Dohány utca 68


Csillagos házból kétezer volt Budapesten, de az OSÁ-nak csak alig több mint százat sikerült megnyitnia a szentivánnapi bemutatóra. A többi zárva maradt. Az OSA lapja közli teljes listájukat, kérve olvasóit, hogy mondják el történetüket.

Én is szeretnék hozzájárulni egy házzal a majdnem kétezerből. De ha sikerül is bejutni, és megörökíteni a színpadot, amelyen sok generáció játszotta el a maga történetét, mit mond el a színpad ezekből a történetekből? Csak képeket tudok közzétenni, amelyekbe ki-ki beleképzelheti száz év történetét – vagy hozzáteheti, amit tud róla.

dohany681 dohany681 dohany681 dohany681 dohany681 dohany681 dohany681 dohany681 dohany681

„Anyámnak még egész fiókkal volt ezekből a levelekből. Az 1880-as évektől vásárolták a földet, darabonként, ahogy lehetett, gazdálkodtak rajta. Az 50-es években, miután a földet elvették, még a papírokat is féltek megtartani, hogy még abból is baj lehet. Úgy tüzelték el, darabonként. Rám csak ez a néhány maradt.”


dohany682 dohany682 dohany682 dohany682 dohany682 dohany682 dohany682 dohany682 dohany682 dohany682 dohany682 dohany682 dohany682 dohany682 dohany682 dohany682 dohany682 dohany682 dohany682 dohany682 dohany682 dohany682 dohany682 dohany682


dohany683 dohany683 dohany683 dohany683 dohany683 dohany683 dohany683 dohany683 dohany683 dohany683 dohany683 dohany683 dohany683 dohany683 dohany683 dohany683 dohany683 dohany683 dohany683 dohany683 dohany683 dohany683 dohany683 dohany683


Négykezes


„Nagyapám átsétált Pestre, a Falk Miksa utcába, hogy meglátogassa nővérét, Kamillát, aki lányával, Klárikával együtt lakott ott – három fiát már munkaszolgálatra vitték – egy csillagos házban. Amint belépett, leültek négykezesezni. A családra ugyanis jellemző volt, hogy bárki bárkivel bármikor le tudott ülni négykezesezni. Játszottak operetteket, áriákat, de komolyabb műfajokat is. S a négykezesezés közben elrepült az idő, és már túl voltak a délután öt órán, ameddig zsidónak szabad volt az utcára lépni. »Ugyan mi baj lehet«, mondta nagyapám, »csak nem fognak törődni egy ilyen öreg zsidóval!« Nem így történt. November végén, úgy ahogy átment, egy szál vékony kabátban, lyukas cipőben, gyalog hajtották Sopronkeresztúrig.”


A Keleti Károly utca 29-31. számú ikerházat 1909-ben tervezte a magyar szecesszió legnagyobb építész-párosa, Komor Marcell és Jakab Dezső. Az utcafronti két szárnyat bérház céljára, a feljebb, a kert végében álló kettős épületet pedig családjaik számára. „Hogy legendásan jó együttműködésüket semmi meg ne zavarja, ezért mindent világosan elkülönítettek”, emlékszik rá vissza Komor Marcell unokája, Székely Tamás, maga is mérnök. „A bal oldalon volt a Komor-bérház, a jobb oldalon a Jakab-bérház. A felső épületben balra volt a Komor-lakás, jobbra a Jakab-lakás, külön bejárattal, külön lépcsőházzal. Csupán az első emeleti Komor-irodát és Jakab-irodát kötötte össze egyetlen ajtó. Az utcafronton valaha hatalmas faragott székelykapu állt, két kis kapuval: balra a Komor-kapu, jobbra a Jakab-kapu. És mi mindig a Komor-kapun jártunk ki és be, és a Jakab család mindig a Jakab-kapun, és soha nem emlékszem, hogy másként történt volna.”

Egyedül azon a fotón van másként, amely valószínűleg nem sokkal a ház építése után készült. Ezen a képen Komor Marcell a ház jobb oldalán, a Jakab-padon ül lányával, Annával.

komor1 komor1 komor1 komor1 komor1 komor1 komor1 komor1 komor1 komor1 komor1 komor1 komor1 komor1 komor1

„Csak a ház bal oldalát, a Komor-házat nyilvánították csillagos háznak, a Jakab-házat nem. Nagyon sokan költöztek a házba, ismerősök, ismeretlenek. Nagyapám ott maradt, méltósággal, nyugalommal viselte a helyzetet.”

A Komor-házat 1945 január végén, két héttel Budapest ostromának befejezése előtt éri bombatalálat. A felső rész, a Komor-család lakása teljesen leég. De a házat már jóval előbb kifosztják.

„1944. március 19-én tehát néhány német tiszt érkezett a Komor-Jakab házhoz, amely természetesen teli volt értékekkel, műkincsekkel, szobrokkal, képekkel.
Jakab Dezső 1944-ben már nem élt, Komor Marcell még igen.
Jakab özvegye, Schreiber Irén * beengedte a rendkívül udvarias és elegáns tiszteket, akik aznap reggel lépték át a magyar határt.
Mivel az idős hölgynek nem voltak kétségei a tisztek látogatásának célját illetően, rögtön felajánlotta, hogy végigvezeti őket a lakáson, és felsorolja az értékeket.
Ezt azonban a katonák udvariasan elhárították, mondván, hogy nekik még sok helyre kell aznap elmenniük; egy papírost vettek elő csupán, amelyen szépen, tételesen fel volt sorolva minden, a házban föllelhető érték, az utolsó kicsiny képkeretig. A lista végén pár sor tudatta, hogy mindezért a Német Nemzeti Bank majd fizetni fog, mihelyst a háború véget ér. »Itt tessék aláírni!« – mondták a snájdig katonák, akik aztán a Komor-lakásban el is végezték feladatukat, és mentek tovább.”

Bächer Iván: „Komorok. Egy pesti polgárcsalád históriájából”, Budapesti Negyed 1996/4

komor2 komor2 komor2 komor2 komor2 komor2 komor2 komor2 komor2 komor2 komor2 komor2 komor2 komor2 komor2 komor2 komor2 komor2 komor2

„Én akkoriban nem tartózkodtam itthon. Tizennyolc éves voltam, és innen távol szolgáltam a hazát. Csak hazajövetelem után tudtam meg, mi történt. Megkérdeztem nagyapám egyik kollégáját, egy építészt, akit vele együtt vittek el, vele együtt jutott Sopronkeresztúrig, de őneki sikerült hazajönni. Megkérdeztem, hogyan halt meg. Nem akart beszélni róla egyáltalán. Csak sokára mondta, hogy rettenetes volt, hogy egészen rettenetes volt. Többet nem tudtam meg tőle.”


Brahms: 5. magyar tánc négykezes zongorára. Mirka Lachowska és Edgar Wiersocki, 2008


Csillagos házak


Hetven évvel ezelőtt, 1944. június 15-én jelent meg az a polgármesteri rendelet, amelynek értelmében a több mint kétszázezer budapesti zsidónak – akiknek április 5. óta már kötelező volt a sárga csillag viselése – egy héten belül a számukra kijelölt házakba kellett költözniük. E házak kapuja fölé, mint a rendelet fogalmazott, „kanárisárga Dávid-csillagot” kellett elhelyezni. Az ide összezsúfolt zsidók – az egyes lakásokba több családot költöztettek össze – naponta csupán délután 3 és 5 között hagyhatták el a házat. Október 15-től, a háborúból való sikertelen kiugrási kísérlettől és a nyilas hatalomátvételtől kezdve november végéig, amikor a csillagos házak lakóit a budapesti gettóba költöztették, a nyilas különítmények is gyakran zaklatták és hurcolták el az itt lakókat. Körülbelül kétezer ilyen ház volt a fővárosban, amelyek most láthatók először együtt az Open Society Archive által készített térképen.


Az OSA, amely több mint egy éve gyűjti és teszi közzé önálló szájton és facebookon a csillagos házakkal kapcsolatos dokumentumokat és visszaemlékezéseket, tegnap, az év leghosszabb napján szervezte meg e házak egykori és mai lakóival együtt ezek első bemutatását. A több mint kétszáz helyszínt átfogó impozáns program az egyes házak udvarán rendezett helyszíni megemlékezésektől és a túlélők visszaemlékezéseitől a koncerteken és filmvetítéseken át a több házat bemutató városi sétákig terjed.


Szombat reggel gyülekezünk a nyolcadik kerület egyik egykori csillagos házának udvarán, a Teleki tér környékén, ahol a háború előtt még a híres ócskapiac, az én gyerekkoromban már csak élelmiszerpiac működött. Szegénynegyed volt ez a háború előtt csakúgy, mint ma, a vidékről a fővárosba érkező zsidók első állomása. Harmincezer zsidó élt itt, a főváros zsidóságának 15 százaléka, belső udvaros-függőfolyosós bérházakban összezsúfolva. Nem véletlen, hogy a negyed főutcájának, a Telekitől a belváros felé induló Népszínház utcának szinte minden épülete csillagos ház volt. Amelyiket nem jelöltek ki annak, ott a lakók ezt maguk kérvényezték a polgármesteri hivatalnál, tízezer pengős borítékkal megtámogatva a kérvényt, hogy lakásukban maradhassanak, meséli a negyvenhatos szám udvarán az azóta is itt élő Márton Tamás.

yellowstar1 yellowstar1 yellowstar1 yellowstar1 yellowstar1 yellowstar1 yellowstar1 yellowstar1 yellowstar1 yellowstar1 yellowstar1 yellowstar1 yellowstar1 yellowstar1 yellowstar1 yellowstar1 yellowstar1

A sétát a Teleki téri lakászsinagóga fiatal kutatói vezetik. Egykor több mint ötven ilyen imaház volt a környéken, szinte minden házban egy, ma már csak ez az egy maradt. Az imaház nemrég elhunyt legendás vezetőjéről elnevezett Gláser Jakab emlékalapítvány adatgyűjtés és az utolsó szemtanúkkal készített interjúk révén a Teleki tér és környékének eltűnt zsidó világát igyekszik rekonstruálni. Első kiadványaikról, amelyeket őszre terveznek, mi is beszámolunk majd.


„1944. október 15-e volt, amikor a Horthy-proklamáció, a háborúból való félnapos, ideiglenes kiugrás történt. Nem fogom elfelejteni: vasárnap volt, mint a náci megszállás is. Egy örömünnep: megtudtuk, hogy Magyarország kilépett a háborúból, szembefordultunk a nácikkal. Az első dolog az volt, hogy a felnőttek lementek és leverték a kapuról a sárga csillagot. Majd ugyanennek a napnak a délutánján, de még napvilágnál a Homok utca felől megjelentek a nyilasok és a magyar csendőrök a háztetőn keresztül. Leordítottak bennünket az udvarra. Én annyira megijedtem és olyan pánik szállt rám, hogy azt mondtam az anyámnak, ugorjunk le a negyedik emeletről és legyünk öngyilkosok. Anyám kellő módon megfelelt, kaptam a fenekemre. Lementünk, sorba állítottak bennünket, és elvonultunk feltartott kézzel, felnőtt gyerek és idős. Végig a Népszínház utcán, a Kun utcán, a Rákóczi úton, a Kerepesi úton a Tattersallba [a lóversenypályára]”. (© Gláser Jakab Emlékalapítvány interjúja Bánki Ivánnal)


Az interjúk sok, a történetírás számára eddig ismeretlen összefüggésre utalnak. Például a zsidó nehézfiúk szerepére, akik – mint Fejes Endrétől is tudjuk – meghatározó figurái voltak a már a háború előtt is rossz hírű nyóckernek. Több szemtanú is említ egy bizonyos Lantos Miklóst, aki nyilas egyenruhába beöltözve vette volna át valódi nyilasoktól a kivégzésre vitt zsidó csoportok parancsnokságát, így mentve meg őket. Mások szerint többen is beöltöztek nyilasnak, s ilyen módon tudtak a gyanútlan nyilasok közelébe kerülni és „téglával elintézni” őket, sőt az október 15-i puccs után több napig tartó fegyveres zsidó ellenállást is szerveztek a Népszínház utcában. Erre még a 90-es évek végén állított emléktábla is emlékeztet a 46-os szám falán. De hogy ténylegesen így történt-e, vagy egyszerűen csak jólesik arra emlékezni, hogy a kiszolgáltatottaknak is megvoltak a maguk Robin Hoodjai, arról semmi biztosat nem tudni. Minden szemtanú másképp emlékszik. Egyesek szerint semmilyen felkelés nem volt, csupán az 59-es szám nyilas házmestere lőtt ki az utcára, hogy bajba keverje a ház zsidó lakóit. Ami biztos: az áldozatok.

„1944. október 17-én reggel 9 óra felé óriási puskaropogás zaja töltötte be a Népszínház utca és a Teleki tér vidékét… Az egyik házfelügyelő titkon tudtunkra adta, hogy azért folyik a harc, mert ezekből a megtámadott házakból zsidók fegyverrel lőttek ki az ablakból… A szemben lévő 59. számú házban rövid időn belül 21 véres tetem feküdt az úttesten.” (Dr. Balázs József írása az Új Élet 1947. novemberi számában)


Az 59-es szám udvarán most egykori szemtanúk emlékeznek az eseményre. Jakab Endre szerint a nőket és gyermekeket a lóversenypályára hajtották, a férfiakat, szám szerint huszonkettőt, köztük az ő apját is, kiparancsolták a ház elé, s egyenként agyonlőtték őket. Egyikük Londonban élő unokája, Nick Barlay évek óta kutatja családja történetét, s magyarul frissen megjelent könyvéből olvassa fel, amennyit az elbeszélésekből sikerült megtudnia nagyapja haláláról.



A megemlékezés véget ér. De még mielőtt a túra résztvevői szétszélednének a kiválasztott további programokhoz, Adler Tamás, a túra vezetője a Teleki téren főzött kóser pálinkát vesz elő. A visszaemlékezését előadó Reisler Ferenc születésnapjára koccintunk. Le hajim, mondjuk zsidó szokás szerint, az életre.

yellowstar2 yellowstar2 yellowstar2 yellowstar2 yellowstar2 yellowstar2 yellowstar2 yellowstar2 yellowstar2 yellowstar2 yellowstar2 yellowstar2 yellowstar2 yellowstar2 yellowstar2

Lámpás

„Örökké világító lámpás e zsidó negyed lakóinak emlékére.”

Lublinban, a nácik által felrobbantott és a kommunista rezsim által eldózerolt zsidó negyed helyén létesített parkoló bejáratánál.

lublinlamp lublinlamp lublinlamp

Krími cigányok

Krími cigányok, in: Christian Geißler, Malerische Darstellungen der Sitten und Gebräuche… unter Russen, Tataren, Mongolen und anderen Völkern des Russischen Reichs, Leipzig 1804

Az egyes országokban élő, s egymást a rokontól az ellenségig terjedő skála változatos pontjain elhelyező cigány etnikai alcsoportok megkülönböztetése szinte reménytelen feladat a kívülálló számára. Különösen így van ez a Krímben, ahol a mesterségek, nyelvjárások és leszármazás szerinti hagyományos felosztást megkettőzi még egy alapvető szempont: tatár cigány, vagy nem-tatár cigány.

Jómódú krími cigányok a század elején. Sztavropoli kormányzóság

A 18. század végi orosz hódítás után a Krímben jóformán minden népcsoportból, zsidóból, örményből és cigányból is kettő volt: tatár és nem tatár, a „mienk”, és „jövevény”. Az ötszáz éves tatár asszimiláció következtében még azok az etnikumok is, akik vallásuk vagy foglalkozásuk miatt megőrizték önálló identitásukat, tatárra cserélték fel eredeti nyelvüket. A Selyemútnak a Krímtől Lengyelországig vezető szakaszát kezükben tartó krími örmények és karaita zsidók még a 17. századi Lembergben is tatárul beszéltek, s csak liturgikus nyelvként használták az örményt vagy a hébert. Az utóbbiaknak a galíciai Halicsban fennmaradt csoportja – mint arról külön is írunk majd – máig héber betűkkel, de tatár nyelven feliratozza sírköveit. És mindkét csoport máig megkülönbözteti magát az orosz hódítás után beáramló örmény nyelvű örményektől és jiddis nyelvű askenázi zsidóktól.

Krími cigány jósnő

A krími cigányok első, „tatár” csoportja, a magukat türkméneknek nevező gurbetek saját hagyományuk szerint a tatárokkal együtt érkeztek a Krímbe, mint hivatásos lókereskedők, s azok is maradtak a forradalomig. Nemcsak a félszigeten, de az egész novorosszijai sztyeppén is ménesszámra hajtották a vásárokra a lovakat, s leggazdagabb tagjaik vagyonát húszezer ezüst rubelre becsülték. A „tatár” cigányok más, többé-kevésbé nomád csoportjai is elsősorban mesterségek szerint szerveződtek: a demerdzsik vándor kovácsok voltak, az elekcsik szitakészítők és kosárfonók, a dauldzsik a tatár esküvői és ramadani ünnepségek hivatásos zenészei. Noha valamennyien szunnita muzulmánnak vallották magukat, a tatárok mégis gyanakvással tekintettek rájuk, mert iráni eredetükre utaló számos síita szokást is gyakoroltak. Egyes csoportjaik állítólag a „Nincs más isten, csak Allah, és Mohamed az ő prófétája” második része helyett „és Ali, az Istenhez hasonló” formulát használták, s a síita mártírok szent hónapjában zászlókkal és dobokkal, Hasszánt és Husszeint siratva járták a falvakat.

Krími hegyi cigányok. August Raffe litográfiája, 1837

Az orosz hódítás után kezdődött meg a birodalom más részeiből, elsősorban Moldovából és Besszarábiából a „lahinnak”, lengyelnek nevezett nem-tatár cigányság beáramlása. Foglalkozásra nézve elsősorban ajudzsik, medvetáncoltatók voltak, vándor mutatványosok, akik a falusi cirkusz mellett kártyavetéssel, tenyérjóslással, varázslással keresték szűkös kenyerüket. Oláhul beszéltek, és muzulmánnak vallották magukat, de mecsetbe nem jártak, ünnepségeiket ismeretlen, iszlám előtti szertartások szerint végezték, s még az 1835-ös összeírás idején is kettős, muzulmán és nem-muzulmán néven diktálták be magukat: „Mehmet avagy Kili, Oszmán avagy Arnaut, Hasszán, aki Murtaza is…” Vándorlásuknak az 1809-es cári rendelet vetett véget, amely letelepedni kényszerítette őket. Ekkortól sajátítják el a korábbi cigány csoportok mesterségeit, amelyektől azonban mindvégig megkülönböztették magukat.

Bahcsiszaraji cigány kovácsműhely. August Raffe litográfiája, 1837

A cigányok a nagyobb városokban egy-egy cigánynegyedben telepedtek le, amelyeken belül az egyes csoportok továbbra is megőrizték különállásukat. A legnagyobb telep a szimferopoli Ciganszkaja Szlobodka volt, a tatár óváros szélén. A huszadik század elején közel háromszáz cigány családot számláltak itt össze, családonként nyolc-tíz fővel, akik főként kovácsmesterséggel és háztartási eszközök készítésével, szénégetéssel és házalással foglalkoztak. De ekkorra már oroszok és tatárok is szép számmal éltek a Szlobodkán, amely a város nyomornegyedének, és a járványok örökös fészkének számított, s a felszámolására tett kísérletek ellenére az is maradt egészen az 1940-es évekig.

„Ez a környék”, írja N. A. Szvjatszkij Oroszország és a Krím cigányairól (Szimferopol, 1888) c. könyvében, „nem hasonlít a mi utcáinkra. Primitívségével és rendezetlenségével sokkal inkább emlékeztet a vándor cigánytáborokra. Az apró, szegényes házikókat minden rend nélkül oda építik, ahová tetszik. Olykor néhányat egymással egy sorba, s a köztük és a legközelebbi házak között lévő terület egyetlen közös udvart alkot, ahol a cigány családok zajos, gondtalan és nyüzsgő mindennapi életüket élik. A cigány házak többnyire egyetlen, háromszor három méteres szobából állnak, konyha, kamra és minden más melléképület nélkül. A szoba többnyire üres, gyakran még tűzhely sincs benne. A közös tűzhely az udvaron áll, egy „szekérnek” nevezett helyen, egyetlen agyagfallal védve a széltől.”

Hogy ki tatár és ki nem, az az 1940-es években vált igazán fontossá. A megszálló német hadsereg ugyanis, amely a Krímben számított a tatárok támogatására, a tatár nemzetiségűnek tekintett zsidókat (karaitákat és krimcsakokat) és cigányokat megkülönböztette a kiirtásra szánt „egyéb” zsidóktól és cigányoktól. A cigányok ezért mindannyian tatároknak íratták össze magukat, s maguk a tatárok is támogatták őket. Amikor 1941. december 9-én az Einsatzgruppe „D” fegyveresei körülvették a Ciganszkaja Szlobodkát, s elkezdték teherautókra rakni és kivégzésre szállítani az itt élőket, a tatár önkormányzat tiltakozására le kellett állítaniuk az akciót. Bahcsiszarajban pedig, ahol már szintén kivégzésre gyűjtötték össze a helyi cigányokat, a tatár önkormányzat vezetője jelentkezett a német egység parancsnokánál, és kérte, hogy válasszon ki tetszőleges három férfit a cigányok közül. Majd a parancsnok jelenlétében nadrágjukat letolva és körülmetélt nemi szervükre mutatva közölte, hogy lemond tisztségéről, mert nem tud felelősséget vállalni a lakosság együttműködéséért, ha a németek muzulmánokat mészárolnak le. Az akciót ezúttal is leállították.



Usul-usul. Krími tatár népdal.

A Krímbe visszatérő szovjet hatóságok aztán 1944. május 18-án ugyancsak a német összeírások alapján állították össze a deportálandó tatárok szerelvényeit, s a tatárként összeírt cigányokat is közéjük sorolták. A cigányok tiltakozására az volt a válasz: „Ha valaki, hát a németek tudták, ki a zsidó és ki a cigány. Ha nem vittek el titeket, bizonyára tatárok vagytok.” A deportált cigányok túlélői közül csak kevesen vállalták azt a vesszőfutást, amelyet az illegálisan a Krímbe visszatérő tatároknak kellett kiállniuk az 1960-as évektől. Többségük Krasznodar megyében él, s ott folytatják mindmáig vándor kovács és házaló mesterségüket.


A Ciganszkaja Szlobodkán már rég nem élnek tatár cigányok, de a telep mint szociális öntőforma máig szakadatlanul termeli újjá a nyomorúságot, és árasztja ki azt az egész tatár óvárosra. Bejárata a Fehér-mecset közelében nyílik, ahol előző szimferopoli sétánkat befejeztük. Itt áll az egykori cigány mecset, 1945 óta szovjet tiszti lakóház, amelyet a tatár közösség egyelőre eredménytelenül próbál mecset céljára visszaszerezni. Közvetlenül mellette emelkedik a Világ Anyja, a Tüzes Trón Királynője, a Föld Uralkodója, a Fáraó, Szfinx és Messiás palotája. Az uralkodónő a telep bejáratánál fogad, s csekély hűbéradó fejében jóindulatáról és védelméről biztosít. Szükségünk lesz rá.

chingene1 chingene1 chingene1

Noha a szegénység változatlan, a „zajos, gondtalan és nyüzsgő mindennapi életnek” már nyoma sincs. Lelakott házak, bezárt kapuk, mintha volna még mit ellopni a földszintes hosszú udvarokból. A kapu mögül kisgyerek, öregasszony figyel. Az utcán csak a nyitott kanálisban ételt kereső magányos kutyák kószálnak, olykor egy-egy járókelő, aki bizalmatlanul néz az idegenre, nem fogadja a köszönést. Bolt, kocsma, ha van is, zárva. Egy hulladéktelep előtt három zsák krumplit, néhány darab dinnyét árulnak egy teherautó hátuljából.

chingene2 chingene2 chingene2 chingene2 chingene2 chingene2 chingene2 chingene2 chingene2 chingene2 chingene2 chingene2 chingene2 chingene2 chingene2 chingene2 chingene2 chingene2 chingene2 chingene2 chingene2

Az egyre szegényebb, szűkebb, meredekebb utcák nagy, beépítetlen, sziklás platóra futnak ki. A platót lusta varjúsereg uralja, egészen közel engedik magukhoz az embert, csak az utolsó pillanatban rebbennek fel. A dombtetőn üres autó áll, utasait sehol sem látni. A domboldalon az egykori szkíta vár, Neapolis Scythica bástyájának romjai, innen már lelátni Szimferopol iparnegyedére. A gyárak felől két öregember vág át a mezőn, egykori szovjet pártfunkcionárius alkatú férfi sétáltatja megtermett kutyáját. Megállnak, merev tekintettel figyelik az idegent, amíg a dombot körbejárva újra el nem tűnik az egykori óváros labirintusában.

chingene3 chingene3 chingene3 chingene3 chingene3 chingene3 chingene3 chingene3 chingene3 chingene3 chingene3 chingene3 chingene3 chingene3

Hosszú udvar előtt idős cigány asszony pásztázza az utcát.„Mit fényképez?” „Hogy milyen itt, hogy hogy élnek.” „Nincs abban semmi érdekes. Bár eltűnne úgy, hogy senki sem tudott volna róla. Fényképezzen le inkább engem, legyen valami szép emléke.”

chingane4 chingane4 chingane4 chingane4 chingane4


Pünkösd, 1915


pfingstfahrt pfingstfahrt pfingstfahrt pfingstfahrt pfingstfahrt pfingstfahrt pfingstfahrt pfingstfahrt pfingstfahrt pfingstfahrt pfingstfahrt pfingstfahrt pfingstfahrt pfingstfahrt pfingstfahrt pfingstfahrt pfingstfahrt pfingstfahrt pfingstfahrt

A Társas- és Kirándulóegylet pünkösdi kirándulása kilencvenkilenc évvel ezelőtt. Berlini ócskapiacról

A termékeny pont


Ha az ember késő délután vág neki a hegynek Alsóvisó/Vișeu de Jos felé a máramarosi Izakonyháról – jiddisül קעכניא, románul Cuhea egészen 1973-ig, amikor Ceaușescu megajándékozta a legendás vajda, Bogdan nevével, az új rendszer pedig 2008-ban bronz szoborcsoportjával –, és hat kilométer múlva, nem sokkal azelőtt, hogy beérne Kisbocskó/Bocicoel falujába, a hegygerincről még egyszer visszatekint, lenyűgöző látvány tárul ki előtte. Az arany óra ezer meleg árnyalattal festi színesre a hegyi patakoktól szabdalt domboldalakat, amelyek fokozatosan ereszkednek le az Iza folyó párában úszó völgyéig, majd onnan ismét lépcsőzetesen emelkednek a nem is olyan távoli Cibles-hegyláncig, amelyet balról jobbra szinte szabályos közönként tagolnak a Cibles/Țibleș (1839 m), a Hunyadi/Hudin (1615 m), a Székelykő/Secului (1311 m), s egészen jobbra a nemrég említett Gutin/Gutâi (1443 m) csúcsai. Az Iza medencéje csupán az egyik a Máramarost alkotó négy nagy folyóvölgy – Visó, Iza, Mára, Szaplonca – közül, de ez a látvány mégis mintha az egész Máramarost foglalná össze páratlan módon. Nem véletlenül tettem éppen ezt a tavaly májusi képet az első máramaros-bukovinai túránk beharangozójának élére.


Az Iza völgyéből a gerincig, majd onnan lefelé a Visó völgyéig kanyargó keskeny utat nem sokan ismerik, útikönyvek nem ajánlják, s még a Google útvonaltervező is kerülőt javasol helyette. Ennek ellenére, ahogy mi tavaly májusban, úgy sokan mások is megtalálták ezt az elrejtett kilátópontot, s az innen készült felvételek, éppúgy, mint nálunk, ikonikus szerepet játszanak a különféle máramarosi kiadványokban.


Dan Dinescunak és Ana Bârcănak a máramarosi faépítészetről szóló alapvető munkája, a The Wooden Architecture of Maramureș (1997) – amelyből már idéztük a jódi templom hasonlóképpen ikonikus képét, s még az egész könyvről is írunk – a máramarosi falvakról szóló összefoglalását kezdi ezzel a képpel (kattints rá). Május helyett már nyár végén járunk, a nyárfák ezüstös levelei már besűrűsödtek, s az előtérben már ott magasodik a jellegzetes máramarosi szénaboglya.


Talán épp ezt a szénaboglyát rakják meg a bukaresti Florin Andreescu nemrég megjelent gyönyörű albumában: Maramureș, țară veche (Máramaros, ősi föld, 2011), amelyről szintén hamarosan írunk. És ugyanebben az albumban néhány lappal később a táj jobb oldala is kinyílik, a háttérben a Gutinnal.


A táj bal oldala pedig a finn Metaneira kiadó kitűnő, több mint 500 oldalas Máramaros-útikalauzának (2007) a tartomány földrajzáról szóló fejezetét vezeti be (kattints rá). A kép jó tíz éve készülhetett: a magányos nyárfával, mint tavaly májusi képünk mutatja, már sarjak sokasága konkurrál, de a kis almafa két terasszal följebb nem sokat nőtt azóta.


A további ikonikus képek elkészítése olvasóinkra vár, elsősorban azokra, akik velünk tartanak június végi máramarosi túránkon, vagy – ahogy egyre inkább érik – annak megismétlésén augusztus 20-24 között.