Varjak

Ólmos a tél, vastag, tejfehér felhőkön keresztül szivárog a fény. Rövid a nappal, éppen csak egy mennyei szemhunyás. Az élet fázósan összehúzza magát, befelé fordul, önmagába burkolózik, összezsugorodik a félelmetes, szeretetlen hidegben.

Az év végére érve feltesszük-e magunknak a kérdést, vajon kiszippantottuk-e minden nap teljes édességét, vajon elég olyan percünk volt-e, amely érdemes rá, hogy beragasszuk személyes emlékkönyvünkbe? Vagy talán soha nem lehet az ilyenből elég.

A hideg tél és a gyülekező varjak rekedt károgása hallótávolságba hozza egy elmúló év agóniáját. Mindegy, mennyi érett gyümölcsöt sikerült begyűjteni: egy másik, fiatal, mohó és türelmetlen év már itt toporog a küszöb előtt, csordultig telve lehetőségekkel, amelyeket még nem is sejtünk.


Rózsaszínű levelek 11.


[1914.] december 31-én
A feladó neve: Timó Károly
A feladó czime: Nagy sztropko

Czím: Szépreményű Zajác Antonia úrhölgynek
III. Kis Korona utca 52.
Bpest




Előző levelek (térképen szürkével):

Budapest, 1914. december 23.
Budapest, 1914. december 21.
Budapest, 1914. december 11.
Budapest, 1914. december 2.
Budapest, 1914. november 28.
Budapest, 1914. november 27.
Budapest, 1914. november 18.
Budapest, 1914. október 27.
Debrecen, 1914. szeptember 25.
Szerencs, 1914. augusztus 28.
Kedves fiam
A Kárpátokban a tábortűz fényétől irva küldöm szerencse kivánataim, hogy az uj esztendő kellemesseb legyen mint a mult. Itt vagyok egy határ széli faluban. Már az ágyú dörgés szolgáltatja a szilveszteri vacsorához a zenét. Semi hideg nincs csak uszunk a sárban és ez nagy baj, mert fárasztó. B.u.é.k. kivánok mamádnak, nővéreidnek és az öszes mühelybelieknek, az öregnek is.
Ölel csókol a te szerető Károlyod
Irjál rögtön ha tábori szám lessz


[Újra beindult a gépezet.

„Itt vagyok egy határ széli faluban. Már az ágyú dörgés szolgáltatja a szilveszteri vacsorához a zenét. Semi hideg nincs csak uszunk a sárban…”

Mit lehet ehhez hozzátenni?

„Sztropkó (Stropkov), kisk. Zemplén vm. Sz.-i j.-ban, (1910) 2585 szlovák, német és magyar lak. Hajdani vára a XIV. sz.-tól fennállott 1675-ig; épületeiből ma már csupán a keleti oldalon van még egy épületmaradvány. A várkápolnából átalakított templomban több figyelemre méltó műkincs van: régi (XV. sz.) vasgyertyatartók, misemondóruhák (XVI. sz.). A vár urai a Keglevics-, Perényi-, Sztáray-, Vécsey-, utoljára pedig a Gersei Pethő család voltak. 1760. Sz.-n keresztül kísérték ifjú Lubomirski lengyel herceget a munkácsi várba. Sz. az 1914—15. évi orosz betörés alatt sokat szenvedett. V.ö. Unghváry Ede, Adatok Sz. mezőváros és várának történetéhez (Adalékok Zemplén vm. történetéhez 1897. 1—4. sz.). (Tr. Cs.-Szl).” • Révai nagy lexikona, XVII. 757.]



Az orosz betörés pusztításának nyomai Sáros és Zemplén megyében, a Sztropkó környéki településeken. A károk felmérésére 1915. májusában kiküldött Divald Kornél jelentésének fotói. Közzéteszi a Klub Vojenskej Histórie Beskydy. A jelentés az elpusztult műemlékek között említi 68-as számmal Sztropkó középkori templomát is.

A 2014-es évnek a tábori posták jegyében eltelő végén feltételezhetően ez a bejegyzés az utolsó, így minden olvasónak kívánunk boldog új évet!

Következő levél: 1915. január 4.

Koordináták


A Spanyol Emblematikai Társaság meghirdette tizedik nemzetközi konferenciáját, amelyet Palma de Mallorcán tartunk pontosan egy év múlva. Miután hosszan hánytuk-vetettük a címet, már-már az ezotériáig csigázva a lehetőségeket, végül egy olyan mellett döntöttünk, amely már közhelyszámba megy az efféle találkozókon: Encrucijada de la Palabra y la Imagen Simbólicas, „a szimbolikus szövegek és képek keresztútján”. Ez a cím egyszersmind a reneszánsz embléma meghatározása is. De azt a nézőpontot is megadja, ahonnét a a kultúra történetét vizsgáljuk.


A következő lépés a konferencia plakátjának megtervezése volt. A tizedik konferencia lehetőséget adott rá, hogy a római „X” számot összehozzuk a cím által felidézett „keresztúttal”. Emlékezetünk mélyén kotorászva felötlött bennünk a csodálatos Mira Calligraphiae Monumenta kézirat, amelynek kalligráfus mestere, a bécsi magyar kancellária oklevél-írója, Bocskay György minden egyes lapján tipográfiai talentumának legjavát hagyta ránk. Az 1562-ben befejezett kézirat Prágába került, II. Rudolf udvarába, aki Bocskay művészetén elámulva úgy határozott, császári gyűjteményébe illő, páratlan kézirattá alakítja azt.


Megbízta tehát a rendelkezésére álló legjobb kéziratfestőt, Joris Hoefnagelt, hogy ízlése szerint, és erőfeszítést nem kímélve díszítse Bocskay kéziratát. Hoefnagel nem csupán teljes mértékben eleget tett a megbízásnak, de olyan tipográfiai játékot is fűzött minden betűhöz, ahol a másolt vagy természeti elemekből alkotott illusztrációk matematikai szigorúsággal követik az egyes betűk kompozícióját. Itt van az az „X”, amelyet kerestünk: Augustus császár impresája, az ollójával pillangót megragadó rák – amelyet a latin kiadásokban rendszerint a Matura mottó kísér –, amint éppen átalakul grafikus jellé. Szó és kép keresztútja, s egyben annak jele, hogy eljutottunk – maturando – a társaság tizedik konferenciájáig. Immár a huszadik éve – X-X –, mindig hűen a mottóhoz.


Manili-ház a Zsidó téren

A császárkori Róma. G. Droysens Allgemeiner Historischer Handatlas, 1886. Az összefüggő
vörös tömb az ókori Róma hét dombra épült belvárosa, a völgyben a Forum Romanummal
és a Colosseummal, s a nyugati városfal és a Tiberis közötti Mars-mezőn a nagy
császári színházak és versenypályák szétszórt tömbjeivel.

Rómának a Tiberis nagy kanyarulatában fekvő mai belvárosa a császárkorban a falakon kívül eső bulinegyed volt. A hét dombra épült város évszázadokig távol tartotta magát az áradásoktól és maláriától fenyegetett folyóparti sík mezőtől, a Campus Martiustól, amelyet, mint neve mutatja, elsősorban katonai gyakorlótérnek használtak. Csak a köztársaság végétől vált a dictatorok majd csásázárok szokásává, hogy népszerűségük növelésére egy-egy pompás színházat, lóversenypályát, közfürdőt emeljenek itt.

A Campus Martius déli része a falakon kívüli monumentális középületekkel, kelet felől nézve, Italo Gismondi Róma-modelljéről (1935-1971). Fent, a Tiberis-szigettől balra Marcellus színháza, előtte a nagy sík tér a Circus Flaminius. Az ettől balra, a kép közepén húzódó nagy via publicát, közutat a Marcellus-színháztól elindulva Octavia porticusa (a benne álló két templommal), Philippus porticusa és Neptunus temploma szegélyezik, és középtájt Pompeius nagy színháza zárja le. Nagyjából ez a negyed lett a római gettó, s az egykori közút a gettó főutcája, a mai via del Portico d’Ottavia.

Róma hanyatlásával és a vízvezetékek leomlásával a város súlypontja a folyó mellé tolódott át, s a monumentális oszlopok és árkádok közeit kézművesek és kiskereskedők tapasztották tele apró lakásaik és műhelyeik fecskefészkeivel. Octavia porticusából a római halpiac lett, Philippuséból a Fabi család háza, Marcellus színházából az Orsiniek erődpalotája. És Pompeius színházának területén üzemelt az egész középkoron át a Calcarara, a Mészégető, ahol az antik paloták márvány épületelemeit és szobrait alakították át sokkal hasznosabb építőanyaggá.

Ugyanaz a városrész, nagyjából a gettó területe, Giambattista Nolli 1748-as térképén. Körülbelül a kivágás közepén a Circus Flaminius beépített négyszöge, tőle keletre az Octavia porticusából lett halpiac (1023), jobbra a Marcellus-színházból lett Orsini-erőd (1022); fölötte az egykori közútból lett Halpiac utcája (Strada di Pescaria, 1024), amelyet a Zsidó tér (Piazza Giudea, 1025) zár le. Piros ponttal jelölve a Neptunus-templom helyén álló Manili-ház.

Egy fecskefészek. A Marcellus-színház árkádja alá beépített sajtkészítő műhely, 1886

A fecskefészkek nagy részét a fasizmus számolta fel abbéli igyekezetében, hogy a világhódító Róma emlékeit megtisztítsa kétezer év rárakódott üledékétől. Az akció, mint helyi megnevezése – „sventramento di Roma”, Róma kibelezése – mutatja, egy steril és halott műemlék-zónát hozott létre a város közepén, a Colosseum – Forum Romanum körzetében. De a negyed eldugott helyein még számos tanúja maradt az ókori és középkori-reneszánsz emlékek egykori szimbiózisának. Például az egykori Halpiac utca, a mai via del Portico d’Ottavia elején a fenti térképen pirossal jelölt Manili-ház.




Hatalmas, töredezett antik párkányával és feliratával, antik dombormű-töredékeivel, kövei és színei sokféle patinájával ez az épület is úgy néz ki, mintha az egykor itt állt Neptunus-templom maradványai közé építették volna be. De elég elolvasni a homlokzat teljes hosszán végigfutó feliratot, hogy meglássuk, valami egészen másról van szó:

URBE ROMA IN PRISTINAM FORMA(M R)ENASCENTE LAUR. MANLIUS KARITATE ERGA PATRI(AM) (A)EDIS SUO NOMINE MANLIANAS PRO FORT(UN)AR(UM) MEDIOCRITATE AD FOR(UM) IUDEOR(UM) SIBI POSTERISQ(UE) SUIS A FUND(AMENTIS) P(OSUIT). AB URB(E) CON(DITA) M.M.CCXXI L AN(NO) M(ENSE) III D(IE) II P(OSUIT) XI CAL(ENDAS) AUG(USTAS)

„Amikor Róma városa régi formájában újjászületett, Laurentius Manlius, hazája iránti szeretetből alapjától építette fel, amennyire szűkös vagyonából tellett, ezt a maga nevéről Manlianának elnevezett házat a Zsidó téren magának és utódainak, Róma alapításának 2221. évében, életének ötvenedik évében, harmadik hónapjában és második napján, augusztus kezdete előtt tizenegy nappal.”


A ház tehát már eleve antik romnak épült. Pontosabban olyan antik palotának, amilyennek „Laurentius Manlius” az antik palotákat a környéken látható patchwork-épületek alapján elképzelte. Mindezt az ókori Róma újjászületésének jegyében, 1468-ban, a reneszánsz hajnalán, amikor Leon Battista Alberti Rómában az ókori romok hatása alatt megírja értekezését Az építészetről, és Mátyás király Budán megépíti az első reneszánsz palotát az Alpoktól északra. Maga a felirat is, amely a legelegánsabb klasszikus antikva betűkkel készült – olyan tökéletesen, hogy még a 19. század végén is számos régiségbúvár vélte antiknak – az ókori monumentális köztéri felirat feltámadásának első példája. Ez az egyszerű római polgár – Lorenzo Manei gyógyszerész, aki az ókori Gens Maniliával való azonosulásként latinosította nevét Manliusnak – által „klasszikus” stílusban épített ház minden nagy alkotásnál ékesszólóbban tanúskodik a kibontakozóban lévő reneszánsz erejéről és hatásáról.

Az újjászülető Rómát köszöntő klasszikus felirat a Manili-ház ablakainak párkányán: (H)AVE ROMA!

Érdemes egy pillantást vetni a patchworkbe befalazott antik töredékekre is. Az antilopot zsákmányoló oroszlán mint a halál szimbóluma az ókori szarkofágok gyakori motívuma volt. Ilyen szarkofág-töredéket látunk befalazva az óváros északi részén is, a Medve utcájában – via dell’Orso –, amelyről hamarosan lesz még szó.


Szarkofág-töredékek antilopot, illetve vaddisznót zsákmányoló oroszlánnal a via dell’Orso 87. sz. ház két sarkán



Az 1468-as feliratot két antik sírkő-töredék zárja le. A mai ember számára morbid ötlet: vajon melyikünk díszítené szívesen háza homlokzatát régi temetőből hozott sírkövekkel? De a felső sírkő még morbidabb tanulsággal szolgál a régi Róma antropológiájára nézve. Felirata szerint Publius Clodius Bromius elefántcsont-faragó, Aulus felszabadított rabszolgája, és ágyasa, Curiatia Ammia állíttatták Hilarium, mindkettejük deliciája, azaz gyönyörűsége sírjára. Azt gondolnánk, talán szeretett kisleányukról van szó, de nem. Mint Natalie-Christiane Zidek kimutatja 2012-es Delicati et deliciae. Versuch einer Begriffsbestimmung c. munkájában, a római sírköveken gyakran emlegetett delicatusok és deliciák olyan kiskorú fiú- és leányrabszolgák voltak, akiket gazdáik a maguk gyönyörűségére tartottak, akár emberi házikedvencként, akár gyerekpótlékként, akár szexuális tárgyként. Érzelmileg erősen kötődtek hozzájuk és halálukat éppúgy megsiratták, mint Catullus kedvese, Lesbia a rigójáét, s a rabszolgák és szabadosok közül egyedül nekik állítottak név szerinti sírkövet. Mintha a hozzájuk fűződő viszonyt illusztrálná az alatta lévő családi sírkövön a kisfiú kezében tartott kis házi kedvenc.




A párkány alatt évtizedeken át működő Bar Totò a környék társadalmi életének központja volt. Még én is gyakran betértem ide a 90-es évek közepén. Noha a cégtábla nem változott, mára már elegáns étterem vette át a helyét „Ristorante Il Portico” néven, amely az utca másik végén lévő Octavia porticusára mint könnyen megtalálható vonatkoztatási pontra utal – erről is írunk hamarosan. A mellette lévő Drogéria viszont hosszú évek óta zárva van. Ajtaja mellett a sok évtizeddel ezelőtti kínálat, és lehullott fa vagy kerámia betűi alatt a szellemfelirat egy villanásnyi betekintést enged az épület történetének rétegeibe.




A Bar Totò az 1960-as években. A Roma Sparita csoportból (érdemes elolvasni a nosztalgikus visszaemlékezéseket is a csoport FB-oldalán)

A felirat említi, hogy a ház a Forum Iudeorum, Zsidó tér sarkán épült. Zsidó térből azonban egyszerre kettő is volt itt. Éppen itt volt a gettó határa (a Nolli-térkép alábbi részletén az ANGE(LI) felirat N-jével jelölt tömbön végighúzódó szaggatott vonal, amely aztán balra, a 752-es számmal jelölt vicolo de’ Cencin lefelé fordul), s így az 1025-tel és 1026-tal jelölt két tér között volt a gettó öt kapujának egyike. Ezért az 1025-ös tér a „piazza Giudea fuori del Ghetto”, az 1026-os a „piazza Giudea dentro del Ghetto”, azaz a gettón kívüli és belüli Zsidó tér nevet viselte.


A gettót 1862-ben nyitották ki. Lakói széttelepültek a környező utcákba, üzleteket, vállalkozásokat, éttermeket alapítottak. Ebből az időből származnak a Manili-ház első fényképfelvételei, amelyek már teljesen zsidó negyednek mutatják a környéket.

1910. A későbbi Drogeria helyén a Fornaro (Pékség) di Piazza [Giudea] működik, az ajtóban áll a tulajdonos, Attilio Piperno, nővérével és öccsével, Romeóval.

1900-as évek eleje. Szamárfogatos turistabusz, tőle balra a negyed nevezetessége: az első biciklista, Alberto Fornari, „Durkop” márkájú angol kerékpárján.

1936. Az utca zsidó lakóinak csoportképe. A sarkon ekkor már a Boccione zsidó pékség és édességbolt működik, amely előtt mindmáig sorban állnak a zsidó és nem zsidó rómaiak és stranierók. Három hete én is.

A Manili-ház a századfordulón. Jól látható a sarki pékség.


Az utolsó képen perspektívánk kissé jobbra fordul. A bal szélen éppen csak látszik a Manili-ház sarka, s a háttérben, néhány háztömbnyire, az Octavia porticusából kialakított halpiac, amelyről hamarosan újabb poszt következik. 1910-et írunk, megkezdődött a régi gettó bontása. A képről már eltűnt a középkori háztömb, de még nem épült meg az állami gimnázium: most először és utoljára láthatjuk olyan tágasnak, mint a császárkori Rómában, amikor a Circus Flaminius nyílt ezen a téren. És itt látunk, még utoljára, egy reneszánsz díszkutat is a gettón-kívüli-Zsidó-téren, amelyet a Nolli-térkép is jelölt a Manili-ház előtt. Hogy mi volt ez a kút, ki és miért állította itt, hová tűnt innen, és hol látható napjainkig, az már szétfeszítené ennek a posztnak a kereteit, amelyet tulajdonképpen csak egyetlen házról akartunk írni, s valahogy mégis az egész Róma kétezer évét magába szippantotta. Úgyhogy új bejegyzést kell szenteljünk neki. Tartsanak velünk.

Az ellenség karácsonya


Az ellenség mi volnánk. Karácsonyunkat, pontosabban az isonzói front osztrák-magyar oldaláról hazaküldött karácsonyi képeslapjainkat pedig ugyanazon front olasz oldalán, a velencei Palazzo Corner Mocenigo Auguri dal Fronte, „Üdvözlet a frontról” című kiállításán mutatja be adventtől vízkeresztig a cattarói/kotori Cats Museum. Ha már ez a karácsony a tábori posták jegyében telik itt a Wang folyón, utolsó óráiban még idézzük belőlük a Gazzetta di Cattaro által közzétett válogatást, mielőtt végleg eltűnnének a Facebook feneketlen bendőjében.


ww1christmas1 ww1christmas1 ww1christmas1 ww1christmas1 ww1christmas1 ww1christmas1 ww1christmas1 ww1christmas1 ww1christmas1 ww1christmas1 ww1christmas1 ww1christmas1 ww1christmas1 ww1christmas1 ww1christmas1 ww1christmas1 ww1christmas1 ww1christmas1 ww1christmas1 ww1christmas1 ww1christmas1 ww1christmas1 ww1christmas1 ww1christmas1 ww1christmas1 ww1christmas1 ww1christmas1 ww1christmas1 ww1christmas1 ww1christmas1 ww1christmas1 ww1christmas1 ww1christmas1


A cattarói gyűjteményt kiegészíthetjük még a lengyel Życie codzienne żołnierza piechoty Austro-Węgier (Az osztrák-magyar katonák mindennapjai) FB-csoport karácsonyi válogatásával is. Ha talán nem is ugyanarról a frontról, de ugyanazok a központilag nyomtatott képeslapok a Monarchia minden nyelvén.

ww1christmas2 ww1christmas2 ww1christmas2 ww1christmas2 ww1christmas2 ww1christmas2 ww1christmas2 ww1christmas2 ww1christmas2 ww1christmas2 ww1christmas2 ww1christmas2 ww1christmas2 ww1christmas2 ww1christmas2 ww1christmas2

Az „ellenség karácsonyához” nagyon illik az a történet is, amelyet Laky Imre százados jegyzett fel naplójában 1914 karácsonyán az oroszok által ostromolt Przemyśl erődjében. A nyugati front spontán karácsonyi barátkozásaira emlékeztető történet, amelyet a Nagy Háború blog idézett korábban, majd a 444 elevenítette fel a századik évfordulón, arról szól, hogyan ajándékozták meg egymást ostromlók és ostromlottak.

„Az oroszok is megbecsülték magukat. Várakozásunk ellenére az egész karácsonyi ünnepek alatt egyetlen lövést sem tettek le ránk. Sőt, mi több: küldtek karácsonyi ajándékokat és üdvözleteket is. Úgy történt a dolog, hogy az előőrsök között álló száraz fa egy letört ágára éjjel nagy zsákot akasztottak fel.

A tábori őrsön a bakák egész nap kíváncsisággal találgatták, mi lehet a zsákban? Amint beesteledett, egy merész vállalkozó kiment a zsákhoz. Eleinte kerülgette, mint macska a forró kását, vagy egér az egérfogót, azután egy darab rúddal lepiszkálta onnan. Nem robbant. Felemelte és becipelte hozzánk a nehéz terhet. Tömve volt frissen sült cipókkal és hal és húskonzervekkel, s még egy németnyelvű verses karácsonyi köszöntő is volt benne, melyben minden jót kívánnak nekünk a velünk szemben álló orosz tüzérség tisztjei és katonái.

Eleinte nem igen akartunk hinni a róka komának, de amikor láttuk, hogy a századhoz csatlakozott kóbor kutya minden utókövetkezmények nélkül fogyasztja a kenyeret, meg a próbakép elébe dobott húskonzervet, megosztoztunk az ajándékon. El is határoztuk, hogy újévkor viszonozzuk az üdvözletet.”


ww1christmas3 ww1christmas3 ww1christmas3 ww1christmas3 ww1christmas3 ww1christmas3 ww1christmas3 ww1christmas3 ww1christmas3 ww1christmas3 ww1christmas3 ww1christmas3 ww1christmas3 ww1christmas3 ww1christmas3 ww1christmas3 ww1christmas3 ww1christmas3
A fenti képeslapok magyar „honosításai”, a 444 cikkéből, Babos Krisztina (Nagy Háború) gyűjteményéből

Ennyi emberség, ennyi kölcsönös jóakarat és tisztelet, ennyi szeretet a család, a barátok, az otthon iránt. Csak azt az egyet nem érti az ember: mire kellett mindehhez a háború.

Tisztek karácsonya az orosz fronton, 1915. A Nagy Háború blogról