Lehettek volna-e a lengyelek Hitler szövetségesei?

„Német-lengyel megnemtámadási szerződés / avagy a gall epebaj [Gallenleiden]”
A Kladderadatsch német szatirikus lap karikatúrája 1933. december 10-én. A szerződés aláírásáig ekkor még hátra volt két hét, de már befejezett ténynek számított.

Köszöntjük új vendégszerzőnket, Pálfalvi Lajost, a neves lengyel műfordítót és egyetemi oktatót, akitől további bejegyzéseket is remélünk a lengyel kultúráról és saját fordításairól.
Tavaly ősszel hatalmas indulatokat keltett Lengyelországban Piotr Zychowicz A Ribbentrop-Beck paktum avagy Hogyan győzhették volna le a lengyelek a Szovjetuniót Hitler oldalán? című könyve. Persze nehéz lenne bárkitől is elvárni (itt nemcsak a lengyelekre gondolok), hogy szenvtelenül olvassa végig a könyvet, és úgy gondolkodjon, ahogy az történelmi alternatívákat mérlegelő normális embertől más esetben elvárható: egyrészt kétségkívül tagadhatatlan, hogy… jóllehet azzal is számolnunk kell, hogy ez esetben… Ez most sajnos nem megy még a kívülállóknak sem, ha ugyan vannak ilyenek. Mert mégis hogy képzeli a szerző, hogy Lengyelország áldozat helyett akár cinkos is lehetett volna? Egyáltalán mi értelme felvetni ezt most, amikor annyian próbálják zsákmányra leső hóhérsegédeknek beállítani a lengyeleket? De ha a lengyel nemzeti érdekből indulunk ki, nem pedig abból, hogy mások mit gondolnak a lengyel politikáról, s ha veszteségekkel és esélyekkel számolunk, akkor ígéretesebb perspektívák híján melyik lehetőséget választjuk: Hitlerrel Sztálin ellen vagy egyedül mindkettő ellen?

Elgondolkodtató, hogy csak most kezdenek vitatkozni egy olyan döntésen, amely fél évszázadra meghatározta Lengyelország sorsát. Persze el tudom képzelni, hogyan reagáltak volna 1989 előtt Varsóban arra, ha az emigránsok történészvitát kezdeményeznek erről. De azóta sem jutottunk sokat előre, mert a II. világháború mindmáig a legfontosabb emlékezetpolitikai kérdés, a győztesek azóta is megállás nélkül folytatják háborús propagandájukat, a szövetségesek a győzelem napján minden évben megünneplik a Vörös téren az oroszokkal egyetértésben azt az egyetlen, kétségbevonhatatlan alapigazságot, hogy nemcsak megnyerték a háborút, hanem mindig mindenben nekik volt igazuk, csak ők ítélkezhetnek élők és holtak felett.

Olvasás közben gyakran járt eszemben Petri Katonai tiszteletadás című kétsorosa – A Vereség Napján / kardélre hánytam −, és nem azért, mert megkönnyezem a führer bukását. Persze Zychowicz sem az egész világháború történetét akarta újraírni, hisz nem abból indult ki (mint már többen is), hogy milyen lenne a világ, ha a németek győznek. Nem számol ilyen eshetőséggel, csak azt gondolta át, elkerülhetetlen volt-e a katasztrófa, muszáj volt-e Lengyelországnak rögtön a háború elején mindkét totalitárius birodalommal saját területén harcolnia, majd az összeomlás után a megszállás korábban ismeretlen formáját elszenvednie. Mint a könyv címe is sugallja, lett volna más megoldás, bármilyen nehéz is ezt ma már reális alternatívának elfogadni.

Akit már a gondolata is fölháborít, rögtön sorolni kezdi a németek lengyelországi gaztetteit, mintha képtelen lenne megérteni, hogy ezeket mind az után és amiatt követték el, hogy Józef Beck a náci és a kommunista birodalom közé ékelődött Lengyelország külügyminisztereként képes volt egzotikus szövetséget kötni súlytalan partnerekkel, akiknek eszük ágában sem volt megvédeni Lengyelországot, sőt az volt az egyetlen céljuk az egyezménnyel, hogy a lengyelekre hárítsák a náci agressziót. Ezt persze ma sem ismerik el, és ma sem vállalják érte a felelősséget.

Beck természetesen meg volt győződve, hogy az évszázad üzletét kötötte meg azzal, hogy a német ajánlatot visszautasítva mindenki legnagyobb elképedésére elfogadta az angolok teljesen komolytalan garanciáját – vagyis önként jelölte ki Lengyelországot az áldozat szerepére (miközben azt hitte, sikerült bevinnie a világ legelitebb klubjába). Talán ezért is választotta Zychowicz mottónak Churchill e több mint tanulságos mondatát: „A lengyelekben minden képesség megvan, leszámítva a politikai érzéket”. Mintha Beck úgy gondolta volna, hogy a franciákkal és az angolokkal szövetkezve sikerült harapófogóba szorítani a III. Birodalmat. Ha pedig Hitler még e reménytelen helyzetben is támadni merne, két fronton kell harcolnia, és hetek alatt legyőzik – miközben Sztálin Moszkvából buzdítja őket.

„Utcai cirkusz kicsinyeknek / Dudál a dudás, táncol a medve, szökdécsel a leány, de a tányér üres marad”
Dél-Kelet-Európa népei közömbösek maradnak a mutatvány iránt, csak a lengyel készül fel alvajáróként az ugrásra. Egy héttel vagyunk a Beck-Halifax szerződés aláírása után. Kladderadatsch, 1939. április 16.

A szerző sokat töpreng azon, vajon mit érthetnek az angolok politikai érzéken ilyen háborús helyzetben. A nemzeti érdek ilyenkor azt kívánja, hogy ameddig csak lehet, tartsák távol a háborút az országtól; ha pedig harcolni kell, a katonák a hazájuktól minél messzebb harcoljanak. Ez magyarázza a Lengyelországgal szemben folytatott politikájukat is, nem pedig ártó szándék. Becknek is hasonló célokat kellett volna kitűznie ahelyett, hogy kiszolgáltatta volna az országot a háború legelején még hibátlanul működő német hadigépezetnek és Hitler megbízható keleti szövetségesének, Sztálinnak.

Ismerjük a döntés következményeit, amelyeket Beck nyilván nem látott előre, tehát rosszul számolt, pusztulásba vitte Lengyelországot. Az angolok a biztonság kedvéért 1939. augusztus 25-én még egy kölcsönös segélynyújtási egyezményt is aláírattak vele, nehogy az utolsó pillanatban mégis kiegyezzen a németekkel (emiatt várt még öt napot Hitler a háborúval). Az egyezmény diplomáciatörténeti kuriózum, az angolok ugyanis csak német támadás esetére garantálták Lengyelország függetlenségét – vagyis nem vártak Jaltáig, már ekkor eldöntötték, hogy az oroszoknak majd többek között Lengyelországgal fizetnek.

Beck nem úgy kalkulált, hogy példátlan áldozatot hoz a nemzet, megmentve ezzel a civilizációt (ez emlékeztet valamelyest a messianista történetfilozófiára), a világ pedig soha el nem múló hálával tekint a mártírok országára. Ma sem azt látjuk, hogy az egész világ a lengyelek lábai előtt hever, miközben a Hitlerrel szövetkező olaszokkal, japánokkal, finnekkel sehol sem állnak szóba. Még a németek sincsenek különösebben meghatódva, 2011 novemberében nemes szívű berlini antifasiszták masíroztak Varsó utcáin, mert ellenállhatatlan vágyat éreztek arra, hogy tevőlegesen lépjenek fel a roppant veszélyes lengyel nacionalizmus ellen. Az oroszokat inkább hagyjuk – pedig a legtöbbet ők nyertek az ügyön, Beck e lépésével épp Sztálint mentette meg (két év haladékhoz, lengyel és egyéb területekhez juttatva a bolsevikokat) ahelyett, hogy Lengyelországot mentette volna meg Sztálintól.

„Csak semmi pánik! Én vagyok az angolok által megígért szovjet segítség!”
Kladderadatsch, 1939. szeptember 18., egy nappal a Vörös Hadsereg lengyelországi bevonulása után

A könyv egyik fejezete a világháború alternatív története. Ebben a változatban az határozza meg a lengyelek stratégiáját, hogy megpróbálnak az első világháborúból levont tanulságok alapján politizálni. Nem felejtették el Piłsudskit, aki elmagyarázta, hogy a háborút szakaszokra kell osztani, mert a győzelem nyugatról érkezik: kezdetben a Közép-Európát maguk mellé állító németek verik meg az oroszokat, aztán meg a nyugatiak és az amerikaiak a németeket. Mivel a lengyeleknek az oroszoktól és a németektől kell visszahódítaniuk vagy megvédeniük államukat, a kezdeti szakaszban a németek oldalán kell az oroszok ellen harcolniuk, majd a nyugatiak oldalán a németek ellen. Minden más változat katasztrófához vezet.

Szerencsére Beck jó tanítvány volt, nem felejtette el a Piłsudskitól kapott leckét. Ha már nem háríthatta el a három kontinenst fenyegető katasztrófát (a marsallnak az volt az első reakciója Hitler hatalomra jutása után, hogy megelőző csapást mér rá a franciákkal szövetkezve, de a francia fél nem volt hajlandó erre – ő természetesen levonta ebből azt a tanulságot, hogy a megfelelő időben majd egész más politikát kell folytatnia azzal a Hitlerrel szemben, aki néhány év alatt úgy megerősödik, hogy megpróbálja valóra váltani világhódító terveit), legalább mindent megtett annak érdekében, hogy Lengyelország minél kevesebbet szenvedjen ebben a háborúban.

Belátta, hogy Hitlernek joga van a Kelet-Poroszországba vezető, területen kívüli autópályához (már csak azért is, mert ezt még maguk a lengyelek ajánlották fel a mérnökeik tanácsára a húszas években). Amikor pedig a führer azonnali sikerekkel akarta elkápráztatni a Birodalom közvéleményét, Beck hosszas vívódás után arra az elhatározásra jutott, hogy Lengyelország nem lép háborúba azért, hogy egy német város, amely nem tartozik Lengyelországhoz, Németországhoz se kerülhessen.

„Danzigi diótörő / Jó reggelt, édesem!”
A dokumentum felirata: Német-lengyel szerződés. Kladderadatsch, 1936. november 29.

Természetesen voltak, akik úgy ítélték meg, hogy ez drága ár az ország megmentéséért, egyébként sem kell eltúlozni a német veszélyt. Nem kímélte az ellenzék sem, amikor csatlakozott az antikomintern paktumhoz. Zychowicz a Lengyel Nemzeti Napló 1940 tavaszán megjelent képzeletbeli vezércikkét idézi: „Ezzel a tettével Beck bemocskolt minket, évszázadok alatt sem moshatjuk le a gyalázatot. A vitéz lovagság és a hazafias ifjúság nemzete gyáva néppé silányult. A csehek szintjére züllesztettek minket. Hogy lehet megijedni a németek ócska blöffjétől és papírtankjaitól? Hogy lehet elárulni a franciákat, legjobb szövetségeseinket, akikre mindig számíthatunk?” Lengyelország sajnos csak ilyen, mondhatni, megalázó engedmények árán érte el, hogy Hitler garantálja az ország nyugati határait, és huszonöt évre meghosszabbítsa a meg nem támadási egyezményt.

1940. április 9-én tört ki a háború. A Schleswig-Holstein páncélos minden ágyúja tüzet nyitott, a negyedtonnás lövedékek robbanása mindenkit sokkolt. Dánia és Norvégia lerohanásával kezdődött, a Wehrmacht egy hónappal később támadta meg Franciaországot és a Benelux államokat. A németek a francia védelmi vonalakat megkerülve, Belgiumon keresztül hatoltak be az országba, július 14-én foglalták el Párizst. Miközben Nyugat-Európa a Gestapo és az SS terrorjától szenvedett, Lengyelországban viszonylagos nyugalom volt, leszámítva a kormányellenes tüntetéseket. Gyors ütemben fejlesztették a hadsereget. Közben a lengyel hírszerzés kiderítette, hogy a németeknek volt B tervük is: ha Beck elutasította volna az együttműködést, Moszkvával is hajlandók lettek volna megegyezni. Ezt persze a közvélemény teljes képtelenségnek tartotta.

1941. június 22-én a németek a lengyelekkel és más szövetségeseikkel együtt megtámadták a Szovjetuniót. 1812-ben a lengyelek Napóleon oldalán vonultak Moszkva ellen, most ugyanezt megismételhették Hitlerrel. Vajon most nagyobb sikerrel jártak? Tegyük fel, hogy igen (aztán majd azt is, hogy nem). A Vörös Hadsereg egész hadosztályai adták meg magukat (a szakácsoktól a vezérkarig), a pánikszerűen menekülő NKVD hullákkal teli börtönöket hagyott maga után. Egész Kelet-Európán antikommunista forradalom söpört végig. Virágesővel fogadták a felszabadítókat a Szovjetunióban élő, 1937-ben megtizedelt lengyelek, a mesterséges éhínségben milliós veszteségeket elszenvedett ukránok, valamint a fehéroroszok, a zsidók és az oroszok is.

Az 1939 és 1941 között felszerelt lengyel páncélos hadosztályokat vezető Stanisław Maczek tábornok hatalmas versenybe kezdett Heinz Guderian tábornokkal, mindkettejük számára hiúsági kérdés volt, hogy ki ér előbb Moszkvába. A hatalmas sík terepen a lengyel lovasság is fényesen bevált. Miután a lengyelek az ukránokat is megnyerték az ügynek a függetlenség ígéretével, már megállíthatatlan volt az előrenyomulás. Akkora pánikban menekültek Moszkvából a bolsevikok, hogy még Lenin múmiáját sem tudták fölpakolni a vonatra. Amikor lebuktak szent ereklyéjükkel, egy ulánus lecsapta a fejét, majd a kardja hegyére tűzve mutogatta az éljenző tömegnek. Ezzel szimbolikusan véget vetett a bolsevik terror borzalmas évtizedeinek.

„Vadászat Lengyelországban (Göring miniszterelnök vendégként vesz részt lengyel vadászaton) / A sasok természetvédelem alatt állnak, bakot lőjenek mások, maradjunk hát a farkasnál”
Kladderadatsch, 1935. február 17.

A könyv elején járunk, nem a végén. Zychowicznak nem az volt a célja, hogy képzeletben legyőzze a Vörös Hadsereget és megdöntse a rendszert, mint ahogy azt sem gondolja, hogy ezzel közmegelégedésre véget ért volna a háború. A németek ettől még ugyanúgy hitlerista politikát folytattak volna, az általuk megszállt területeken élő népeknek hamar elment volna a kedvük attól, hogy a bolsevizmus legyőzését ünnepeljék. A lengyelek értelemszerűen a saját politikai hagyományainak megfelelően jártak volna el; itt lett volna az alkalom arra, hogy valóra váltsák Piłsudski föderalista elképzeléseit. Egyre többen menekültek volna a német terror elől a lengyel fennhatóság alá került területekre.

Az oroszok legyőzése után Hitler India felé próbál terjeszkedni, ezzel pedig már brit érdekeket sért. Hamarosan megkezdődik a háború másik szakasza, amelyben már nem az oroszok, hanem Amerika, Anglia és szövetségeseik harcolnak a németek ellen. Amikor már jól kivéreztetik a hadseregüket, a lengyelek és a megszállt területeken szerveződő ellenállók hátba támadják, kétfrontos harcra kényszerítik a hamarosan összeroppanó Wehrmachtot (ha nem akarná megadni magát, az amerikaiak bevethetik az atomfegyvert). A lengyelek árulását már nem tudják kivédeni a németek. A béketárgyalásokon megjutalmazzák Lengyelországot, mert siettette a háború befejezését, a változó feltételekhez kitűnően alkalmazkodó politikáját nem hitszegésnek, hanem a nemzeti érdekek hatékony védelmének tekintik.

És mi van, ha nem sikerül, a németek pedig a lengyeleket is magukkal rántják a vereségbe? 1944-től nagyjából ugyanaz, mint ami így is történt – attól viszont így is megmenekülhettek volna, amit 1939 szeptembere és az oroszok bevonulása között kellett elszenvedniük. Vagyis ha Beck nem fordul a németek ellen, nem hisz az angolok üres ígéreteinek, az ország elkerülhette volna a legnagyobb katasztrófákat. Ha Lengyelország nem kerül német megszállás alá, nem épülhetnek koncentrációs táborok sem.

„Legyőzött előítéletek (A francia sajtó egy része még mindig kételkedik a német-lengyel egyetértésben) / Látod, Marinka, ők sem zavartatják magukat a kakaskukorékolástól”
Kladderadatsch, 1935. július 28.

Tegyük fel, hogy a szerző meggyőzött minket, beláttuk, hogy Lengyelország sokat nyert volna a Ribbentrop-Beck paktummal. De aki nem sokat tud a harmincas évek politikai helyezkedéséről, a német-lengyel kapcsolatokról, Hitler háborús terveiről, az nyilván úgy gondolja, hogy ez mégiscsak valami bizarr, keresztülvihetetlen elképzelés. Számomra azonban a könyv legnagyobb újdonsága nem az, hogy a második világháború alternatív forgatókönyvével szolgál. Éppen az döbbentett meg, hogy nyilvánvalóan ez a forgatókönyv következett volna a már kialakult német-lengyel együttműködés logikájából.

Amikor Piłsudski 1934. január 26-án aláírta a németekkel kötött egyezményt, abban bízott, ezzel elhárította az államiság elvesztésével járó háború veszélyét. Tudta, hogy német támadás esetén nem számíthat francia segítségre, Sztálin pedig azonnal bosszút áll az 1920. évi vereségért. Ezt próbálta elkerülni mindenáron, de nagyon aggasztotta az a kérdés, hogy a halála után lesz-e olyan politikus, aki megmenti ettől az országot. Piłsudski hamar felismerte, hogy Hitlerrel sokkal könnyebben megegyezhet, mint a junkerekkel vagy a kommunistákkal. Az egykori osztrákot nem érintette a lengyel-porosz konfliktus, és imponált neki a bolsevikokat legyőző marsall (nagy példányszámban adták ki Németországban Piłsudski népszerű életrajzát).

„Piłsudski marsall halálára. / A béke: Fordulatod, lovagom, megnyitotta előttem az ajtót.”
Kladderadatsch, 1935. május 26.

Zychowicz mellékel könyvéhez néhány darabot a német vizuális propaganda anyagából, amely arról tanúskodik, hogy a két ország szövetséges lehet a hamarosan kitörő háborúban. 1945 után persze már senki sem beszélt Göring lengyelországi vadászatairól, a barátságot ápoló kultúrdiplomáciáról (Sienkiewicz, Nałkowska, Dąbrowska és Choromański, sőt Janusz Korczak műveinek német kiadásáról). Bár 1939 nyarán sokat hivatkoztak a lengyelországi német kisebbség helyzetére (erről később német propagandafilm készült), 1937-ben Goebbels még megtiltotta, hogy ilyen problémákról írjanak a birodalmi sajtóban. 1935-ben német filmet forgattak Chopin, a szabadság dalnoka címmel. Vagyis a német-lengyel szerződés öt évig működött (mint Churchill írta a naplójában, Hitlernek az Anschlusshoz és Csehszlovákia szétdarabolásához is szüksége volt Varsó jóindulatára). Lengyelországot Hitler szövetségesének tekintette a világ (és ennek megfelelően igen rossz sajtója volt nyugaton, viszont kénytelenek voltak számolni vele), de Beck 1939 tavaszán egész Európát megdöbbentve öngyilkos módon átállt az angol-francia táborba.

Hitler számára Franciaország az ősellenség, a revansizmus első számú célpontja, a franciákon akar bosszút állni az I. világháborúban elszenvedett megaláztatásokért. 1939 januárjában már a franciák és az angolok is az elkerülhetetlennek látszó német támadástól rettegnek, miközben Lengyelországot nem fenyegeti veszély. Hitler már csak Beck aláírására vár, hogy biztonságban tudhassa a hátországát, és támadhasson. Ekkor az angolok megpróbálkoznak egy igen átlátszó trükkel, bár maguk sem tételeznek fel akkora naivitást a lengyelekről, hogy higgyenek az ígéretnek.

Március 31-én Chamberlain kihirdeti a kabinet nevében, hogy garantálja Lengyelország függetlenségét, ehhez a francia kormány is csatlakozik. Az európai diplomácia szánakozva figyeli a briteket, akik ilyen szerencsétlenül próbálják szembeállítani Lengyelországot Hitlerrel, maguk a franciák és az angolok sem bíznak a sikerben, biztosra veszik, hogy Beck visszautasítja az ajánlatot, hisz nem nyújthatnak neki hathatós segítséget. Beck épp cigarettázik, amikor megkapja a hírt, és két hamuzás között gondolkodás nélkül elfogadja az ajánlatot. A többit tudjuk, mert ezzel már megérkeztünk az ismert világba.

„A jó öreg nénike / Itt van, kicsikém, játssz a szép új labdával a szomszéd háza előtt!”
Kladderadatsch, 1939. május 28.

Bár nagy vita folyik a könyvről, és ezúttal nem táborok üzengetnek az ellenséges hadaknak, hanem harcostársak is egymásnak esnek, elég egyszerű összefoglalni. A döntő kérdés az, hogy szabad-e ilyet gondolni. Nagyon ékesszólóan lehet védeni a tisztességet, az áldozatok emlékét, a mítoszt. Még azt is leírták, hogy „Hitler mellé állva már nem lettünk volna lengyelek”. Azt nagyon szépen meg tudják fogalmazni, hogy mit nem szabad, de az már nem hangzik ilyen meggyőzően, hogy mit érdemes. Meddig lehet elmenni a túlélésért?


És most segítsen nekünk.

E bejegyzést tartalmi összefoglalónak is szántuk, amely segítene eldönteni, hogy érdemes-e magyarra lefordítani és kiadni a könyvet.

Szeretnénk felmérni az érdeklődést, ezért kérjük olvasóinkat, osszák meg velünk a véleményüket.

Esetleges további szempontokat kommentben vagy e-mailben várunk!

polls & surveys


34 megjegyzés:

Edith Illyés írta...

"A döntő kérdés az, hogy szabad-e ilyet gondolni."

Nem, nem szabad. Gondolkozni tilos (és veszélyes).

Tamas DEAK írta...

Történészként van egy nagyon fontos megjegyzésem a témához: amit itt olvasunk, az nem történelemtudományi elemzés. (Nekem személy szerint nagyon nem tetszik az idézett világháború alternatív történelme, de ez abszolút szubjektív)
A történelemtudomány (a valódi tudomány, nem a publicisztika, vagy a napi politika történelemtudománynak hamisított megnyilvánulásai) úgy működik, hogy felkutatjuk az adott eseményt, leellenőrzzük hitelességét, majd közzétesszük, esetleg értékeljük is (ami szubjektíve nem kell feladata legyen a történésznek.)
Amiről ez a téma szól, az Magyarországon nekem leginkább a Teleki Pál halála körül kialakult legendáriumra emlékeztet. Ott is annyiféle variációs lehetőség van kezdve azzal, hogy nem lövi főbe magát zárva azzal, hogy nem Bárdossy lesz a miniszterelnök.
És Magyarországon is - nagyon helytelenül - abból vonnak le helytelen következtetéseket, alakítanak véleményt, szítanak indulatokat, hogy "de ha az lett volna" - nincs ilyen.
A történelemben nincs volna, csak volt van. Bárki aki ettől az aranyszabálytól eltér, már nem foglalkozik úgy a történelemmel ahogy szabad.

pera írta...

Egyetértve nagyjából a fentebbiekkel hozzátenném, hogy a történelem igazából nem tudomány. Az angolok science fogalmába nem tartozik bele, mert nincsenek megcáfolhatatlan tézisei, törvényei a világ előrehaladásáról. A múltról készült narratívák mind érvényesek lehetnek, s ugyanakkor aki foglalkozik vele, tudja, milyen heves ellenszenvet tudnak kiváltani mások nem megalapozottnak vélt nézetei. Ki írja a történelmet? - kérdezte nemrég Gombár Csaba. Mindenki, illetve Közép- és Kelet-Európában nagyon gyakran a mindenkori hatalom a szolgálóleányává teszi a törékeny autonómiával rendelkező ismereti területet. Azt szoktam mondani, Clio könnyen prostituálható, ezt a fajta erőszakot három éve Magyarországon nem kell bemutatni...

A bejegyzésben ismertetett könyv annyiban lehet érdekes, hogy a sci-fi, az alternativitás világába visz minket - egyszersmind mitizál. Jó megoldás Lengyelország számára valószínűleg nem létezett, a XVIII. századi konstelláció az állam újjászületése után reprodukálódott. A mentális beidegződések elől - az igaz lengyel hazafi gyűlöli az oroszokat és a németeket egyaránt! - nem volt menekülés.

Hitlertől át kellett volna venni a kezdeményezést, ha már a Nyugat hagyta... Benesről írta a bejegyzésben is emlegetett Churchill, hogy ha a Szudéta-vidék sorsát eldöntő müncheni napokban kiadja a parancsot az ellenállásra, akkor Németország számára kedvezőtlenebb helyzetben tör ki a háború - egy évvel korábban. Churchill azt írja, Benes túlságosan tapasztalt diplomata volt ahhoz, hogy felmérje az élet vagy halál döntésre váró problémáját, ezért nem adott parancsot a támadásra. Pedig jelentős védművek álltak rendelkezésre és modern fegyverekkel felszerelt volt a csehszlovák hadsereg.

Én a már '41-ben megvalósuló hitleri megszállásban szoktam reménykedni, hogy aztán az élve maradt Teleki és társai Nyugaton emigrációs kormányt hozzanak létre, az angolszászok a Balkánon nyitják meg a 2. frontot, s a nézeteiben demokratizálódó Teleki alakít majd kormányt '45-ben, s abba korábbi polgári radikálisokat is bevesz, pl. jászi hazajön stb., stb. A határokat természetesen nyugati támogatással sikerül korrigálni, és ma euróval fizetünk a kb. 120 ezer négyzetkm-es országban. Hát nem gyönyörű? :)

A könnyen hívő közvéleményben népszerűek tudnak lenni a homlokegyenest mást állító, mákonyként bódító sztorik. Céhbeliként nem venném meg a könyvet...

pera írta...

Pardon: Jászi!

Tamas DEAK írta...

A történelem tudomány. Minden tudomány alapjellemzője, hogy az állítása ugyanolyan körülmények között, ugyanolyan feltételek mellett megismételve azonos eredményt ad. 1+1 Svédországban és Tonkinban is 2, az alma úgyanúgy 9,81akárhánnyal esik lefelé, és így tovább. A múlt minden hiteles eseménye interpretációtól függetlenül megtörtént, 1939. szeptember 1-én 4.45-kor ugyanúgy megindult a német katonaság, hogy ezt a tényt átírjuk, elhallgatjuk, vagy homlokegyenest ellenkezőt állítunk. Minden tudományban vannak sarlatánok, ez nem az adott tudomány rendszerszintű lényegéből következő hiba.
A humán tudományok közül a politológia nem felel meg egyesegyedül ennek a feltételrendszernek, de bizonyos okok miatt elfogadjuk tudománynak.

Studiolum írta...

A természet- és társadalomtudományok alapvető különbsége, hogy a megismételhető kísérlet elve csak az előbbire áll. Hiszen éppen ezen kínlódik már jó száz éve a történelemfilozófia. Ahol az emberi döntés szabadsága belép az eseménysorba, ott nem lehet megismételhető kísérletről beszélni. Nem mondhatod, hogy Beck vagy Teleki ugyanolyan körülmények között ugyanazt döntötte volna, mert nem tudhatod, mit döntött volna, illetve mint magad is mondod, a puszta kérdésfelvetés fikció csupán: a történelemben a kísérlet nem ismételhető meg. Más társadalomtudományok a statisztikai valószínűséggel akarják pótolni ezt a kritériumot, de az eseménytörténetként értelmezett történettudományban érthetően ez sem megy.

A történelmet nem lehet visszacsinálni, vagy újrajátszani, ez tény. De éppen mert döntések sorozatából áll, van értelme átgondolni, hogy bizonyos döntéseknek milyen alternatívái lehettek volna, s azoknak milyen következményei. Ennek az egyetlen célja az, hogy jobban lássuk a ténylegesen megszületett döntés súlyát.

Tamas DEAK írta...

Viszont a történelemtudomány módszertana szerintem tökéletesen hasonlít a természettudományokra, mert az adott jelenség interpretációja nem függ az adott jelenség meglététől. Aki azt állítja, hogy a ledobott alma felfelé esik százzal, az nyilván azonnak kiiratkozik a fizikusok táborából - ugyanennek kellene megesnie a történészek között is hasoló esetekben.
Az utolsó bekezdésben mondottakhoz én hozzátenném azt, hogy ezt csak akkor érdemes végiggondolni, hogyha az adott alternatívára mutató események megvannak, és értékelhetőek. Például az 1918-as összeomlással kapcsolatban mindig felvetik, hogy vajon fegyverrel vissza tudtunk-e volna szerezni többet - a válasz egyértelműen igen, hiszen a '19-es tanácsköztársaságos felvidéki hadjárat ezt bebizonyítja. De pl. arra a tervre, amit 1849-ben Kossuth gondolt ki, hogy egy kis emigráns honvédcsapattal kimegy Itáliába, és onnan hoznak hadsereget és úgy verik ki az oroszokat - hát ezen nem sok mérlegelni való van szerintem.

Studiolum írta...

Ha a hasonlóságon azt érted, hogy mindkét típusú tudományban alapkövetelmény, hogy bizonyos konvenciókat ne kérdőjelezzen meg az ember, mert akkor sarlatánnak minősül és kigolyózzák, ez valóban így van.

Az alternatívák végiggondolása egy ponttól kezdve (pl. az említett Kossuth-ábránd) tényleg elég terméketlen. A fenti lengyel ügyben viszont egyfelől azért nem, mert a korábbi német-lengyel szövetségben benne foglaltatott a lehetősége, másfelől pedig mert szinte tükörképét adja a magyar helyzetnek: mi történhetett volna nálunk, ha Horthy/Teleki nem a német szövetséget választja, hanem emigráns kormányt alakít. Amiről persze nem azt kell gondolni, hogy tényleg az történt volna: a mérlegelés csupán arra jó, hogy átgondoljuk, milyen kényszerek és lehetőségek között döntöttek a politikusok.

pera írta...

Én ilyesmivel szórakoztatom magam, ha érdekes:

http://pera-graner.blogspot.hu/2012/06/trianon-torolve.html

Studiolum írta...

Igen, ezt olvastam annak idején, és engem is jól szórakoztattál vele. S ha Magyarországgal végigjátsszuk a lengyel alternatívát, miért ne lehetne Lengyelországgal a magyart? ;)

Tamas DEAK írta...

@Studiolum: nem egészen, én a módszertanra gondolok. Attól tudomány a történelem, hogy a tudományszerű működési elve adott. Én bemegyek a forráshoz, megnézek egy adott tényt, leellenőrzöm, közzéteszem. (Szerintem már értékelni nem szabad.) Ez a történelemnek mint tudománynak a működési elve. Ez az egyértelmű történelemkutatás módszertana, bármilyen egyéb eltérés nem köthető a történelemhez.
A probléma az, hogy ezt különösebb következmények nélkül lépik át publicisták, újságírók, néha hivatásos történészek is nagyrészt a napi politikától indíttatva, vagy egyéni karriervágyból, miegyébből. Ez pontosan analóg jópár természettudományos sarlatánkodással is, fizikusok, kémikusok is csinálnak ilyet.
Nálunk egyébkénta fiktív "történelem" témában a csúcspont például a Vas Zoltán-féle Őfelsége szárnysegéde, amelynek az előszavában Vas nem átallja leírni, hogy ő bizony nem nevezi meg a forrásait (merthogy túl sok van) valamint a Gyurkó-féle Arcképvázlat történelmi háttérrel, amiről majd külön akarok írni, mert nagyjából ez a könyv határozza meg az átlagember Kádár-korról való gondolkodását és a valótlanságok nagy része ebből a könyvből való(nak tűnik)

Studiolum írta...

A történelemnek mint tudománynak ez a boldog illúziója még a pozitivizmusra megy vissza. Hiszen Max Weber és utána sokan mások is világosan leírják, hogy már azt is mi konstruáljuk meg, mi a tény és mi a forrás.

Ha már a természettudományok ellenőrzött kísérletével akarjuk párhuzamba állítani a történettudományt, akkor azt mondhatjuk, hogy noha ez utóbbiban a kutató szubjektív szempontjai a forrás, a módszer, a vizsgált anyag megválasztásától kezdve ezer dologban érvényesülnek, mégis attól lehet „tudományosnak” nevezni, hogy ezt az egész utat mások által is ellenőrizhetővé teszem a vizsgálat lépései és a források nyilvánossá tételével. Ezek alapján ki-ki újra végiggondolhatja az általam bejárt utat, és rámutathat, ha valahol ellentmondásba kerülök akár az elfogadott konvenciókkal, akár önmagammal.

Ha nagyon primitíven akarnám fogalmazni: attól tudomány a történelem, hogy van-e lábjegyzete. Mert ennek révén teszi áttekinthetővé saját anatómiáját. Ha nincs, akkor csak fabulálás, bármennyi hihető tény is van benne, sőt minél több, annál inkább az.

pera írta...

A végtelenségig lecsupaszított tényekből csak egy kronológiát lehet összeállítani, de már egy ilyen adattár összeállítása is kérdéses, hiszen amit beleveszek, az az én válogatásom a faktumok között, tehát koncepcióm van a világról, van világlátásom. Másképpen nem megy.
Ha van szép a történelemben, az éppen az, hogy sokféle szempontokat érvényesítve lehet írni. Lehet bal- és jobboldali módon művelni, abban is különböző árnyalatokkal, kurucos vagy habsburgiánus apologetikával, liberálisan, nemzetközpontúan, osztályközpontúan stb. Kihez mi áll közelebb. Horribile dictu, mindegyik irányzatban lehet minőséget produkálni!
És valóban, milyen fontos a lábjegyzet! Egy nagy tudós glosszáriumából többet tanulhat az ember, mint a főszövegből! :)

Tamas DEAK írta...

@Studiolum: A weberi megállapítás legfeljebb a fénykép illetve más, tökéletesen objektív természettudományi eszköz feltalálása előtti időre igaz. A XVII-XIX-XX század történelme éppen azért is nagyon érdekes számomra mert ideológiai okokból sikerült oly típusú tényhamisítást/elhallgatást művelni 1990-ig, hogy most, a valóban objektíven ellenőrizhető eseményekhez egyre szélesebb körben férünk hozzá, csak a feldolgozás is valószínűleg elveszi/el kéne vegye a mostani történészgeneráció idejének nagyrészét.
És pontosan ezért értek egyet az utsó két bekezdéseddel.
@pera: aki jobb-bal-közép-felső-tökász-akármilyen módon művel történelmet, az nem történész. Egyáltalán nem szép sem az említett Vas Zoltán, sem Marschalkó Lajos "történelmi" munkáit olvasni.

Studiolum írta...

A fénykép mint tökéletesen objektív eszköz? Könyvtárnyi irodalma van, hogy a látszólag objektív (mert „mechanikus leképezés útján”, „nem emberi kézzel készült” (vö. nyerukotvornij) fénykép olyan mértékben képes szubjektíven tálalni a valóságot, ahogy a festmény talán soha. Hiszen épp ezt jártuk körül a szarajevói merénylet képei kapcsán, de meg sok más posztban is.

Tamas DEAK írta...

De megmutatja az esemény létét, és az utóbbi pár évtizedben néhány esemény egyáltalán létével is kétségeink voltak (pl. Katyn)
És a kiretusált orosz szovjetvezetőkről is valahogy mindig előkerül előbb-utóbb az eredeti kép ...

pera írta...

Jaj, Tamás ne viccelj már, ez valóban csak az utolsó 3 száz évre volt érvényes? Augustus hogyan alakította a történelmet, nem kénye kedve szerint és elhallgatások meg ideológia mentén?

És te még nem hallottál olyan vitát, hogy egyik meg másik történész magas színvonalon érvelt és ezért tetszett neked, de azért persze húztál valamelyik irányba? A teljesítményt attól még el lehet ismerni - és kell is! -, hogy te nem értesz vele egyet.

A fentebb említett Gyurkó könyv azért is rossz példa, mert az ég egy adta világon senkinek a történelmi látásmódját nem határozta meg, valamikor az én gimnáziumi éveimben került a könyvesboltokba - '70-es évek vége! - és kb. annyian olvasták és merítettek belőle muníciót, ahányan a Mein Kampfot anno. A Kádár-korszak 1961-től egyre slamposabbá vált, ha sajtó- és szólásszabadság nem is létezett, de "olvasói" szabadság igen!

pera írta...

Norman Davies monográfiáját szedtem elő. Megnemtámadási szerződés volt Sztálinnal is, bár azt írja, hogy talán van igazság abban, hogy Lo. jobban megrémült a SZU-ban zajló rémségektől, de arra is van bizonyíték bőségesen, hogy Pilsudski komolyan fontolóra vette egy megelőző háború indítását Hitler ellen. "A két nagy szomszéddal szemben a lengyelek a "szigorú kölcsönösség" elvét követték, és a "két ellenség" doktrínáját egy pillanatra sem adták fel."
(A Krakkóban tanult szerzőt sokan polonofilnek tartják.)

Studiolum írta...

A Hitler elleni megelőző csapás tervét Zychowicz is említi itt a recenzióban, csak azt írja, hogy Piłsudski francia támogatás nélkül irreálisnak tartotta azt, s ezért döntött inkább a német szövetség mellett. Amenyire én tudom, ez több is volt megnemtámadási szerződésnél: én közös német-lengyel hadgyakorlatokról is láttam fotókat 1934 tájáról.

Tamas DEAK írta...

@pera: mondjuk az érdekelne, hogy mi volt Augustus "ideológiája", de ezt hagyjuk. Viszont kérném még egyszer figyelmesen elolvasni amit írtam (és írok a jövőben): én arról beszéltem, hogy milyen mélységű elhallgatásokról és megváltoztatott eseményekről tudunk ebben az időszakban hogy ezek valódiságára konkrét egyértelmű bizonyítékaink vannak. Ezért írtam Katynt példának, ami "papír szerint" nem is történt meg 1990-ig. Nyilván nehezebb III. Richard púpját leellenőrizni, de mint kiderült mostanság, ez sem lehetetlen.
Én személy szerint valóban hallottam magas szintű történészi vitákat - közös jellemzőjük volt, hogy nem jobb-bal-stb. oldali vita volt, hanem történészi. Szakmai, korrekt, pontosan ugyanúgy ahogy Studiolum az előbb írta.
A Gyurkó-könyv pedig nagyon is jó példa, a valótlan történelmi tényeivel, de erről majd írok külön. Ha meg arányaiban annyian olvasták mint anno Németországban a Mein Kampfot, akkor már régen rossz.

Tamas DEAK írta...

@Studiolum: van film is, ennek a filmhíradónak az utolsó 3 másodpercében ott vannak a németek, illetve Beck 1935. júliusi látogatása elotti filmhír pont errol szólt volna, de azt óvó kezek kiszedték. (Pontosan errol beszélek a példáimmal).
Korabeli szemmel, Szvatkó Pál szemével így nézett ki a lengyel-német barátkozás, a Magyar Szemle 1936. novemberi számában (errol is akarok majd írni, ha megjártam Teschen/Decin/Cieszynt):
"A iengyel poiitika az állam meg teremtése óta állandóan hadakozott a két nagy ellenféllel, a némettel és az orosszal s míg az ország nyugati része, a pozeniek és a pomerániaiak állandóan a németben látták a fõellenséget, a kongresszusi Lengyelország az oroszt tartotta a nagyobb veszélynek. A déli rész : az osztráklengyelek, a mérleg nyelvét jelentették ebben a harcban. Pilsudski hatása alatt a galiciai lengyelség a keleti lengyelek politikáját fogadta el mértékadónak s így Lengyelországban határozott oroszellenes irányzat keletkezett. Az a meggyõzõdés lett úrrá, hogy az orosztól inkább kell féliii, mert a német legfeljebb a korridort akarhatja vissza, de Moszkva egész Lengyelországot bolsevizálhatja. Németország a háború után az oroszokkal tartott, de amióta Hitler szakított Rathenau rapallói politikájával, Lengyelország Németország természetes szövetségesévé vállhatott. A németek próbálták bizonyítani a lengyeleknek, hogy nemzeti expanziós törekvéseik sem Nyugat, sem Kelet felé nem terjeszkedhetnek, mert itt hatalmas népek acélfalába ütköznek, csak Délkelet felé szabad az út - s ezen az úton a németek támogatni fogják a lengyeleket. A déli út Csehszlovákián át vezetett s így kapott a tescheni kérdés hirtelen világpolitikai fontosságot, így illeszkedett be a lengyel-csehszlovák viszály a németek és az oroszok európai küzdelmébe.
Nem csoda, ha az irányváltozást jelentõ német-lengyel szerzõdés nyugtalanította Prágát, hiszen a köztársaság határán két hatalmas szomszéd szövetkezett, aki nemcsak a Csehszlovákiában élõ német és lengyel kisebbség patrónusává csapott fel, hanem teljesen különbözû politikai mentalitást is hirdetett, amely ellentétben állt a csehszlovák állam alappillérét alkotó demokratikus felfogásokkal. A lengyelek déli orientációja akkor vált nyilvánvalóvá Prága elõtt, amikor közvetlenül a marseille-i merénylet után, 1934 novemberében a lengyelek feltünõen közeledni kezdtek a magyarokhoz, s míg a kisantant Genfben hadakozott ellenünk, Varsóban Gömbös Gyula magyar miniszterelnököt fejedelmi pompával ünnepelték. Prágában belátták, hogy a csehszlovák-lengyel ellentét nincs többé Teschenre lokalizálva, hanem két rendszer és két politikai cél ellentéte, amely két európai vezérlõáranilat szolgálatába szegõdve könnyen összeütközhet egymással. Úgy vélték tehát, hogy ellenrendszabályokat kell foganatosítaniok. A német-lengyel-magyar közeledési kísérlet egyformán nyugtalanította Franciaországot, Oroszországot és Csehszlovákiát, természetes tehát, hogy az 1935 május 2-i orosz-francia szerzõdés után május 16-án sor került a esehszlovák-orosz szerzõdés megkötésére, amely mintegy ellensúlyozta a németek és a lengyelek közeledését és a keleti nagyhatalom garanciájával akarta megakadályozni azt, amit tizenöt hónappal elõbb a nyugati nagyhatalom garanciájával óhajtottak a lengyelek elõmozdítani.

Folyt. kiemelések tőlem

Tamas DEAK írta...

Folyt.
"[...]
Míg elõbb a Berlint háta mögött érzõ Varsó agresszív lehetett délen, most látta, hogy fölénye nem biztos és óvakodott az elhirtelenkedett lépésektõl. Közben Pilsudski halála óta Lengyelországban számos belpolitikai probléma vált aktuálissá s Prága újra remélhette, hogy Lengyelországban hatalomra kerülnek azok az elemek, amelyek egyrészt németellenességet és fraiiciabarátságot hirdetnek, másrészt demokratikus gondolkodásukkal közelebb állnak a csehszlovák formához, mint a régi rendszer és megértõbbek lesznek Prága felé.
[...]
Németország hatalmas állammá vált és Lengyelország ismét szükségesnek tartotta vele szemben való pozíciójának megerõsítését, amire egyébként a gazdasági helyzet ís kényszerítette.
A délkeleti álmokról le kellett mondani, a csehszlovák-lengyel problémát kikapcsolni. Gamelin francia vezérkari fõnök a936 augusztusában meglátogatta Varsót, mert a tavasszal hatalomrakerült új francia politika elérkezettnek látta az idõt Lengyelország újramegnyerésére. Rydz-Smigly 1936 augusztus végén visszaadta Gamelin látogatását, a lengyel fõvezért Párizsban ünnepélyesen és lelkesen fogadták s a szeptember 6-i megállapodással sikerült közelebb hozni a két országot anélkül természetesen, hogy a csehszlovák-lengyel problémát intézményesen szabályozhatták volna."

Szóval ez az egész engem Károlyi Gyula 1932-es francia orientációjára emlékeztet. Arról is írhatnánk könyvet, elég rövid lenne: Lehettünk-e volna a franciák szövetségesei - persze, ha azok nem tesznek a fejünkre ...

pera írta...

A boldog béke ígérete, az idők beteljesítése, a Pax Romana stb. Tények hamisítása és elhallgatása mindig létezett és általában max. néhány évtizedig létezhet, mert a rezsim bukása után kiderül minden. Retusálás, királylistákról törlés ne lett volna az ókorban? Meg kell nézni pl. a rövid Amarna-korszak utóéletét.

Történelmi "hosszú idő"-ben tekintve Katyn eltitkolása epizódszerű, még akkor is, ha ez nekünk két emberöltő és a mában még mindig heves indulatokat gerjeszt. A bejegyzésben felvillantott probléma is a történelmi "rövid idő"-höz kötődik. Érdekes és fontos, mint nem megvalósult alternativitás.

Hitler könyvét, én úgy tudom, nem sokan olvasták, annak ellenére, hogy a rendszerhűség jeleként jól látható helyre kitették a házi könyvtárban. Feuchtwanger mondta állítólag róla, hogy nem tudom hány ezer merénylet a német nyelvtan szabályai ellen. A Gyurkó könyvvel is hasonló lehet a helyzet, - még ha ő nem is vétett annyit a magyar nyelvtan szabályai ellen! - a szellemi befolyásolás komoly tényezőjének semmiképpen sem gondolom.

Studiolum írta...

A Hitler-könyvhöz.

pera írta...

Wunderschön! :)

Unknown írta...

"a Gyurkó-féle Arcképvázlat történelmi háttérrel, amiről majd külön akarok írni, mert nagyjából ez a könyv határozza meg az átlagember Kádár-korról való gondolkodását és a valótlanságok nagy része ebből a könyvből való(nak tűnik)"

Azért még nem vész annyira a múlt ködébe a Kádár-korszak, hogy ne legyenek róla millióknak személyes emlékeik. A mai negyvenen felüli "átlagember" személyes tapasztalatokkal rendelkezik a Kádár-korról, miután megélte az akkori mindennapokat.
Ebből következően az "átlagember" Kádár-korról való gondolkodását nem egy - amúgy nem túlságosan érdekfeszítő, publicisztikai műfajú - kiadvány, hanem a megélt tapasztalat határozza meg.

Unknown írta...

" A XVII-XIX-XX század történelme éppen azért is nagyon érdekes számomra mert ideológiai okokból sikerült oly típusú tényhamisítást/elhallgatást művelni 1990-ig (....)"

Aki ismeri az 1990 előtt (is) alkotó, az említett korokkal foglalkozó, mértékadó hazai történészek munkáit, az tudja jól: ezen történészek munkái, jóllehet 1990 előtt születtek, máig megkerülhetetlen művek. Még Tamás Deák számára is.

Ezzel együtt is nyilván volt
hamisítás vagy elhallgatás azon közelmúltra vonatkozóan, mely közelmúlt magyarázata egyúttal aktuálpolitikai és rendszerideológiai kérdés is volt.

Csakhogy: aki nem "jobb-bal-közép-felső-tökász-akármilyen módon" műveli a történelmet, az előtt nem kétséges, hogy a történelem(hamisítás) nem szűnik meg az 1990-es évszámmal. 1990 óta - ugyancsak az aktuálpolitikához, rendszerideológiához köthető témakörökben - legkevesebb olyan mértékű, ha nem még kiterjedtebb és nyilvánvaló történelemhamisítás zajlik, mint 1990 előtt.

pera írta...

Bocs, de Triste utolsó megjegyzéséhez nagyon illik: http://pera-graner.blogspot.hu/2012/06/retro-es-kurvajo.html

Tamas DEAK írta...

@Tristee Triste:a lekezelő hangnemedtől függetlenül pontosan tudom, hogy hazai viszonylatban a hetvenes évek fordulópontot jelentettek a hazai történettudományban, mert akkortól már megjelentek a professzionálisan szerkesztett művek, amelyek például az Andics Erzsébet-Hollós Ervin-Karsai Elek-féle művekkel szemben már megfelelnek azoknak a szakmai és módszertani elvárásoknak amiket írtam. Ormos Mária, Ránki György, Hajdu Tibor stb. munkássága fontos, és ők sokkal járultak hozzá az említett változáshoz.
A probléma pontosan az, hogy ez a professzionalizmus egyáltalán nem ért le sem a közoktatás szintjére, sem a közgondolkodásba. A kedvenc példám ebből a szempontból a "tudás monopóliuma" amiről még én is tanultam a nyolcvanas évek végén, mialatt ezt pl. Hajdu Tibor A két világháború közötti Magyarországról c. 1984-es kötetben nemes egyszerűséggel "butaságnak" minősít.
És pontosan tudom, hogy 1990 nem jelenti a történelemhamisítás végét, viszont van egy nagy különbség: kevesebb "Z" anyag van a levéltárakban, akinek kétsége van, megnézhet a levéltárakban bármit, megírhatja, hogy volt Katyn, és nem viszik el érte, nincs semmi korlátozás a kutatási szabadságban, mint régebben. Persze tapasztalom én is hogy sokaknak az újonnan napvilágra került tények, események és összefüggések ideológia vagy egyéb kényszerek hatására elviselhetetlenek, történelemhamisításnak tűnnek, de ez ezeknek a magánügye, semmi köze a professzionális történelemkutatáshoz.

pera írta...

"nem ért le sem a közoktatás szintjére, sem a közgondolkodásba."

És a Gyurkó ért le, ugye? Anci néni, gimnáziumi töritanárom idén 84 éves, semmiképpen nem bántanám meg azzal, hogy rosszul tanította nekem 1974-78 között a történelmet. Még akkor is, ha Katynt nem tőle tudom...

Mi a manó az a "tudás monopóliuma"? Ez nekem nóvum.

Tamas DEAK írta...

@pera: A "tudás monopóliuma" azt jelentette, hogy a szegényebb (vagyis inkább a proletár) réteg eleve esélytelen a tudás, műveltség megszerzésére, mert minimális jövedelmet bírva csak napról-napra él. A kizsákmányolók pedig ezt a helyzetet saját hatalmuk érdekében megőrzik.
A tétel értékelésére átadom a szót Hajdu Tibornak az említett 1984-es könyvből:
"Bár a Horthy-rendszernek nem tartozott céljai közé a nôk, munkások és parasztok kulturális egyenjogúsítása, e folyamat teljes megállítására nem lehetett képes. Ha nem segítette, sõt részben akadályozta is a nép gyermekei és a nôk térfoglalását az értelmiségi pályákon, azt csak részben magyarázhatjuk népellenességével, konzervatív szemléletével. Szerepet játszott ebben tanácstalansága is az értelmiség feltartóztathatatlan szaporodása és elproletarizálódása láttán. Új állások tízezreit kreálni éppúgy nem állt módjában, mint megállítani a társadalmi mobilitást. Már csak azért sem, mert ekkor még a diplomások és érettségizettek számának növekedése csak kisebb részben származott a népi elem feltörekvésébõl, nagyobb része volt benne az értelmiség önreprodukciójának. Ezt pedig - a rendszer szelekciós és ~ösztöndíjrendszere egyenesen támogatta, saját bázisa erôsítése, a "középosztály" érdekében.
Ezért volt komolytalan a felszabadulás utáni, évek- .
ben a regi vagyonos osztályok "mûveltségi monopóliumának megtörésérôl" beszélni. Mikor létezett ilyen monopólium? A vagyonos osztályok, bármily elõnyös volt helyzetük, már 1930=ban is az egyetemi padsorok kisebb részét foglalták el: a hallgatóknak csak mintegy 20 százaléka származott kizsákmányoló,
kisiparos vagy kereskedô szülôktõl. (1914-bén még tobb mmt 30 százaléka.) 60 százalékuk viszont értelmisegi, tisztviselô szármázású volt akik között egyre klsebb áz ïgazi gentry, illetve - utóbbiak között a még vagyonnal rendelkezôk aránya, s egyre több a szerény körülmények között élô kistisztviselô, pedagógus stb. Ez a növekvô társadalmi réteg, az elproletarizálódás fejében, az "úriember", "középosztály" mind kevesebbet jelentô státusa, a cifra nyomorúság mellett egyetlen valóságos elônyben részesült: gyermekeinek~ biztosíthatta, ha nem is az emelkedést, a társadalmi stabilitást, a diplomát.
1930-ban már a szellemi dolgozók közel fele származott hasonló szülôktôl, s ha a diplomásokat, magasabb állásúakat különválasztjuk, az önreprodukció aránya még magasabb."

pera írta...

Nem hagyott bennem ez olyan mély traumát...

Tamas DEAK írta...

T. Shyder Véres övezet című kötete is tárgyalja ezt a témát röviden ami viszont a könyv terjedelméhez képest nagy oldaldszámot jelent.
Az ott írtak is megerősítik az én szubjektív álláspontomat, hogy valszleg ez a könyv a Lengyelországban - hozzánk hasonlóan - zajló politikával átitatott (ál)identitáskeresés része lehet mint pl. Janusz Palikot akciói a Dwomski-szoborral.

Parsifal írta...

A szerző azóta még írt másik három könyvet. Egyre népszerűbb téziseivel Lengyelországban. Volt szerencsém vele tegnapelőtt személyesen találkozni. Az itt lévő fordítási óhaj-sóhaj úgy látszik, elsikkadt. Remélhetőleg a jövő évben több könyve is megjelenik magyarul, s magát a szerzőt is vendégül láthatjuk Magyarországon.