Horacio Molina és a tangó


Elegancia, pontosság és minden harsányságtól mentes, bensőséges hang: ezek jellemzik Horacio Molina stílusát. Modern argentin tangueróként teljesen átérzi a tangó szellemét, de tudatosan eltér a malevo aggresszív és szélsőségesen macho sztereotípiájától.

Az első dal, amelyre emlékszem tőle, a „Naranjo en flor” (Virágzó narancsfa) volt. Alejandro Dolina annak idején gyakran játszotta be ezt „La venganza será terrible” (Szörnyű lesz a bosszú) című, ma is népszerű éjszakai rádióműsorában. Néha egy hang váratlanul, első hallásra elbűvöli az embert. Horacio Molináé ilyen.

Eugenio Daneri: „Szövetségi csillag”

Naranjo en Flor (1944 - tangó). Zene: Virgilio Expósito. Szöveg: Homero Expósito. Album: Ecos

Era más blanda que el agua,
que el agua blanda,
era más fresca que el río,
naranjo en flor.
Y en esa calle de estío,
calle perdida,
dejó un pedazo de vida
y se marchó…

Primero hay que saber sufrir,
después amar, después partir
y al fin andar sin pensamiento…
Perfume de naranjo en flor,
promesas vanas de un amor
que se escaparon en el viento.

Después… ¿qué importa del después?
Toda mi vida es el ayer
que me detiene en el pasado,
eterna y vieja juventud
que me ha dejado acobardado
como un pájaro sin luz.

¿Qué le habrán hecho mis manos?
¿Qué le habrán hecho
para dejarme en el pecho tanto dolor?
Dolor de vieja arboleda,
canción de esquina
con un pedazo de vida,
naranjo en flor.

Lágyabb volt, mint a víz
a lágy víznél lágyabb.
Frissebb volt, mint a folyó:
virágzó narancsfa.
S ezen a nyári utcán,
ezen az elveszett utcán
hagyott egy darabkát életéből,
aztán ment tovább…

Legelőször tudnod kell szenvedni,
aztán szeretni, aztán elválni,
s aztán menni, gondolatok nélkül…
Virágzó narancsfa illata
szerelem hiú ígérete:
elszálltak a szélben.

S aztán… mit érdekel az aztán?
Egész életem a tegnap
amely fogva tart a múltban
az örök és öreg ifjúság
amelytől erőtlenné válok
mint a sötétben tartott madár.

Mit tehetett vele kezem
mit is tehetett vele, hogy ekkora
fájdalmat hagyott hátra szívemben?
A vén erdő fájdalma
a sarki énekes dala
egy darabka élet:
virágzó narancsfa.

Bár a buenos airesi Plaza Dorregón. Wang Wei fotói

Molina Carlos Gardel tudatos és odaadó követője. S Gardelhez hasonlóan nemcsak egyéni és összetéveszthetetlen hangon énekel, de sajátos stílusban interpretál valamennyi dalt, minden egyes sort megelevenítve. És összehozza őket a tangó-dal műfaja is, amelyet Gardel olyan erővel töltött meg, s Molina olyan átéléssel kelt új életre napjainkban, ahogy senki más. Erről beszél az alábbi két videón, amelyen az argentin zenetörténet jó részét áttekinti, s kifejti a tangóéneklésről vallott művészi elveit.




Horacio Molina életrajzaiban olyan családi háttér rajzolódik ki, amely egy porteño számára azonnal nyilvánvalóvá válik, amint meghallja sajátos kiejtését: az egykori földbirtokosoké, akik mindent elvesztettek és mindent újra kellett kezdeniük, de mindig megőrizték egykori identitásukat és kultúrájukat. Ez a 2007-es interjú a szakértő alaposságával veszi szemügyre ezt az oly sok buenos airesi családra jellemző társadalmi, gazdasági és kulturális hátteret. Zenei fejlődésében pedig nem hagyhatjuk figyelmen kívül a bossa nova és jazz állomásait, amelyek hatása világosan érződik Molina tangó-stílusán, anélkül, hogy eltávolodna el a tangó lényegétől.



Garúa (Szitáló eső, 1926 - tangó). Szöveg: Enrique Cadicamo. Zene: Aníbal Troilo. Album: Horacio Molina a pedido (2005)

Qué noche llena de hastío y de frío!
El viento trae un extraño lamento
Parece un pozo de sombras, la noche;
y yo en las sombras camino muy lento.

Mientras tanto la garúa
se acentúa con sus púas
en mi corazón…
En esta noche tan fría y tan mía
pensando siempre en lo mismo
me abismo;
y por más que quiera odiarla
desecharla y olvidarla,
la recuerdo más…

Garúa…
Solo y triste por la acera
va este corazón transido
con tristeza de tapera…
Sintiendo tu hielo
porque aquella con su olvido
hoy le ha abierto una gotera…

Perdido
como un duende que en la sombra
más la busca y más la nombra
Garúa…
Tristeza…
¡Si hasta el cielo se ha puesto a llorar!

Qué noche tan llena de frío y hastío.
No se ve a nadie cruzar por la esquina.
Sobre la calle, la hilera de focos
lustra el asfalto con luz mortecina.
Y yo voy como un descarte,
siempre solo,
siempre aparte,
recordantote…

Las gotas caen en el charco de mi alma;
sobre los huesos, calado y helado.
Y humillando este tormento
todavía pasa el viento empujándome…

Milyen utálatos, hideg éjszaka!
Különös panaszt hordoz a szél.
Az éjszaka akár egy árnyakkal teli kút
és én lassan sétálok az árnyékok között.

És közben a szitáló eső
éles nyilaival egyenesen
szívembe talál…
Ezen az éjszakán, mely annyira hideg
és annyira az enyém
egyre csak egyre gondolok
és bármennyire szeretném gyűlölni,
elvetni és elfelejteni őt
csak egyre jobban emlékszem reá.

Eső…
Magányosan, szomorúan halad
egy vesztes szív a járdán
a bánat mint tető borul reá…
Jól érzem hideged,
mert ő a megvetéssel
lyukat nyitott a tetőn…

Elveszve
akár egy kísértet, amely az árnyak között
egyre inkább keresi és hívja őt
Eső…
Szomorúság…
hiszen még az ég is sírva fakadt!

Milyen utálatos, hideg éjszaka!
Senki sem kel át az úton.
Az utca fölött a lámpák füzére
haldokló fényt vet az aszfaltra.
S én csak megyek, száműzöttként,
mindig egyedül,
mindig magányosan,
emlékezve rád…

Cseppek hullanak lelkem iszapos tükrére,
csuromvizes, kihűlt csontjaimra,
s a szél, kínlódásomon nevetve
mellbe lök, szinte feltaszít…

Benito Quinquela Martín: La Boca (a Riachuelo torkolata, a buenos airesi Szentendre)

Különös látni, hogy a tangók Buenos Airesében örökké esik az eső, örökké tél van. Mintha ebben a városban nem lenne napfény, nem léteznének a virágzó fák, amelyek szirmok tarka szőnyegével terítik be az utcákat. A tangók Buenos Airesében sosem jön el a nyár.

Így látjuk Cadicamo szép versében, a „Niebla del Riachueló”-ban (Köd a Riachuelo fölött), amelyet Molina alábbi meghitt előadásában mindössze egyetlen gitár kísér. Ebben a tangóban a Riachuelo mólói, a La Boca legendás kikötő-világa a melankólia jelképeivé válnak. A gyászt és a veszteség fájdalmát különösen érzékletesen fejezi ki az a sor: „nunca más su voz / nombró mi nombre junto a mí…” („hangja soha többé nem ejti ki mellettem nevemet”). A hang, amely itt egyszerre testetlen és testet öltött, s a név, amelyet az a hang ugyan kiejthet még, de a néven nevezett ezt már többé nem hallja, a fizikai eltávolodás szimbólumává válik.


A Horacio Molina a pedido (2005) előadásból.

Niebla del Riachuelo (1937 - tangó). Zene: Juan Carlos Cobian. Szöveg: Enrique Cadícamo

Turbio fondeadero donde van a recalar,
barcos que en el muelle
para siempre han de quedar…

Sombras que se alargan
en la noche del dolor;
náufragos del mundo
que han perdido el corazón…

Puentes y cordajes
donde el viento viene a aullar,
barcos carboneros
que jamás han de zarpar…

Torvo cementerio de las naves
que al morir,
sueñan sin embargo
que hacia el mar han de partir…

¡Niebla del Riachuelo!
Amarrado al recuerdo
yo sigo esperando…
¡Niebla del Riachuelo!
De ese amor, para siempre,
me vas alejando…

Nunca más volvió,
nunca más la vi,
nunca más su voz
nombró mi nombre junto a mí…
esa misma voz que dijo: "¡Adiós!".

Sueña, marinero,
con tu viejo bergantín,
bebe tus nostalgias
en el sordo cafetín…

Llueve sobre el puerto
mientras tanto mi canción
llueve lentamente
sobre tu desolación…

Anclas que ya nunca,
nunca más, han de levar,
bordas de lanchones
sin amarras que soltar…

Triste caravana
sin destino ni ilusión,
como un barco preso
en la “botella del figón”…

Zavaros rakpart, a veszteglő hajókkal
amelyek immár
a mólóhoz láncolva maradnak örökre…

Árnyékok, amelyek megnyúlnak
a fájdalom éjszakáin,
a világ hajótörött népe
akik elvesztették szívüket…

Dokkok és kötelek
amelyek között átsüvít a szél,
szénszállító hajók
amelyek többé nem kelnek útra…

Hajók zavaros temetője
amelyek még haldokolva is
arról álmodnak,
hogy kifutnak a tenger felé…

Köd a Riachuelo fölött!
Emlékeimbe süppedve
várakozom egyre…
Köd a Riachuelo fölött!
Egyre távolabb viszel
attól a szerelemtől…

Soha többé nem tért vissza,
soha többé nem láttam őt,
hangja soha többé nem mondja ki
nevemet mellettem…
a hang, mely azt mondta: „Isten veled.”

Álmodj, tengerész
öreg bárkáddal
szürcsöld nosztalgiádat
a híg kávéval…

Esik a kikötő fölött
míg dalom
esője lassan hullik
vigasztalanságodra…

Horgonyok, amelyeket
többé fel nem vonnak,
hajóárbocok
örökre vitorla nélkül…

Szomorú karaván
cél és remény nélkül
bezárva, akár a
palackba épített hajó…

Fortunato Lacámera: Hajó zászlóval, 1940

A tangó elégikus hangjának jellemző eleme a gyász afölött, amit az ember elveszített, ami elmúlt és soha nem tér vissza. Lehet ez az eltűnt szerelem, de lehet a gyermekkor, az ifjúság, vagy egy városnegyed is, amely elmúlt és visszavonhatatlanul megváltozott. Mint az alábbi keringőben, mely olyannak festi le a saját negyedemet, amilyennek én már nem ismerhettem.



Caserón de tejas (Cseréptetős nagy ház, 1941 - keringő). Zene: Sebastián Piana. Szöveg: Cátulo Castillo. Album: Horacio Molina a pedido (2005)

Barrio de Belgrano,
caserón de tejas,
¿te acordás, hermana,
de las tibias noches sobre la vereda…?
Cuando un tren cercano
nos dejaba viejas
raras añoranzas
bajo la templanza suave del rosal…

Todo fue tan simple,
claro como el cielo,
bueno como el cuento
que en las dulces siestas
nos contó el abuelo,
cuando en el pianito
de la sala oscura
sangraba la pura ternura de un vals…

Revivió, revivió
en las voces dormidas del piano
y al conjuro sutil de tu mano
el faldón del abuelo vendrá...
Llámalo, llámalo,
viviremos el cuento lejano
que en aquel caserón de Belgrano,
venciendo al arcano,
nos llama mamá.

Barrio de Belgrano,
caserón de tejas,
¿dónde está el aljibe,
dónde están tus patios,
dónde están tus rejas…?
Volverás al piano,
mi hermanita vieja,
y en las melodías
vivirán los días
claros del hogar…

Tu sonrisa, hermano,
cobijó mi duelo
y como en el cuento
que en las dulces siestas
nos contó el abuelo,
tornará el pianito
de la sala oscura
o sangrar la pura
ternura del vals…

Belgrano negyed,
cseréptetős nagy ház,
emlékszel, húgom,
a langyos éjszakákra a járdán…?
Amikor a közelben elhaladó vonat
régi, furcsa nosztalgiát
hagyott maga után
a rózsák meleg illatában…

Minden olyan egyszerű volt,
olyan tiszta, mint az ég,
és jó, mint a mesék
amelyeket a szieszták idején
mesélt nagyapánk nekünk
míg a homályos nappaliból
a zongorácska billentyűi közül vérző,
puha valcer hangja csorgott…

Új életre keltették most
a zongorában alvó hangok
és kezed gyöngéd varázslatától
újra feltűnt nagyapánk kabátja.
Hívd, hívd őt újra,
hadd éljünk a távoli mesében,
ahol a Belgrano öreg házában
a titkokon áthatolva
mama szólít minket.

Belgrano negyed,
cseréptetős nagy ház,
hol van a kút
hol van az udvar
hol a rácskerítés?
Öreg húgocskám,
visszaülsz a zongorához
s a zenétől újra
megelevenednek
az otthon tiszta évei…

Bátyám, mosolyod
elrejti gyászomat
s akár a mesében,
amelyet a szieszták idején
nagyapánk mesélt nekünk,
visszatér a zongorácska
a homályos nappaliba
s újra felfakad belőle
a keringő tiszta vére.

Ám ha a melankólia a porteño szabadalmaztatott védjegye, úgy az irónia is az. Ez az utolsó tangó, amelyet apám ajánlott, egyszerre tükrözi a veszteség fájdalmát és a saját szerencsétlenségét kifigurázó porteño grimaszát. Ezt halljuk ki a nő sóhajából: „Ay, mi amor, si vos pudieras…” (Ó, szerelmem, bárcsak tudnál…) és a végső fordulatból: „el tapado lo estoy pagando / y tu amor ya se apagó” (a kabátért még esedékes a részlet / de a szerelmed már lejárt).



Aquel tapado de armiño (Az a hermelin kabát, 1929 - tangó). Zene: Enrique Delfino. Szöveg: Manuel Romero. Album: Ecos

Aquel tapado de armiño,
todo forrado en lamé,
que tu cuerpito abrigaba
al salir del cabaret.
Cuando pasaste a mi lado,
prendida a aquel gigoló,
aquel tapado de armiño
¡cuánta pena me causó!

¿Te acordás?, era el momento
culminante del cariño;
me encontraba yo sin vento,
vos amabas el armiño.
Cuántas veces tiritando,
los dos junto a la vidriera,
me decías suspirando:
¡Ay, amor, si vos pudieras!
Y yo con mil sacrificios
te lo pude al fin comprar,
mangué a amigos vi usureros
y estuve un mes sin fumar.

Aquel tapado de armiño
todo forrado en lamé,
que tu cuerpito abrigaba
al salir del cabaret.
Me resultó, al fin y al cabo,
más durable que tu amor:
el tapado lo estoy pagando
y tu amor ya se apagó
,
Az a laméval bélelt
hermelin kabát
amely testecskédet takarta
amikor a kabaréból kilépve
mellettem elhaladtál
annak a dzsigolónak a karján,
ó az a hermelin kabát
nekem mennyi fejfájást okozott!

Emlékszel? a szerelmünk lángja
a tetőfokán lobogott;
énnekem fillérem se volt, míg
te a hermelinre vágytál.
Hányszor sóhajtottad, miközben
együtt reszkettünk a kirakat előtt:
„Ó, szerelmem, bárcsak tudnál…”
S én, ezer áldozat árán
végre meg tudtam venni neked:
barátoktól kértem kölcsön,
uzsorásokat látogattam,
s nem dohányoztam egy hónapig.

Az a laméval bélelt
hermelin kabát
amely testecskédet takarta
amikor a kabaréból kiléptél,
hosszú távon tartósabbnak
bizonyult a szerelmednél:

a részleteket még fizetem érte,
de a szerelmed már rég lejárt.

Benito Quinquela Martín

Nincsenek megjegyzések: