el a turistáktól, akik ellepik a hegyi utcákat és az arcukba tolják a fényképezőgépet. Yazd sivatagi agyagvárosában a bazár hagyományos boltjait felváltották a szuvenírárusok, a levegőt is pénzért adják, és tíz év alatt itt fordult elő először, hogy a szállodai elszámolásnál megpróbáltak becsapni. Ilyesmitől féltünk az elturistásodás útján jóval előrébb járó Masuléban is.

Nem így lett. A lépéselőny jót tett Masulénak. A falu már túljutott a turizmus első megrendülésén és gyermekbetegségein. Lakói megtanulták kezelni az új helyzetet, megtalálták benne saját helyüket, és sikerült mindennapi életükhöz igazítaniuk azt. A vendégházzá alakított parasztházakban éppolyan barátságosan bánnak az emberrel, mint másutt a családi vendéggel. A bazárban a szuvenírek nem szorították ki a régi boltokat, sőt a kereslet egy sor modern kézműves terméket is létrehozott. A falu egészséges fejlődésére a „Masooleh Conservation and Sustainable Development Institute” vigyáz. A régi házakat felújítják, többé-kevésbé autentikus módon. A közösségi ünnepeket ma is megülik, nem zavartatva a turisták pillantásától és kameráitól, sőt őket is bevonják. Szeretnénk hinni, hogy Irán fokozatos megnyílásával és az idegenforgalom fellendülésével ez lesz a fejlődés iránya a turizmusnak kitett más településeken is.


masule1 masule1 masule1 masule1 masule1 masule1 masule1 masule1 masule1 masule1 masule1 masule1 masule1 masule1 masule1 masule1 masule1 masule1 masule1 masule1 masule1 masule1


A menet a falu tetejéről indul. A távolból ideszűrődik a dobok pufogása, az ének foszlányai. A főtéren, a bazár háromszintes terén már felkészültek a fogadásukra: középen mikrofon és hangszóró, körben kíváncsi tömeg, turisták és helyiek egyaránt.  Fél óra múlva a tiszta fekete ruhába öltözött férfiak leérnek a bazárhoz, a legalsó szinten állnak sorfalat a folyosó két oldalán. Az énekes felváltva énekel szomorú rubato gyászdallamokat és ütemes, lendületes indulókat a mikrofonba. Az elsőknél, amelyek olyanok, mint a régi magyar népdalok, mindenki lehajtja fejét, többen sírnak, az ezerötszáz éves gyászban saját veszteségeiket élik át. A másodiknál megelevenednek, a dal ritmusára ütemesen, egyszerre verik mellüket, a kerbalai csatában elesett Husszein imám nevét kiáltozzák. A felső szinten ugyancsak feketébe öltözött kisfiúk teszik ugyanezt nagy lelkesedéssel. A helyiek mutogatnak, hogy nyugodtan menjünk be fényképezőgépeinkkel a sorok közé, nem zavarjuk a rituális gyászolókat, sőt inkább kihúzzák magukat, ahogy közelről fotózzuk őket. Egy óra hosszat tart a szertartás, aztán szünet következik, a sorok felbomlanak, beszélgető csoportokká rendeződnek át. Ahogy szállásunkra felfelé megyünk, halljuk, hogy ismét megindul az ének, immár a mecsetből, ahol hajnalig virrasztanak az imám és mártír társai emlékezetére.


masule2 masule2 masule2 masule2 masule2 masule2 masule2 masule2 masule2 masule2 masule2 masule2 masule2 masule2 masule2 masule2 masule2 masule2 masule2 masule2


Alamuttól a tengerig


Alamut után senki sem ismeri az utat. Az útikönyvek csak idáig jönnek el. Ami ezen túl van, arról csupán szóbeszédből tudósítanak. Még azt sem tudják megmondani, van-e út, és ha igen, milyen minőségű. A térkép ugyan jelez egy ijesztő szerpentin-sorozatot Garmarudtól felfelé, de nem tudni, hogy, mint oly gyakran kiderül, esetleg csak terepjáróval járható, vagy még azzal sem. A 2012-es Lonely Planet egyenesen azt javasolja, fogadjunk öszvérhajcsárt Garmarudban, ha „egyike akarunk lenni ama maroknyi európainak, akik Freya Stark óta megtették ezt az utat”.


Az alamuti elágazás után vízmosáson kelünk át. Az Alamut folyó egyre keskenyebb szalagja itt tágas völgyet könyökölt ki magának, mutatva, milyen szélesre duzzad késő tavasszal, amikor odafönt a Salambar-hágón megindul az olvadás. A völgyet most rizsföldek pókhálója fedi, és mint a kabócák ciripelése, végig betölti a cséplőgépek brummogása. Aztán az út egyre meredekebbé válik, a hegyek egyre magasabbakká, a völgy összeszűkül, a rizsföldek eltűnnek. Megérkezünk a völgy fejébe, az utolsó településre, Garmarudba.


garmarud1 garmarud1 garmarud1 garmarud1 garmarud1 garmarud1 garmarud1 garmarud1 garmarud1

A falu végén a folyóágyból jelentőségteljesen felmagasodó szikla zárja le az utat, mintegy a lakott világ végét jelezve. Innen azelőtt csak a folyó medrében lehetett tovább haladni, már akinek volt miért. A pásztoroknak meg kellett várniuk a tavaszi áradás végét, hogy nyájaikat felhajtsák a Piche Bon nyári legelőire. Csak néhány éve vájtak vékony utat a folyó fölötti sziklafalba, töltésének csupasz oldalán még nem telepedett meg a növényzet.


garmarud2 garmarud2 garmarud2 garmarud2

Az út meredek hajtűkanyarokkal emelkedik egyre följebb, egyre magasabbról látunk le a kanyonba. A csupasz sziklán törpefenyők, bogáncs, néhány gyors tenyészidejű virág terem. Fölöttünk fakó keselyű köröz.


garmarud3 garmarud3 garmarud3 garmarud3 garmarud3 garmarud3 garmarud3 garmarud3 garmarud3 garmarud3 garmarud3 garmarud3 garmarud3 garmarud3 garmarud3 garmarud3 garmarud3

Ahogy a szerpentin felér a gerincre, hirtelen megszűnik az aszfalt. Csak földút visz tovább, ki tudja, meddig. Innen negyven kilométer az Alborz nagy vízválasztója. Ha odáig sikerül eljutnunk, onnan már lefelé haladva elérjük a tengert. Ha alkonyat előtt nem sikerül, még mindig visszafordulhatunk Garmarudba, a Navizar vendégházba. Szemből terepjáró jön. „Milyen az út?” „Hát ilyen, járható, na. Estére Piche Bonba érnek”, mutat az apró falucskára a hatalmas völgy túloldalán, „onnan holnap átjutnak Maranba”. Nem túl biztató, ennek vagy háromszorosát kellene még ma délután megtennünk, hogy elérjünk a tengerig.

Az arany óra a Piche Bon platójára feljutva ér minket. A platón nyáj legel, a fény arany kontúrral rajzolja ki az állatok és a dombok gerincét. Ugyanezen a platón, ugyanebben az órában írta nyolcvan évvel ezelőtt Freya Stark:

„A lenyugvó nap fényében hazafelé igyekvő nyájak mézként ömlöttek le a hegyoldalon, mögöttük a pásztorokkal. A bégetés és a kiáltások, az ugatás és a zsivaj mögött ott tornyosult a lakatlan hegyek csöndje, magas és magányos békessége.”


garmarud4 garmarud4 garmarud4 garmarud4 garmarud4 garmarud4 garmarud4 garmarud4 garmarud4 garmarud4 garmarud4

A nap utolsó fényénél érjük el a Salambar-hágót. A hágón épült kis Szafavid-kori karavánszeráj jelzi, hogy az Alamuttól a tengerig vezető utat már akkor is rendszeresen használták, amikor még valóban csak öszvérháton volt járható. Körben kitárul a hegyvidék, a tájat uraló Alam-Kuh sziklái között még ott fehérlik a tavalyi hó. Itt jegyezte fel Freya Stark:

„Utoljára még egyszer végigtekintettem a tájon: nyugatra, a köd mögött az asszaszinok völgye, peremén a Balarud, mint egy távoli játékszer, a mögötte rejtőző alamuti sziklával, s a Haudegan élesen kirajzolódó kontúrjával. Még három órányi út áll előttünk Maranig, lefelé a szűk völgyben a Salambartól délre, amelynek északi oldalát már zöld növényzet borítja. A mély völgyekben az örökös ködtől megfeketült szénaboglyák. A folyó ott rohant előttünk évezredek alatt kivájt medrében, a maga ásta kanyonban, amelyben úgy tekergett, mint a féreg saját járatában.”


Lefelé indulunk mi is a keskeny földúton Maran felé, meredek szerpentinúton, jobb kéz felé mély szakadékkal. Óvatosan vezetek, de szeretnék még sötétedés előtt leérni. Innen már nincs visszaút Garmarudba. Ha Maran előtt ér a szürkület, ott kell szállást kérnünk a százötven lakosú faluban. Nincs már időnk letérni a közeli Sahrestanba sem, ahol szerettem volna megkérdezni, emlékszik-e még valaki a Freya Stark által említett magyar mérnökre. A mérnök Teheránban próbálkozott gramofonárusítással, de belebukott, s ezután költözött ide görög feleségével, hogy Reza Pahlavi sah megbízásából felmérje a Qajar-arisztokratáktól elkobzott birtokokat.


garmarud5 garmarud5 garmarud5 garmarud5 garmarud5

A földút jó, még szürkület előtt sikerül túljutnunk Maranon. A szerpentin tovább ereszkedik, s a hatvan lakosú Yuj falunál újabb folyóhoz jutunk le, a Seh Hizar völgyébe. Ez már északnak folyik, a Kaspi-tengerbe. A táj hirtelen megváltozik, mintha másik országban járnánk. A sziklákat sűrű zöld növényzet lepi el, hatalmas zöld erdőkön keresztül haladunk egyre lejjebb. Az utolsó erdőből kiérve a földút ismét aszfaltra vált. Magas platóra jutunk, alattunk szélesen elterülő város fényei, s túl rajtuk, a horizonton, párás szürke csík. Θάλαττα! θάλαττα! Sikerült.


Pásztor az Alamut alatt


Alamut vára szinte megközelítheteten sziklán emelkedik. A szikla mellett lefutó patak medrében igyekszünk felkapaszkodni hozzá. Kel fel a nap, felragyogtatja a nyárfákat a patak partján, s a nyárfákon túl a kopár hegyoldalakat. A falu végén, a kaptároktól visszatekintve látjuk, hogy kis csoport kanyarodik felfelé az úton. Pásztorok mennek a hegyekbe felváltani társukat, és egy öreg házaspár tereli ki hat birkáját a vár fölötti legelőre. Bevárjuk őket. Az öreg a fehér szamáron méltóságteljesen viszonozza köszöntésünket. „Ilyen korán?” kérdezi. „A faluban aludtak? Kinél? Áhá, Ruszuli agánál”, helyez el minket az értelmezhető világ koordinátahálójában. „Nem lesz nagyon hideg?” kérdezi, egyszálingemre mutatva. „Mire felérek, még ezt is levetném”, mondom. „Nem megyek én olyan magasra, mint maguk.” Egy darabig együtt haladunk. Ahol az út elágazik, int, hogy kövessük. „Ne egyenesen menjenek fel, kerüljenek velünk erre a mező felé, innen sokkal szebben látszik a vár.” Velük tartunk. Az újabb útelágazásnál hosszan nézünk utánuk, míg el nem tűnnek a hegy hajlatában.

shepherd shepherd shepherd shepherd shepherd shepherd shepherd shepherd shepherd shepherd shepherd shepherd shepherd shepherd shepherd shepherd shepherd shepherd shepherd shepherd shepherd shepherd shepherd shepherd shepherd shepherd shepherd shepherd shepherd


Iráni ősz, percről percre


gilan gilan gilan gilan gilan gilan gilan gilan gilan gilan

Az eredeti terv az volt, hogy még napkelte előtt a repülőtérre érve azonnal autót bérelünk, elindulunk nyugat felé, s két óra múlva már az Alamut völgyében, az asszaszinok hegyei között ér minket a reggel. Fotósokkal utazni azonban kockázatos dolog. Ennyi kütyü közül kizárt dolog, hogy valami ne maradjon otthon, annak híján pedig értelmét veszti az egész fotótúra. A repülőtérről tehát a város felé vesszük az utat. Teherán gazdag északi része, ahol az efféle holmik kaphatók, sokáig alszik, a boltok későn nyitnak. Azalatt a Tabiʿat, azaz Természet-hídon ütjük el az időt. A világ legnagyobb gyaloghídja annyira vadonatúj, hogy még az útikönyvek sem említik. Huszonéves építész lány díjnyertes terve alapján építették 2014 őszén, Teherán két kedvenc piknik-parkját köti össze, mintegy a város új főtereként. Három szintjét elegáns éttermek és kávézók töltik meg, esténként itt sétál és vacsorázik mindenki, aki számít a tizenhárommilliós városban. Hajnalban még csak egyetlen reggeliző van nyitva, de annak kínálata pompás indítása az egy hetes észak-iráni fotótúrának. A felkelő nap lassan megszínesíti Észak-Teherán felhőkarcolóinak panorámáját, a Damavand csúcsa fölött könnyű felhők szállnak. Irán köszönti vendégeit.


Qazvin után az út élesen északnak fordul, meredeken kanyarog felfelé, az Alborz hegyláncai közé. Két hegygerincen is átkelünk, két völgyre tekintünk le szédítő magasságból. Az aranybarna hegyoldalak hajlataiban apró füstök szállnak, kicsi agyagfalvak kapaszkodnak, nyárfasorok jelzik, ahol felszínre tör a vidék legnagyobb kincse, a víz. Az út menti dombhátakon nyájak legelnek. Ezt az utat valamikor ötvenkét vár szegélyezte, a szeldzsuk hódítók elől 1090-ben ide menekült iszmáiliták várai, amelyek áthatolhatatlan falként védték Alamut iszmáilita birodalmát, s annak közepén imámjuk, a Hegyi Öreg várát. Amikor Freya Stark 1930-ban minden nyugati utazó közül elsőként végigjárta ezt az utat, még mindegyik vár nyomát megtalálta. Ma sem nehéz odaképzelni a meredek hegycsúcsokra és éles hegygerincekre a hágókat és a völgyeket ellenőrző erődítményeket, amelyek fokozatos bevétele több mint húsz évbe telt a mongol hadseregnek.

gilan1 gilan1 gilan1 gilan1 gilan1 gilan1 gilan1 gilan1 gilan1 gilan1 gilan1 gilan1 gilan1 gilan1 gilan1 gilan1 gilan1 gilan1 gilan1 gilan1


Alkonyatkor érünk Gazorkhan faluba, Alamut várának tövébe. A falu főterén, a fából épült mecsetben Hosszein imámot siratják gyönyörű rubato dallamokkal. Tegnap kezdődött moharram gyászhónapja, amelynek tizedik napján, Ashura estéjén a síita imámot és háza népét Kerbalánál lemészárolták az elvetemült szunnita kalifa zsoldosai: a siratás, a gyászünnep és a megemlékezések, ahogy tavaly ilyenkor is, végig fogják kísérni egész iráni utunkat. A mecset előtt férfiak beszélgetnek. Odalépek hozzájuk, egymás egészsége felől érdeklődünk, a sok ezer éves perzsa etikett által gömbölyűvé csiszolt kavicsokat cserélünk, amely nem engedi, hogy akár én elhamarkodottan a tárgyra térjek, akár ők azonnal utat engedjenek kíváncsiságuknak. Szállást kérdezek, Rusuli agát ajánlják, akinek van egy üres tisztaszobája. Elkísérnek. A házigazda teával, friss dióval fogad. A fából épült, hagyományos tornácos ház egy utcányira áll a mecsettől, tisztán, áthatóan halljuk az éjszakába nyúló gyászszertartást, s aztán majd a napkelte előtti első imát.


Alamut várát és asszaszinjait Marco Polo tette brenddé Európában. A korabeli iszlám legendákból átvett elbeszélése szerint Hasszan-e Szabbah, „a Hegyi Öreg”, a nizari iszmáiliták vezetője innen, az Alborz hegyei között rejtőző megközelíthetetlen várából jóformán hadsereg nélkül, pusztán fidaʿinnak, „áldozat”-nak nevezett öngyilkos merénylői révén befolyásolta a Közel-Kelet politikáját, gyilkoltatott meg vagy kényszerített megalázkodni kalifákat, szultánokat és keresztes vezetőket, múlhatatlan dicsőségű példával szolgálva a mai iszlám öngyilkos merénylők számára, akik az általa alkotott eufemizmussal ugyancsak fedayeennek nevezik magukat. A legenda szerint a kiszemelt fiatalembereket vacsorán látta vendégül, majd hasissal elbódította – innen a szekta hashashin, asszaszin neve –, s a vár mellett felépített titkos paradicsomkertbe vitette át őket, ahol a szolgálattevő hurik és a sosem tapasztalt gyönyörűségek egyaránt meggyőzték őket róla, hogy a Hegyi Öreg jóvoltából valóban a Paradicsomba kerültek. Amikor aztán a nap végén az újabb bódulat után ismét a vacsoraasztalnál találták magukat, örömmel esküdtek hűséget a Hegyi Öregnek, s lelkesen vállalták érte a halált is, mert tudták, hogy cserébe ismét, s immár végérvényesen a Paradicsomba juttatja őket.

Alamut ma már nem megközelíthetetlen. Freya Starknak, aki 1930-ban először eredt az asszaszin legendák nyomába, hónapokba telt, míg Qazvinból eljutott az Alamut völgyébe, s itt újabb hetekbe, míg a helyiek útmutatása nyomán lokalizálta az egykori várat. Feljutni oda azonban csak egy év múlva, megfelelő felszereléssel visszatérve tudott. Azóta a két meredek hegyláncon átvezető utat leaszfaltozták, a vár alatti szirt oldalába sok száz lépcsőfokot építettek. A helyiek már azonnal megmutatják, melyik ösvény indul a falu végétől a vár felé, s az öreg pásztor azt is, honnan nyílik rá a mezőről a legszebb kilátás. A vár falai romosak, de helyreállíthatóak, s az „Alamutért Alapítvány” már el is kezdte legalább a felállványozását. Odaföntről csodálatos kilátás nyílik az Alamut hegyektől körbezárt völgyére, amely világosan szemlélteti, miért volt megközelíthetetlen a vár évszázadokon át. A paradicsomkertet ma már nem látni, de emlékét őrzik a zöld nyárfaligetek a völgyet behálózó csatornák mentén, amelyeket még a Hegyi Öreg építtetett a vidék felvirágoztatására és katonái ellátására. Lefelé jövet egy szlovén idegenvezetővel találkozunk, aki ugyan a sivatagba igyekszik szlovén kuncsaftjával, de mindenképpen útba akarták ejteni a várat. „Tudja, a mi szlovén kultúránkban Alamutnak különleges jelentősége van”, mondja. „A Vladimir Bartol-regény miatt?”, kérdezem, az 1938-as szlovén kultuszkönyvre utalva. Kezet nyújt. „Hogy ezt egy nem-szlovéntől hallom, az legalább akkora csoda, mint hogy itt lehetek Alamutban.”

gilan2 gilan2 gilan2 gilan2 gilan2 gilan2 gilan2 gilan2 gilan2 gilan2 gilan2 gilan2 gilan2 gilan2 gilan2 gilan2 gilan2 gilan2 gilan2

Diktatúrák nem maradhatnak fenn kampányok nélkül, amelyek újra meg úja összezárják a nép sorait a közös értékek jegyében vagy a közös ellenség ellenében. Az új iráni kampány jelszava a zakat avagy sadaghe, a jótékony célra tett adomány. A zakat egyike a szunnita iszlám „öt oszlopának” és a síita iszlám „tíz parancsolatának”, ama alapvető vallásos aktusoknak, amelyet minden muszlimnak gyakorolnia kell. Úgy tűnik, az iráni polgárok ezt nem eléggé gyakorolják, legalábbis a kormányzat megítélése szerint, mert az utóbbi hónapokban óriásplakátok jelentek meg végig az utak mentén, amerre csak járunk Gilanban, ilyenfajta szöveggel: „Tudta? A zakat és a sadaghe minden muszlim kötelessége”. Az óriásplakátokon a feliratot többnyire nyolcszög keretezi, mintegy óriási stoptáblaként állítva meg a polgárt. Egyszersmind országszerte nyolcszögű perselyek százezreit helyezték ki, hogy a muszlim megerőltetés nélkül gyakorolhassa újonnan felismert kötelességét. Az utcákon és a buszmegállókban, a boltokban a pulton, és az autópályán a fizetős kapu mellett annyi persely sorakozik, hogy azok árából már komoly jótékonysági alapot lehetne létrehozni. De a legkülönösebb az, hogy a persely magánházakban is felbukkan. A gilani falvakban, ahol csak szállást kérünk éjszakára, mindenütt ott van, a tornác oszlopára vagy a ház falára erősítve, a zakatoló doboz. A dobozokat havonta ürítik, s így Kubatov-listaként kimutatható, ki mennyire tesz eleget a kampány elvárásának. „És mire költik az összegyűjtött pénzt?” kérdezem vendéglátóimat. „Azt senki sem tudja.”


gilan3 gilan3 gilan3 gilan3 gilan3

Az Encyclopaedia Iranica „rizs” címszava szerint Irán két tengerparti „zöld tartománya”, Gilan és Mazandaran szolgáltatja az ország rizstermelésének 85%-át, a nyárson sült húsok elmaradhatatlan körítése, a chelo, azaz sáfrányos rizs alapanyagát. A rizs elárasztására szolgáló teraszok finom rajzolata kínai hangulattal hálózza be folyóvölgyeket és tengerparti síkságokat. Október elejére a rizsföldeket már lecsapolták és kiszárították, s megkezdődött a rizs aratása. Az egész vidéket hajnaltól késő estig kitartó zúgás járja át, mint a csapdába került cserebogár zümmögése: a cséplőgépek brummogása. Megállunk a folyó fölött, fényképezzük a teraszok szintvonalai által kirajzolt hegy- és vízrajzot. Az alig egy hektárnyi birtokon arató gazda udvarias gesztussal invitál, jöjjünk le, onnan sokkal jobban látszanak a hegyek. A rizst sarlóval aratják, a sah korából származó cséplőgépet dízeles kapa motorja hajtja, a kicsépelt rizsszalmát szamárháton szállítják a hegyoldalban kapaszkodó faluba. A falu elején teherautó áll, körötte nagy tömeg: megérkezett a heti gázpalack-szállítmány. Öregasszonyok, öregemberek a hátukon cipelik fel a gázpalackokat a meredek utcákon: a munkára fogható kezek és a teherhordó állatok most mással vannak elfoglalva odalent a völgyben.


gilan4 gilan4 gilan4 gilan4 gilan4 gilan4 gilan4 gilan4 gilan4

Az Alamut völgyében felfelé haladva az utolsó lakott hely Garmarud. A falu után egészen a közelmúltig sziklák zárták el az utat, amely most meredeken emelkedik fölfelé, át az Alborz gerincén, el egészen a tengerig. Senki nem tudja, meddig járható. Vajon meddig jutunk el rajta? Tovább: Alamuttól a tengerig.


A tengerparti út vékony sávját hatalmas, méregzöld hegyek szegélyezik. Csúcsaikat súlyos felhők borítják, völgyeikből lépten-nyomon patakok futnak le a tengerbe. Mintha az Irán számára előírt eső teljes mennyisége itt, az Alborz északi oldalán csapódna le, úgyhogy a belső vidéknek az Alborz déli lejtőitől a Perzsa-öbölig már alig jut valami.

Odafenn a hegyoldalban kis kupola emelkedik ki a fák közül. Felkanyarodunk az útról, hogy közelebbről megnézzük. Divshal falujának egyik része a völgyben fekszik, a patak mentén, a másik fent a hegyoldalban. Utóbbiban áll a mecset, terét szépen fellobogózták Ashura ünnepére. Ahogy megállunk, a boltajtókban sorra tűnnek fel a helyiek, szótlanul figyelik az idegeneket, amilyenek talán még sosem jártak ebben a faluban. Ahogy elhaladunk előttük és köszönünk nekik, megelevenednek, teával, frissen sült kenyérrel kínálnak.

Az út mentén még nagyrészt favázas, tornácos-erkélyes hagyományos gilani házak állnak. A faluból kijutva kis dombon pirkhâne, szent ember sírja emelkedik, ennek kupoláját láttuk odalentről. Körötte kötélen színes ashurai zászlók lobognak, mintha tibeti templom volna. A bejárat melletti zászlón az ashurai hős, Abolfazl lovas figurája.

Az út a hegyek közé vezet tovább, de egyáltalán nem néptelen. Újra meg újra emberek tűnnek fel rajta, motorosok, olykor három-négy utassal, lovasok, szamárháton terhet fuvarozók. Micsoda népsűrűség lehet odabent a hegyek között? A kanyarhoz érve, s onnan a völgybe letekintve megértjük az okát. A fák alját végig a hegyoldalban egyetlen fajta aljnövényzet borítja: teacserje, szép szabályos sorokban ültetve. Az Alborz északi, gilani oldala, végig a Kaspi-tenger mentén, egyetlen hatalmas teaültetvény. Az indiai perzsa konzult, Kashef-ol-Saltanét, aki 1900 körül meghonosította a teát Gilanban, ma síita szentként tisztelik, lahijani mauzóleumát zarándokok látogatják az egész tartományból.


gilan7 gilan7 gilan7 gilan7 gilan7 gilan7 gilan7 gilan7 gilan7 gilan7 gilan7 gilan7 gilan7 gilan7 gilan7

A lahijani Chahar Padeshahan, azaz Négy Király mecset kapuja igazi öregembercsapda. Alacsony lábazatán kényelmes ülés esik, s innen egyaránt jól szemmel tartható az útkereszteződés, a szemközti bazár és a nagymecset forgalma. Az öregemberek most minket figyelnek, ahogy belépünk a Négy Király udvarára. A négy király a régi Gilan négy nagy embere volt, kettő közülük a Kiaei dinasztia uralkodója. Az Alborz láncai Gilant mindig megóvták a déli hódítóktól, az arabok sem tudtak betörni ide, s a gilaniak büszkék rá, hogy az arab befolyástól mentes, tiszta régi perzsa nyelvet beszélnek, nem úgy, mint a hegyektől délre fekvő Perzsiában. A tartomány ilyenformán független királyság volt mindaddig, amíg a Kiaei-udvarban nevelkedő Szafi sejk fiai 1501-ben újra nem egyesítették a széttagolt Perzsia valamennyi tartományát. A mecset falát színes mintás csempe borítja, a bejárat mellett két Qajar-kori, úgynevezett „kávéházi stílusú” freskó ábrázolja a kerbalai csata két hősét, Husszein imámot és öccsét, Abolfazlt. Lahijan már régen nem királyi főváros, de a Négy Király hatalmas Husszein-képe egész Iránt meghódította. Gigantikus változatait ezekben a napokban, Ashura idején Irán-szerte kifüggesztik a tereken, Kashantól Nainon át a Perzsa-öbölig.


gilan8 gilan8 gilan8 gilan8 gilan8 gilan8

A keleti mészárszék esztétikája egyszerű: a frissen vágott hús nagyszerűségét teszi közszemlére, már-már zavarbaejtő nyíltsággal. A Kaukázustól Pakisztánig a húsboltok kirakatában, vagy még inkább előttük, cégérként felfüggesztve, egész birkák, kecskék frissen nyúzott testei kelletik magukat, minden egyéb magyarázatot fölöslegessé téve. A hentes, ahogy látja, hogy a kirakatot fényképezem, ízléses csendélettel, a jószág legfinomabb részeit, fejét, farkát, csülkeit bádogtálban elrendezett natura mortával dobja fel a látványt. Csücsörít hozzá, kezével mutatja, mennyire isteni az étel.

gilan9 gilan9 gilan9

Az európai ember a romantikától örökölte a természethez való viszonyát, ahogyan azt Caspar David Friedrich megfestette. A természet a fenséges evilági megjelenése, s az ember fáradságos út megtétele árán – per aspera ad astra – szembesül vele és egyszersmind önmagával. Az európai ember megmássza a Mont Ventoux-t, hogy csúcsán elmerengjen a természet nagyságáról és önnön kicsinységéről, vagy a romantika programjának egyéb toposzairól. A perzsák kimaradtak a romantikus fejlődésből. Számukra a természet a kellemes időtöltés helye. A perzsa esetleg megmássza a Damavandot, mert sportember, és imád hegyet mászni, de főleg azért, hogy a csúcsán tüzet rakjon és kebabot süssön rajta. Vagy még inkább lent marad a Damavand völgyében, szőnyeget terít le a patak partján, és előveszi a piknikes kosarat, mert ezt tartja a természet legcélszerűbb használati módjának.

Ha az iszmáiliták által a 12. században épített Rudkhan vára hatalmas falaival és negyvenkét ép tornyával Európában állna, keskeny, magányos túraösvény vezetne fel hozzá előkészítésül a fenségessel való találkozáshoz. De mert Rudkhan vára Gilanban áll, a hegy lábától a vár kapujáig vezető széles utat teázók szegélyezik, legalább száz darab. Csütörtök délután, azaz az iszlám szombaton tömegek lepik el a hegy lábát, és megindulnak felfelé, de nem sokáig jutnak. A többség valamelyik patakparti teázóban vérzik el, vagy egy füstös kebab-sütöde előtt nomád szőnyeggel leterített takht, négyszemélyes ebédelő-trónus állja el az útját. A kevesek, akik két-három teázó érintésével felérnek a várba, ott, az ódon falakkal szelfizve fogyasztják el az útközben vásárolt pisztáciát és édességeket.

gilan10 gilan10 gilan10 gilan10 gilan10 gilan10

A geg-szobrok, mint parlagfű a tarlón, gyorsan elszaporodnak mindenütt, ahol egy plebejus hatalomátvétel kiirtotta a korábbi magasabb kultúrát. Így történt ez a volt szocialista országokban, és így van Iránban is. Ezeket a szobrokat a népi alkotó önbizalma és naivitása, s az állami vagy párt-mecénás műveletlensége és kispolgári ízlése közösen hozza létre. Mint a gilani Fumanban, ahol a nagy körforgalom egyik oldalán gilani vadászok életképe, a másikon a hazáért elesett mártír katona szobra látható. Testét népfelkelő barátja fogja fel, gondosan rápingált vére tulipánok kelyhébe csorog, s onnan le a földre, hogy mint Siavush véréből, a szabadság sarjadjon ki belőle. Mellette az iraki háborúban elesett két fiatal helyi mártír fényképe, mögötte az iskola kerítésének ceruzás-könyves dekorációja adja meg a tér vizuális alaphangját, a sarokban szerényen egy zakatoló doboz is befigyel.

gilan11 gilan11 gilan11

Este van, szállást keresünk, de Fuman nem idegenforgalmáról híres, ha egyáltalán valamiről. Az egyetlen szállodát a városon kívül jelzi a térkép, valahol a masulei út mentén. Kertek alatt, földutakon kanyargunk, aztán egyszer csak begördülünk a szálló elé. Zöld neonfelirat hirdeti büszkén, hogy a hely ötcsillagos. Először háromszáz euróért kínálnak egy négyszemélyes szobát, de amikor lemondóan kifordulnék, a recepcióra lehívott igazgató utánam szól, hogy feléért is odaadja. Ha nem akarunk még akár órákat bolyongani, nincs más választásunk, elfogadjuk. Minthogy a szobában dupla ágyak vannak, pótágyakat tesznek be szép sorban, úgy néz ki, mint egy kórházi terem. Az öt csillag szép sorban fakul: a wifi nem működik, a légkondicionáló távirányítójában kifogyott az elem, a vécé pottyantós, az ablakokat nem lehet kinyitni, kilincsük a kezünkben marad. Úgy tűnik, az egész hodályban nincs más rajtunk kívül. Hajnalban kinézünk az ablakon: a szálloda egész hatalmas előkertje egyetlen teaföld. Lemegyünk a hallba: a recepciósok a hall foteljeiben elterülve alszanak. Bocsánatkérően dobják le magukról a pokrócot, húznak nadrágot, állnak munkába. Szürkületben hagyjuk magunk mögött a szállót. Nem merünk visszanézni, hátha nincs mögöttünk semmi, hátha csak a káprázat játszott velünk.

A kép csak illusztráció, a lahijani nagymecset lábmosóját ábrázolja

Délután érünk Masulébe. Mindjárt szállást keresünk, ott akarjuk tölteni az estét, hajnalban is körül akarunk nézni a faluban, turisták nélkül, hátha olyannak láthatjuk még, amilyen negyven évvel ezelőtt volt, Ahmad Kavousian képein. Nem látjuk már olyannak, de így sem rossz. Tovább: Masule, 2016.


(Folytatása következik három héten át minden nap)