Szardínia 1959. Carlo Bavagnoli: Afrika idehaza

Talán azért, mert szeretem Szardíniát, talán mert Szardínia számomra elsősorban a belső hegyvidéket jelenti, talán mert 1959-ben születtem… de tény, hogy amint megláttam Carlo Bavagnoli könyvét, mindjárt tudtam: ez kell nekem.


Carlo Bavagnolinak, a fotósnak a létezéséről sem tudtam, ami miatt kicsit szégyellem magam, de azt a Szardíniát, amelyről képei beszélnek, nagyon jól ismertem, kezdetben Grazia Deledda regényeiből, aztán később Baroniában és Barbagiában tett vándorútjainkról.

Mert ez a múltbeli szegénység még mindig nyilvánvaló ott. Ezek a kőből és vályogból épült, pusztuló öreg házak még mindig részei a városképnek.


És ellenállhatatlan hatást gyakorolnak ránk. Ezekbe a kövekbe még bele van írva azoknak az embereknek a története, akik a gazdasági fellendülés kezdetéig elképzelhetetlen elmaradottságban és nyomorúságban éltek itt, de megőrizték méltóságukat, büszkeségüket, és egyfajta eleganciát is. Elég szóba állnunk bármelyik öregemberrel vagy öregasszonnyal, hogy ezt megtapasztaljuk.


Carlo Bavagnoli 1959-ben érkezett Szardíniába Livio Zanettivel, az Espresso szerkesztőjével. Az általuk gyűjtött tanúságtételeken alapult a folyóiratnak az interjúsorozata, amely egy parlamenti vizsgálóbizottság számára dokumentálta a Dél szegénységét.

„Miért menekülnek Északra? Afrika idehaza”

Carlo Bavagnoli számára nem ez volt az első szardíniai interjú. Az előző évben már járt Oraniban, ahol a festő és szobrász Costantino Nivola tevékenységét dokumentálta.

Costantino Nivola: Női figura

Costantino Nivola: Hazatérés Ithakába. Carlo Bavagnoli fotója – Orani, az óváros utcái

Rengetegen hagyták el akkoriban Szardíniát, és mentek a kontinensre egy jobb élet reményében. Mindannyiukra nehéz, sors várt, elszakadás a gyökereiktől, bizonytalanság, marginalizálódás. Ugyanaz, ami ma vár az Afrikát elhagyó tömegekre. Ha a hegy nem megy Mohamedhez, mondták, végül is Mohamednek kell a hegyhez mennie. A csodára nyilvánvalóan várni kell.

1959-ben születtem, a fotóriport évében.


Első osztályos koromból emlékszem még a perselyre, amelyben az afrikai és bangladesi szegény gyerekeknek gyűjtöttünk pénzt. Jobbnak láttuk tőle a felnőtteket, de ez a távoli szegénység nem a mi közvetlen felelősségünk volt. Csak sok évvel később értettem meg, hogy a Délről hallgatni kellett. Vándorlásaim során mindig meg akartam kérdezni, miért tartják karban a romokat. Azt hiszem, azért is, hogy emlékezzenek, hogy el ne felejtsék, kik voltak, mi volt Szardínia. Azt hiszem, ez a könyv, amelyet megvettem, ugyanezt jelenti nekem. És némi jóvátételt is. Mert pontosan azon a napon, amelyen Olaszország északi részén megszülettem, 1959. november 20-án, valaki Észak-Olaszországból Szardíniára ment, hogy csak azt lássa, amit látni akart.


Carlo Bavagnoli 1932-ben született Piacenzában. A klasszikus líceum után jogra iratkozott be Milánóba. Brerában találkozott néhány fiatal fotográfussal, Alfa Castaldival, Mario Donderóval és Ugo Mulasszal. 1955-ben Milánóba költözik, és fotósként kezd dolgozni az Illustrazione Italiana, Tempo illustrato és Cinema Nuovo folyóiratoknak.

1956-ban az Epoca fotósa lesz, s a folyóirat székhelyére, Rómába költözik. Itt hozzáfog a trasteverei külváros mindennapjainak dokumentálásához, amelynek köszönhetően kapcsolatba kerül az amerikai Life folyóirattal, ahol néhány képe is megjelenik.

1958 márciusában első alkalommal jár Szardínián, Oraniban, ahol a Life számára fotózza Costantino Nivelát, amint a Madonna d’Itria templom homlokzatát dekorálja, s a falu utcáin elhelyezett szobrait is dokumentálja.

A következő évben egy hónapot tölt New Yorkban, ahol ugyancsak a Life megbízásából készít fotóriportot az utca életéről. Két év múlva a folyóirat állandó olaszországi tudósítója lesz. Néhány évig szabadúszóként dolgozik számos újságnak.

1960-1961-ben az Espresso megbízásából visszatér Szardíniába, Loculiba és Irgoliba, ahol az olaszországi szegénységről tudósít. A következő  években többször is Amerikába utazik. A Life számára dokumentálja a II. vatikáni zsinat megnyitását, XXIII. János pápa temetését, és VI. Pál megválasztását. Közben az Epocában is folyamatosan publikál.

1964 fordulópont munkásságában. Egyedüli olaszként felveszik a Life szerkesztőjének. Egy new yorki év után a folyóirat párizsi székhelyére költözik.

1972-től, a folyóirat megszűnésétől kezdve újra Olaszország felé fordul, többször utazik haza, számos fotóalbumot publikál, dokumentulmfilmeket készít az olasz tévének, és klasszikus zenével foglalkozik.