Tűz van


„Ahogy 1938. november 10-én hajnali három óra körül taxival befordultam a berlini Tauentzienre, az utca mindkét oldalán üvegcsörömpölést hallottam. Mintha üveggel teli vagonok tucatját borogatták volna fel. Kitekintettem a taxiból, és azt láttam, hogy jobbra és balra is minden ötödik ház előtt egy-egy megtermett ember áll, aki hosszú vasbottal éppen bezúzza a kirakatot. Amikor készen volt, tempósan továbblépett a következőhöz, és higgadtan nekiállt a még érintetlen üvegnek.

Ezeken a barna bricseszt, lovaglócsizmát és civil kabátot viselő férfiakon kívül közel s távol egyetlen ember sem volt látható. A taxi bekanyarodott a Kurfürstendammra. Itt is emberek álltak szabályos távolságokra, s hosszú botokkal törték be éppen a „zsidó” üzletek kirakatát. Úgy tűnt, mindegyiknek öt-tíz ház a penzuma. Megrepedt üveg esője fröccsent az aszfaltra. Mintha az egész város nem állt volna másból, mint repedő üvegből. Mintha egy őrült álmán vezetett volna keresztül, olyan volt az út.

Az Uhland- és Knesebeckenstraße között megállítottam a taxit, kinyitottam az ajtót, és épp letettem a jobb lábamat a földre, amikor a legközelebbi fa mögül előlépett egy férfi, s energikusan rámszólt: „Ne szálljon ki. Azonnal haladjon tovább.” Kalapot és hosszú kabátot viselt. „De hát hallgasson ide”, kezdtem, „hát én éppen csak ide…” – „Nem”, szakított félbe fenyegetően. „Kiszállni tilos. Továbbmenni, azonnal.” Visszatuszkolt a kocsiba, intett a sofőrnek, becsapta mögöttem az ajtót, és a sofőr engedelmeskedett. Haladtunk tovább az üvegtáblák kísérteties éjszakájában. A Wilmersdorfer Straßén ismét megállítottam az autót. Ismét odalépett hozzánk egy civil ruhás férfi. „Rendőrség! Továbbhaladni! Azonnal!” Másnap délután az állt az újságokban, hogy a forrongó néplélek, amelynek elege lett a hatóságoknak a zsidó üzletekkel szembeni türelméből, spontán módon a kezébe vette saját sorsának intézését.”

Erich Kästner: Unser Weihnachtsgeschenk


A hetvenöt évvel ezelőtti Pogromnachtról való berlini megemlékezések sorába tartozik még az a kis kamarakiállítás is, amely az évforduló előestéjén nyílt meg az egykori Gestapo-központ helyén létesített Topographie des Terrors múzeum és kutatóközpontban.

A kiállítás kilenc oszlopon, kilenc rövid szövegblokkal és archív fotókkal foglalja össze az 1938. november 9-10-i, központilag szervezett pogrom részleteit és előzményeit. Az oszlopok félköríves elrendezését magyarázza, hogy a kiállítás első változatát az elpusztított, majd 1993-ban Centrum Judaicumként újjáépített Neue Synagogéban rendezték meg, s ívük ott a volt zsinagóga apszisát követte. A német zsinagógák elpusztításának 75. évfordulóján rendezett kiállításhoz igazán illik, hogy alaprajza egy nem létező zsinagóga formáját idézze fel.

esbrennt2 esbrennt2 esbrennt2 esbrennt2

A náci bojkott-propaganda és a zsidó üzletek felvásárlását erőltető területi „gazdasági tanácsadók” hatására 1938 elejére az egykori zsidó tulajdonosok 60-70%-a már feladta üzletét, ahogy arról a Willy Römerről szóló bejegyzésben is írtunk. A maradék felszámolása azonban gazdasági és kormányzati körökben is ellenállásba ütközött. A négyéves tervért felelős Göring fokozatosan kívánta felhasználni a zsidó vagyont Németország felfegyverzésére, míg Goebbels propagandaminiszternek, aki egyúttal Berlin pártvezetője is volt, látványos akcióra volt szüksége saját pozíciója megerősítéséhez. 1938 őszén még nem volt világos, melyik álláspont fog győzni. Október 17-én Himmler SS-főparancsnok kiutasította Németországból a lengyel állampolgárságú zsidókat. Tizenhétezret toloncoltak a lengyel határra, ahol egy hónapot töltöttek embertelen körülmények között, mert a lengyelek nem akarták befogadni őket. A tizenhét éves Herschel Grynszpan, akinek családja szintén a deportáltak között volt, bosszúból november 7-én Párizsban lelőtte Ernst vom Rath német diplomatát. Goebbels azonnal sietett kiaknázni az eseményt.

esbrennt3 esbrennt3 esbrennt3 esbrennt3 esbrennt3 esbrennt3 esbrennt3 esbrennt3 esbrennt3 esbrennt3 esbrennt3 esbrennt3 esbrennt3

A merénylet híre este jutott el Hitlerhez, aki éppen az 1923-as sörpuccs tizenötödik évfordulóját ünnepelte a müncheni városházán. A Goebbelsszel folytatott megbeszélés után látványosan elhagyta a termet, amit Goebbels úgy interpretált az egybegyűlt pártvezetőknek, hogy Hitler nem ellenezné a népharag spontán kitörését. A pártközpontból 22:30-kor küldtek utasítást országszerte az egyes alapszervezetekhez, és sikerült is sok ezer párttagot mozgósítaniuk, akik ekkor még a kocsmákban ünnepeltek. Előre kiosztott listák alapján országszerte több mint hétezer zsidó üzletet, sok zsidó otthont és az összes zsinagógát elpusztították, s közel 400 embert öltek meg vagy kergettek öngyilkosságba.

esbrennt4 esbrennt4 esbrennt4 esbrennt4 esbrennt4 esbrennt4 esbrennt4 esbrennt4 esbrennt4 esbrennt4 esbrennt4 esbrennt4 esbrennt4 esbrennt4

A kiállítás különleges darabja az az 5698. évre, azaz 1937 szeptemberétől 1938 szeptemberéig kiadott zsidó naptár és berlini zsinagóga-kalauz, amelybe kézzel beleírták, melyik zsinagógát mikor pusztították el. Goebbels, az 1931-es charlottenburgi pogrom szervezője külön telefonhívásban követelte a középen alul látható charlottenburgi fasanenstraßei zsinagóga elpusztítását, amelynek lángokban álló képe a kiállítás emblémájává vált.

esbrennt5 esbrennt5 esbrennt5 esbrennt5 esbrennt5 esbrennt5 esbrennt5


A pusztítással egy időben nyilvános megalázási hullám is kezdődött. A Gestapo az éjszaka folyamán parancsot adott 30 ezer vagyonos zsidó letartóztatására, akiket Dachau, Buchenwald és Sachsenhausen koncentrációs táboraiba hurcoltak. A letartóztatottak egy részét előtte tornagyakorlatokra kényszerítették, zenés menetben vitték végig a városon, vagy a közeli folyókba és tavakba dobták őket, ahol többen megfulladtak közülük. A német lakosság ugyanakkor a legtöbb helyen nem vett részt ezekben az akciókban – a párt titkos jelentése hangsúlyosan hiányolta a lakosság együttműködését –, sőt többen befogadták az otthon nélkül maradtakat, és néhány helyen polgári ellenállásra került sor az SA-különítményekkel szemben.

esbrennt6 esbrennt6 esbrennt6 esbrennt6 esbrennt6 esbrennt6 esbrennt6

A kiállítás előző változatában a Neue Synagoge apszisa volt az oszlopok háttere. A Topographie des Terrorsban ezt a hátteret huszonhét nagy-németországi – beleértve Ausztriát, ahol a legkeményebb pogromok voltak, és a Szudétavidéket – zsinagógának a sík falon elrendezett képei helyettesítik, amelyeken egységes fekete csíkként vonulnak végig a Pogromnacht képei az egyes zsinagógákban, s fölötte és alatta a zsinagógák látványa a pusztulás előtt, és lassú, fokozatos metamorfózisuk a pusztulás után. Ezek közül emelek ki itt négyet, amelyekből csak egy tartozik a mai Németországhoz.


esbrennt1 esbrennt1 esbrennt1 esbrennt1 esbrennt1 esbrennt1 esbrennt1 esbrennt1 esbrennt1 esbrennt1 esbrennt1 esbrennt1 esbrennt1 esbrennt1 esbrennt1 esbrennt1 esbrennt1 esbrennt1 esbrennt1 esbrennt1 esbrennt1


Grúz epifánia


Csak egy szerzetesnő.


Csak gyertyák.
Csak kövek.
Csak egy tempom.
Csak egy temető.
És falak.
És csövek.

És remegő képek.


És csak gyerekek.
Csak macskák.
Csak papok, csak szerzetesek.
Csak madarak.
És férfiak.
És nők.



És elhagyott tárgyak, amelyek tovább élik elfeledett életüket a romok között.

És az ég mindenek fölött.



Csak minden gondolatod Ithaka legyen;
végső célod, hogy egyszer oda juss,
de ne siess az úttal semmiképp.
Inkább legyen hosszú, minél hosszabb az út,
hogy évekkel rakva szállj ki a szigeten,
az út aratásával gazdagon,
s ne várd, hogy Ithaka majd gazdagon fogad.
Neki köszönöd a szép utazást,
mit nélküle sosem tehettél volna meg,
hát mi mást várhatnál még Ithakától?

Nem csaphat be Ithaka, ha szegény is;
a szerzett tudásból s tapasztalatból
máris megtudhattad, mit jelent Ithaka.

Konsztantinosz Kavafisz, Ithaka, részlet. Szegő György fordítása


És melankólia. A háborútól és a száműzetéstől. A távolléttől. A pusztulástól.

Lado Pochkhua grúz festő és fotós munkáit ebben a hónapban állították ki a tbiliszi Nemzeti Múzeumban. Szuhumiban született, de 1993-ban menekülnie kellett Tbiliszibe, miután a polgárháború során a szeparatista erők kikiáltották Abházia függetlenségét, és elűzték a régió grúz lakosságát.

Huszonhárom évesen mindent elveszítettem: családot, barátokat, szülővárosomat, házamat, papírjaimat. Tbilisziben abháziai menekültként új, zűrzavaros és éhes életet fedeztem fel. Hogy senki vagyok. Zéró. Szociális funkció nélküli személy. Miután megkaptam első humanitárius segélycsomagomat, egy amerikai húsos babkonzervet, megfogadtam, hogy kikeveredek ebből a bajból, amelybe jutottam.

Az „A grúz melankólia anatómiája (1993-2003)” című sorozat képei abban az időben készültek, amikor a fotós Tszknetiben élt, Tbiliszi külvárosában, ahol az abháziai háború grúz menekültjei menedékre találtak. Lado Pochkhua abban az időben Robert Burton Anatomy of Melancholy-jából tanult angolul.


Ezúton

Jules Verne, Nemo kapitány, 1869. A 6. fejezet illusztrációja

köszönöm a Wang folyó minden már ismert és csak most megismert olvasójának, hogy megtisztelték jelenlétükkel a pénteki Umberto Eco-könyvbemutatót. Olyan sokan voltunk, hogy az már valódi blogtalálkozónak tekinthető, mondjuk a nulladiknak, mert a bemutató utáni borozáson komolyan felvetődött, hogy időnként már valós idejű és színhelyű blogtalálkozókat is kellene szervezni, mit gondolnak?

A könyvet bemutató beszélgetés az Olasz Intézetben nagyon kellemes volt. Barna Imre, az Európa Kiadó főmunkatársa (a fordítás idején még igazgatója) sorra tette fel a jó kérdéseket, jókat két értelemben is: egyfelől tényleg A legendás földek és helyek története egy-egy lényeges pontjára tapintottak, másfelől olyan magas labdát adtak két beszélgetőpartnerének, Klaniczay Gábornak és jómagamnak, amire öröm volt válaszolni. Én már edzésben voltam, mert reggel kilenc óta négy interjút kellett adnom a könyvről, amelyet mindegyik riporter komolyan végiggondolt, és olyan kérdéseket tett fel, amelyekre igazán nem számítottam, s nekem is el kellett gondolkodnom rajtuk. Ezek inspiráltak arra, hogy valamikor a jövő hét folyamán egy rövid tartalmi összefoglalót tegyek közzé az általam fordított könyvről, a kérdésekre adott válaszaimat is beleszőve.

Az estről idáig a következő tudósítások jelentek meg (én ennyit találtam, de minden kiegészítést örömmel hozzátoldok):

Könyves.blog.hu: beharangozás és részletes beszámoló
Nol.hu: http://nol.hu/kult/a_vilagpremierrel_egy_idoben_jelent_meg_az_uj_eco-kotet_magyarul?ref=sso
Litera.hu: http://www.litera.hu/hirek/naivitas-es-hamissag-ambivalenciaja
Cultura.hu: http://cultura.hu/szub-kultura/umberto-eco-legendas-helyekrol-irt
Prae.hu: http://prae.hu/prae/articles.php?aid=6794&cat=3
Új Szó: http://ujszo.com/online/kultura/2013/11/16/a-vilagpremierrel-egy-idoben-jelent-meg-az-uj-umberto-eco-kotet-magyarul
Híradó.hu: http://www.hirado.hu/Hirek/2013/11/15/20/A_vilagpremierrel_egy_idoben_jelent_meg_az_uj.aspx
Antropos.hu: http://www.antropos.hu/?id=8085
Nyest.hu: http://www.nyest.hu/hirek/kulturember-magyarul-olvas-eco-t


A Metopék Mestere, Az antipodusok, dombormű, Modena, Museo Lapidario del Duomo, 13. század. Az 1. fejezet illusztrációja

Kristallnacht


A hetvenöt évvel ezelőtt, 1938. november 9-ről 10-re virradó éjszakán Goebbels sugallatára megszervezett pogrom a sok ezernyi kifosztott zsidó üzlet, zsinagóga és épület betört ablakairól kapta szépen hangzó eufemisztikus nevét, amelyet csak az újabb német közbeszéd cserélt fel az egyértelmű és felelősséget vállaló „Pogromnacht” névre. Erre emlékeztetnek ezen a két napon a berlini üzletek az egykori pusztítás helyszínein a kirakatukra applikált betörés-fóliával.



A Berlinben kifosztott legalább háromezer üzlet pusztítás utáni állapotáról csupán 27 felvétel maradt fenn, ami jól jelzi a köztéri fotográfiának azt az akkorra már totálissá vált kontrollját, amelyre Roman Vishniac berlini fotói kapcsán is utaltunk. A huszonhét felvételt kommentárokkal és korabeli újságcikkekkel ellátva ugyancsak most tette közzé a Kulturprojekte Berlin Kristallnacht? Bilder der Novemberpogrome 1938 in Berlin címmel, amelyről még részletesen is beszámolunk.


„Lichtenstein Taschen”, Tauentzienstr. 6 (Schöneberg)
Noha az 1877-ben alapított Berliner Schirm-Manufaktur Lichtenstein & Co. üzletét zsidó tulajdonosa nem sokkal korábban adta el nem-zsidónak, a kirakaton még ott volt a zsidó tulajdont azonosító jelzés, így került sor kifosztására.

„S. Kaliski & Co.” Nünberger Str. / Tauentzienstr. 7 b (Charlottenburg)
A Nürnberger Straßéról ugyan csak ez az egy kép maradt fenn, de ez is világosan mutatja, hogy az egész utca kirakati frontja – így a Kaliski utáni E. Neugebauer kalapbolt és a Schiffner cukrászda is – romokban hever. A zsidó tulajdonosokat rendeletben kötelezték az azonnali romeltakarításra. Göring – aki akkoriban a „négyéves terv minisztériumának” vezetőjeként Goebbels ellenlábasa volt, s nem gyors propagandisztikus, hanem fokozatos módon képzelte el a zsidó vagyon kisajátítását – figyelmeztetett rá, hogy a biztosítási összegek tönkre fogják tenni a német biztosítókat, amit végül is úgy oldottak meg, hogy ezeket a tulajdonosok helyett az államkincstárba irányították, és a német fegyverkezésre fordították.

„Beleuchtungshaus des Westens”, Kurfürstendamm 203 (Charlottenburg)
A kirakat romjain itt is felismerhető a zsidó tulajdonos, Wilhelm Philippi azonosítója, amely a civil ruhás SS-osztagok számára útmutatóul szolgált. Philippi közvetlenül a pusztítás után nem-zsidó tulajdonosnak adta át üzletét. A cég mellett Berthold Neumann szintén kifosztott zongora-nagykereskedése (Kurfürstendamm 205) látható.

A pogrom négyszáz halálos áldozattal is járt, s 30 ezer zsidót tartóztattak le, akiket másnap Dachau, Buchenwald és Sachsenhausen koncentrációs táboraiba szállítottak: ezzel vette kezdetét a zsidók szervezett deportálása. Rájuk és az őket követő többi elhurcoltra is emlékeztek tegnap a berliniek a már több mint ötezer berlini Stolperstein, botlatókő kerületenként szervezett megtisztításával.



A legnagyobb példányszámú berlini napilap, a BZBerliner Zeitung – a tegnapi számát teljes egészében a botlatóköveknek szentelte: nemcsak címlapját, amelyen virtuális botlatókőként felhívja a figyelmet az évfordulóra, hanem minden oldalán is közli, nem tolakodóan, de mégis a hírek fölé terítve, egy-egy botlatókő képét és az általa megörökített személy életrajzát.



A berlini egyházak pedig délutánra három órás emlékmenetet szerveztek az óvárosban, el az evangélikus és a katolikus székesegyház előtt, a náci könyvégetés színhelye előtt, az 1933-ban elűzötteknek a Lustgartenben most felállított fotógalériája előtt, keresztül a Wilhelmstraßén, az egykori náci adminisztrációs központon, egészen a nagy zsinagógáig. A sok ezer résztvevő előtt beszédet mondott a berlini polgármester, az evangélikus püspök és a katolikus érsek, és a zsinagóga főrabbija és rabbinője.

„Hetvenöt évvel a birodalmi pogroméjszaka után csöndben kívánunk megemlékezni a gonosztettekről és az áldozatokról, és felvállalni a felelősséget, amely a történelemből reánk hárul.”




Elkészült a nagy mű

igen.
A könyv a könyvesboltokban forog
az alkotók egy hét múlva az Olasz Intézetben tartanak beszélgetést róla.

Mindenkit szeretettel várunk.

A Wang folyó verseinek olvasói számára néhány tiszteletpéldányt is félreteszünk.


Fordítás közbeni jegyzeteink a könyvről:

Ars magna lucis et umbrae
Az oroszlán farka
Drakula

és Eco korábbi, általam fordított könyveiről:

Megalkotni az ellenséget
Játék
Wysława Szymborska: Lehetőségek
Policacata
Hogyan lettem Eco spanyol fordítója

Beszámoló az estről és a megjelent tudósítások listája:

Ezúton…

Dzsurdzsur


Krím legnagyobb vízeséséhez Generalszkoje faluból visz fel az út, amelyet a krími görögök és tatárok 1945-ös deportálásáig Megapotamosznak és Ulu Özennek, nagy folyónak – özönnek – neveztek. A Dzsurdzsurhoz, a Mormolóhoz – a deportálás után csak a településeket keresztelték át oroszra, a hegyek és vizek máig megmaradtak tatárnak – vezető két kilométeres hegyi utat gyalog is meg lehet tenni, de sokkal nagyobb kaland beszállni a falu szélén sorakozó kiszuperált nyitott katonai dzsipek valamelyikébe, amelyek nyaktörő sebességgel csapatják a vízmosta utakon fel egészen a völgy fejéig.





„A megszelídített mór törzsfők közül a franciák olykor elvittek néhányat az ismeretlen Franciaországba, hogy megmutassák nekik a a franciák nagyságát, hogy megtörjék gőgjüket. Megmutatták nekik Párizst, a sokemeletes épületeket, a fényeket. Azok rezzenéstelen arccal hallgattak.

Az utolsó napon elvitték őket Szavojába. Vezetőjük egy vízeséshez kalauzolta őket. Olyan volt a vízesés, mint egy csavart oszlop, és egyre mormolt.

Édesvíz volt. Víz! Egyetlen perc alatt annyi víz, amennyi termővé tette volna a sivatagot, amely karavánok tucatjait mentette volna meg a Szaharában, amelyből Port-Étienne-ben tíz esztendeje egyetlen csöpp sem esett, s most ott zúgott előttük, mintha egy megrepedt ciszternából áradna ki a világ egész készlete.

– Menjünk – mondta a vezető.

– Várjunk még – mondták.

– Mit várjunk?

– A végét.

A vezető elmagyarázta, hogy ez a víz így folyik sok ezer éve és így is folyik még sok ezer éven át. A törzsfők arca akkor összerándult.

– Allah nagyon szereti a franciákat – mondták.”

Antoine de Saint-Exupéry, Az ember földje (emlékezetből idézve)