Libajáték

Mint minden évben, idén is pontosan megérkezett Víctor Infantes irodalomtörténész és könyvkiadó karácsonyi ajándéka. Tizenharmadik éve már, hogy az Ediciones de la Imprenta így év végén megosztja a barátokkal ezeket a padlás porától megmentett kincseket. Köszönet érte.


Idén Victornak a szokásosnál is jobban sikerült meglepnie minket, mert a vaskos borítékban egy 1652 előttre datálható Libajáték lapult, amelyet épp a nagyra becsült palma de mallorcai Guasp nyomda adott ki. A kora reneszánszra visszavezethető játéknak ez az első olyan ismert táblája, amelynek útvonala a későbbiekben kanonikussá vált 63 kockából áll. Az igen jó állapotú eredeti fatáblát a mallorcai Valldemossa apátság őrzi.

A modern spanyol irodalom atyamestere, a Nobel-díjas Camilo José Cela a Guasp-nyomda 
fametszet-sorozatával illusztrálta a Papeles de Son Armandans első számát.

A Guaspok másfajta táblákat is nyomtattak a játék számára, mint az alábbit, ugyancsak a 17. században.

A játék fennmaradt táblái közül ez az, amelyik a legtöbb kockát tartalmazza: száznegyvenkettőt

Hab az ajándék tetején, hogy Victor a reprodukcióhoz Marcelo Grota egy írását is mellékelte a libajátékról illetve a Guasp nyomdáról. Aki el szeretne mélyülni valamelyikben a kettő közül, annak érdemes J. Martínez Vázquez de Parga Juego, figuración y símbolo. El tablero de la oca, Madrid: 451 Editores, 2008 és Miquela Forteza La xilografía en Mallorca a través de sus colecciones. La imprenta Guasp (1576-1958), Palma: Olañeta, 2007 munkáival kezdeni.

Boldog Raimundus Lullus megkövezése, 1755 k. Miquel Capó fametszőnek tulajdonítva,
aki a Guasp nyomda egyik legjobb művésze volt

Figyelemreméltó a hortus conclusus, amelybe a tábla labirintusa torkollik. Az Éden kertje ez, amelynek kapui megnyílnak a győztes előtt.


A (mallorcai) pénzérmék ugyanakkor kézzel foghatóbb díjat is kínálnak az erre fogékonyabb győztes számára.


A barátom háza


A Biblioteca de Babel könyvesbolt és borozó júliusban nyitott meg Palma óvárosában, a Calle Arabín. Az utca neve a nagy andalúziai szúfi költő, Ibn al-Arabí emlékét idézi, s talán nem véletlen, hogy Wang Weijel betérve mindjárt egy perzsa verseskötetre találtunk. A vékonyka kötet három 20. századi költő, Nimâ Youshij (1896-1960), Sohrab Sepehri (1928-1980) és Ahmad Shamlou (1925-2000) verseiből ad spanyol nyelvű válogatást. Ők voltak, Forough Farrokhzaddal és a már említett Mehdi Âkhavân-Sâlesszel együtt, a modern perzsa költészet megújítói, akik a lélegzés-szerűen lüktető perzsa szabad verset kialakították.

„Hármuk közül a legjobban Sepehri tetszett”, írja Wang Wei, aki tegnap fejezte be a könyvet, „noha ebben csak A víz lábnyomai című hosszú verset fordították tőle. Nagyon szeretnék többet is olvasni tőle. Olyan módon lát, ami nagyon vonzó, mert rendkívül mély tisztelettel van minden iránt, amit megnevez. Olyan, mint a perzsa zene, ugyanaz a figyelmes, nyugodt és mindenekfölött tiszteletteli komolyság.”


Sohrab Sepehri, aki a modern perzsa festészet előfutára is volt, verseit is képekből építi fel, olyan képekből, amelyek egyszerre gyökereznek a perzsa hagyományban és tárnak elénk valami meghökkentően újat. Mint az alábbi, 1967-ben megjelent verse: „Hol a barátom háza?” A vers kezdő sorát hét évvel Sepehri halála után Abbas Kiarostami kölcsönözte megrendítő filmjéhez, amelyben egy kisfiú keresi barátja házát az iráni hegyek között. S ezzel nemcsak barátja emlékének adózott, hanem a mesternek is, aki verseivel és képeivel az iráni filmművészet első, meghatározó nagy generációját tanította látni.

A vers címét nehéz magyarra fordítani. Tulajdonképpen „cím” vagy „lakcím” lenne, de perzsául a neshâni útbaigazítást, jelzést, emlékeztetőt is jelent. Wang Weinek könnyebb lesz majd spanyolra fordítania, mert a tágasabb dirección többet is magába foglal ezekből a jelentésekből.

Sokszor írtam már, hogy a perzsa vers egyik legfontosabb eszköze a nyelv zenéje, amely természetesen lefordíthatatlan. Ezért ha sikerül felvételt is mellékelnem a versről, azt mindig érdemes meghallgatni és hozzáképzelni a fordításhoz. Mint most is.


نشانی

خانه دوست کجاست؟ در فلق بود که پرسید سوار
آسمان مکثی کرد
رهگذر شاخه نوری که به لب داشت به تاریکی شنها بخشید
و به انگشت نشان داد سپیداری و گفت:
نرسیده به درخت
کوچه باغی است که از خواب خدا سبز تر است
و در آن عشق به اندازه پرهای صداقت آبی است
می روی تا ته آن کوچه که از پشت بلوغ، سر به در می آرد
پس به سمت گل تنهایی می پیچی
دو قدم مانده به گل
پای فواره جاوید اساطیر زمان می مانی
و تو را ترسی شفاف فرا می گیرد
در صمیمیت سیال فضا، خش خشی می شنوی
کودکی می بینی
رفته از کاج بلندی بالا، جوجه بردارد از لانه نور
و از او می پرسی خانه دوست کجاست؟


Neshâni

Khâne-ye dūst kojâst? dar falagh būd ke porsīd savâr
âsemân maksī kard

rahgozar shâkhe-ye nūri ke be lab dâsht be târīkhī-ye shenhâ bakhshīd
ve be angōsht neshân dâd sepidâri o gōft:

nareside be derakht
kuche bâghī’st ke az khâb-e Khodâ sabztar ast
be dar ân eshgh be andâze-ye parhâ-ye sedâght âbī’st
miravi tâ te-ye ân kuche ke az posht-e bolūgh, sar be dar miyârad
pas be samt-e gol-e tanhâyi mipichi
do ghadam mânde be gol
pâ-ye favvâre-ye jâvid-e asâtir-e zamīn mimâni
va to-râ trasī shafâf farâ migirad
dar samimiyyet-e sayyâl-e fazâ, khesh khesi mishinavi
kudaki mibini
rafte az kâj bolandi bâlâ, juju bardârad az lâne-ye nūr
va az ū miporsī: khâne-ye dūst kojâst?


Sohrab Sepehri: Neshani, Mahvash Shahegh előadása

Útmutatás

Hol a barátom háza? kérdezte a lovas a szürkületben.
Az ég megállt.

A vándor az ajkáról fakadó fény-ágat a homok sötétjének adva
ujjával egy nyárfára mutatva szólt:

A fa előtt
van egy kerti út, zöldebb, mint Isten álma
ahol a szeretet kék, mint az igazság szárnya.
Menj végig az úton, amely a kamaszkortól indul
aztán fordulj a magányosság virága felé
s két lépéssel a virág előtt
állj meg a földi legendák örök kútjának tövében
ahol áttetsző félelem fog el.
A tér tiszta áradásában susogást hallasz.
Egy gyereket látsz
a magas fenyő csúcsára mászott, a fény fészkéből fiókát szedni.
Tőle kérdezd: Hol a barátom háza?


Noha a vers szürreálisan modern, de a klasszikus perzsa költészetből vett képek azt is megengedik, hogy az olvasó a hagyományos jelentések szerint értelmezze őket. Mint Maryam Dilmaghani, aki 2007-ben, negyven évvel az eredeti vers és húsz évvel Kiarostami filmje után gyönyörű szúfi vallásos versként fordította angolra.

At the first light of the dawn
the loner knight asked:
"Do you happen to know
the abode of The Beloved?"


The skies went silent
save their mourning clouds,
save their falling stars.

The pilgrim gave up his glowing twig
to the gloom of the sands
and replied:

“Don’t you see that poplar tree?
Well, right before the tree,
There is lane that you’ll reckon, I deem.
For it is greener than a heavenly dream.
For it is generously shaded
with the deep blues of love.
Well, If you See.

So walk down that lane
You’ll arrive to the garden of sense
Turn to the direction of the loner lake
Listen to the genial hymn of leaves
Watch the eternal fontain
that flows from the spring of ancient myths
till you fade away in a plain fear.

When a rigid noise clatter into
the fluid intimacy of the space
you'll find a child
on the top of a tree,
next to the nest of owls
in hope of a golden egg.
Well, if you See.

You may be sure:
the child will show you the way.
Well, If you just ask about
the abode of The Beloved.
Első hajnalhasadáskor
kérdezte a magányos lovas:
Nem tudod véletlenül,
a Szeretett hol lakik?

Csöndesen forogtak az egek
kivéve a gyászoló felhőket
kivéve a hulló csillagokat.

A zarándok a ragyogó ágat
a homok sötétjének adva
így válaszolt:

“Látod azt a nyárfát?
Nos, épp a nyárfa előtt van
az az ösvény, amelyre gondolsz, úgy hiszem.
Mert zöldebb az, mint az égi álom
és a szeretet mély kékje
árnyékozza bőven.
Igen, Ha Látod.

Hát menj végig azon az úton.
Eljutsz majd az érzékek kertjéhez.
Fordulj ott a magányos tó felé
hallgasd a levelek mesteri himnuszát
figyeld az örök kutat
amely az ősi legendák forrásából fakad
míg elhalványulsz az áttetsző félelemtől.

S amikor éles zaj hasít
a tér áramló meghittségébe
egy gyereket látsz majd
egy fa tetején
a baglyok fészke mellett:
arany tojást remél.
Igen, Ha Látod.

Biztos lehetsz benne:
a gyerek utat mutat neked.
Igen, csak annyit kérdezz tőle:
a Szeretett hol lakik?




Shahab Tolouie: Tango Perso. A Tango Perso (2009) perzsa-flamenco lemezről.


Horacio Molina és a tangó


Elegancia, pontosság és minden harsányságtól mentes, bensőséges hang: ezek jellemzik Horacio Molina stílusát. Modern argentin tangueróként teljesen átérzi a tangó szellemét, de tudatosan eltér a malevo aggresszív és szélsőségesen macho sztereotípiájától.

Az első dal, amelyre emlékszem tőle, a „Naranjo en flor” (Virágzó narancsfa) volt. Alejandro Dolina annak idején gyakran játszotta be ezt „La venganza será terrible” (Szörnyű lesz a bosszú) című, ma is népszerű éjszakai rádióműsorában. Néha egy hang váratlanul, első hallásra elbűvöli az embert. Horacio Molináé ilyen.

Eugenio Daneri: „Szövetségi csillag”

Naranjo en Flor (1944 - tangó). Zene: Virgilio Expósito. Szöveg: Homero Expósito. Album: Ecos

Era más blanda que el agua,
que el agua blanda,
era más fresca que el río,
naranjo en flor.
Y en esa calle de estío,
calle perdida,
dejó un pedazo de vida
y se marchó…

Primero hay que saber sufrir,
después amar, después partir
y al fin andar sin pensamiento…
Perfume de naranjo en flor,
promesas vanas de un amor
que se escaparon en el viento.

Después… ¿qué importa del después?
Toda mi vida es el ayer
que me detiene en el pasado,
eterna y vieja juventud
que me ha dejado acobardado
como un pájaro sin luz.

¿Qué le habrán hecho mis manos?
¿Qué le habrán hecho
para dejarme en el pecho tanto dolor?
Dolor de vieja arboleda,
canción de esquina
con un pedazo de vida,
naranjo en flor.

Lágyabb volt, mint a víz
a lágy víznél lágyabb.
Frissebb volt, mint a folyó:
virágzó narancsfa.
S ezen a nyári utcán,
ezen az elveszett utcán
hagyott egy darabkát életéből,
aztán ment tovább…

Legelőször tudnod kell szenvedni,
aztán szeretni, aztán elválni,
s aztán menni, gondolatok nélkül…
Virágzó narancsfa illata
szerelem hiú ígérete:
elszálltak a szélben.

S aztán… mit érdekel az aztán?
Egész életem a tegnap
amely fogva tart a múltban
az örök és öreg ifjúság
amelytől erőtlenné válok
mint a sötétben tartott madár.

Mit tehetett vele kezem
mit is tehetett vele, hogy ekkora
fájdalmat hagyott hátra szívemben?
A vén erdő fájdalma
a sarki énekes dala
egy darabka élet:
virágzó narancsfa.

Bár a buenos airesi Plaza Dorregón. Wang Wei fotói

Molina Carlos Gardel tudatos és odaadó követője. S Gardelhez hasonlóan nemcsak egyéni és összetéveszthetetlen hangon énekel, de sajátos stílusban interpretál valamennyi dalt, minden egyes sort megelevenítve. És összehozza őket a tangó-dal műfaja is, amelyet Gardel olyan erővel töltött meg, s Molina olyan átéléssel kelt új életre napjainkban, ahogy senki más. Erről beszél az alábbi két videón, amelyen az argentin zenetörténet jó részét áttekinti, s kifejti a tangóéneklésről vallott művészi elveit.




Horacio Molina életrajzaiban olyan családi háttér rajzolódik ki, amely egy porteño számára azonnal nyilvánvalóvá válik, amint meghallja sajátos kiejtését: az egykori földbirtokosoké, akik mindent elvesztettek és mindent újra kellett kezdeniük, de mindig megőrizték egykori identitásukat és kultúrájukat. Ez a 2007-es interjú a szakértő alaposságával veszi szemügyre ezt az oly sok buenos airesi családra jellemző társadalmi, gazdasági és kulturális hátteret. Zenei fejlődésében pedig nem hagyhatjuk figyelmen kívül a bossa nova és jazz állomásait, amelyek hatása világosan érződik Molina tangó-stílusán, anélkül, hogy eltávolodna el a tangó lényegétől.



Garúa (Szitáló eső, 1926 - tangó). Szöveg: Enrique Cadicamo. Zene: Aníbal Troilo. Album: Horacio Molina a pedido (2005)

Qué noche llena de hastío y de frío!
El viento trae un extraño lamento
Parece un pozo de sombras, la noche;
y yo en las sombras camino muy lento.

Mientras tanto la garúa
se acentúa con sus púas
en mi corazón…
En esta noche tan fría y tan mía
pensando siempre en lo mismo
me abismo;
y por más que quiera odiarla
desecharla y olvidarla,
la recuerdo más…

Garúa…
Solo y triste por la acera
va este corazón transido
con tristeza de tapera…
Sintiendo tu hielo
porque aquella con su olvido
hoy le ha abierto una gotera…

Perdido
como un duende que en la sombra
más la busca y más la nombra
Garúa…
Tristeza…
¡Si hasta el cielo se ha puesto a llorar!

Qué noche tan llena de frío y hastío.
No se ve a nadie cruzar por la esquina.
Sobre la calle, la hilera de focos
lustra el asfalto con luz mortecina.
Y yo voy como un descarte,
siempre solo,
siempre aparte,
recordantote…

Las gotas caen en el charco de mi alma;
sobre los huesos, calado y helado.
Y humillando este tormento
todavía pasa el viento empujándome…

Milyen utálatos, hideg éjszaka!
Különös panaszt hordoz a szél.
Az éjszaka akár egy árnyakkal teli kút
és én lassan sétálok az árnyékok között.

És közben a szitáló eső
éles nyilaival egyenesen
szívembe talál…
Ezen az éjszakán, mely annyira hideg
és annyira az enyém
egyre csak egyre gondolok
és bármennyire szeretném gyűlölni,
elvetni és elfelejteni őt
csak egyre jobban emlékszem reá.

Eső…
Magányosan, szomorúan halad
egy vesztes szív a járdán
a bánat mint tető borul reá…
Jól érzem hideged,
mert ő a megvetéssel
lyukat nyitott a tetőn…

Elveszve
akár egy kísértet, amely az árnyak között
egyre inkább keresi és hívja őt
Eső…
Szomorúság…
hiszen még az ég is sírva fakadt!

Milyen utálatos, hideg éjszaka!
Senki sem kel át az úton.
Az utca fölött a lámpák füzére
haldokló fényt vet az aszfaltra.
S én csak megyek, száműzöttként,
mindig egyedül,
mindig magányosan,
emlékezve rád…

Cseppek hullanak lelkem iszapos tükrére,
csuromvizes, kihűlt csontjaimra,
s a szél, kínlódásomon nevetve
mellbe lök, szinte feltaszít…

Benito Quinquela Martín: La Boca (a Riachuelo torkolata, a buenos airesi Szentendre)

Különös látni, hogy a tangók Buenos Airesében örökké esik az eső, örökké tél van. Mintha ebben a városban nem lenne napfény, nem léteznének a virágzó fák, amelyek szirmok tarka szőnyegével terítik be az utcákat. A tangók Buenos Airesében sosem jön el a nyár.

Így látjuk Cadicamo szép versében, a „Niebla del Riachueló”-ban (Köd a Riachuelo fölött), amelyet Molina alábbi meghitt előadásában mindössze egyetlen gitár kísér. Ebben a tangóban a Riachuelo mólói, a La Boca legendás kikötő-világa a melankólia jelképeivé válnak. A gyászt és a veszteség fájdalmát különösen érzékletesen fejezi ki az a sor: „nunca más su voz / nombró mi nombre junto a mí…” („hangja soha többé nem ejti ki mellettem nevemet”). A hang, amely itt egyszerre testetlen és testet öltött, s a név, amelyet az a hang ugyan kiejthet még, de a néven nevezett ezt már többé nem hallja, a fizikai eltávolodás szimbólumává válik.


A Horacio Molina a pedido (2005) előadásból.

Niebla del Riachuelo (1937 - tangó). Zene: Juan Carlos Cobian. Szöveg: Enrique Cadícamo

Turbio fondeadero donde van a recalar,
barcos que en el muelle
para siempre han de quedar…

Sombras que se alargan
en la noche del dolor;
náufragos del mundo
que han perdido el corazón…

Puentes y cordajes
donde el viento viene a aullar,
barcos carboneros
que jamás han de zarpar…

Torvo cementerio de las naves
que al morir,
sueñan sin embargo
que hacia el mar han de partir…

¡Niebla del Riachuelo!
Amarrado al recuerdo
yo sigo esperando…
¡Niebla del Riachuelo!
De ese amor, para siempre,
me vas alejando…

Nunca más volvió,
nunca más la vi,
nunca más su voz
nombró mi nombre junto a mí…
esa misma voz que dijo: "¡Adiós!".

Sueña, marinero,
con tu viejo bergantín,
bebe tus nostalgias
en el sordo cafetín…

Llueve sobre el puerto
mientras tanto mi canción
llueve lentamente
sobre tu desolación…

Anclas que ya nunca,
nunca más, han de levar,
bordas de lanchones
sin amarras que soltar…

Triste caravana
sin destino ni ilusión,
como un barco preso
en la “botella del figón”…

Zavaros rakpart, a veszteglő hajókkal
amelyek immár
a mólóhoz láncolva maradnak örökre…

Árnyékok, amelyek megnyúlnak
a fájdalom éjszakáin,
a világ hajótörött népe
akik elvesztették szívüket…

Dokkok és kötelek
amelyek között átsüvít a szél,
szénszállító hajók
amelyek többé nem kelnek útra…

Hajók zavaros temetője
amelyek még haldokolva is
arról álmodnak,
hogy kifutnak a tenger felé…

Köd a Riachuelo fölött!
Emlékeimbe süppedve
várakozom egyre…
Köd a Riachuelo fölött!
Egyre távolabb viszel
attól a szerelemtől…

Soha többé nem tért vissza,
soha többé nem láttam őt,
hangja soha többé nem mondja ki
nevemet mellettem…
a hang, mely azt mondta: „Isten veled.”

Álmodj, tengerész
öreg bárkáddal
szürcsöld nosztalgiádat
a híg kávéval…

Esik a kikötő fölött
míg dalom
esője lassan hullik
vigasztalanságodra…

Horgonyok, amelyeket
többé fel nem vonnak,
hajóárbocok
örökre vitorla nélkül…

Szomorú karaván
cél és remény nélkül
bezárva, akár a
palackba épített hajó…

Fortunato Lacámera: Hajó zászlóval, 1940

A tangó elégikus hangjának jellemző eleme a gyász afölött, amit az ember elveszített, ami elmúlt és soha nem tér vissza. Lehet ez az eltűnt szerelem, de lehet a gyermekkor, az ifjúság, vagy egy városnegyed is, amely elmúlt és visszavonhatatlanul megváltozott. Mint az alábbi keringőben, mely olyannak festi le a saját negyedemet, amilyennek én már nem ismerhettem.



Caserón de tejas (Cseréptetős nagy ház, 1941 - keringő). Zene: Sebastián Piana. Szöveg: Cátulo Castillo. Album: Horacio Molina a pedido (2005)

Barrio de Belgrano,
caserón de tejas,
¿te acordás, hermana,
de las tibias noches sobre la vereda…?
Cuando un tren cercano
nos dejaba viejas
raras añoranzas
bajo la templanza suave del rosal…

Todo fue tan simple,
claro como el cielo,
bueno como el cuento
que en las dulces siestas
nos contó el abuelo,
cuando en el pianito
de la sala oscura
sangraba la pura ternura de un vals…

Revivió, revivió
en las voces dormidas del piano
y al conjuro sutil de tu mano
el faldón del abuelo vendrá...
Llámalo, llámalo,
viviremos el cuento lejano
que en aquel caserón de Belgrano,
venciendo al arcano,
nos llama mamá.

Barrio de Belgrano,
caserón de tejas,
¿dónde está el aljibe,
dónde están tus patios,
dónde están tus rejas…?
Volverás al piano,
mi hermanita vieja,
y en las melodías
vivirán los días
claros del hogar…

Tu sonrisa, hermano,
cobijó mi duelo
y como en el cuento
que en las dulces siestas
nos contó el abuelo,
tornará el pianito
de la sala oscura
o sangrar la pura
ternura del vals…

Belgrano negyed,
cseréptetős nagy ház,
emlékszel, húgom,
a langyos éjszakákra a járdán…?
Amikor a közelben elhaladó vonat
régi, furcsa nosztalgiát
hagyott maga után
a rózsák meleg illatában…

Minden olyan egyszerű volt,
olyan tiszta, mint az ég,
és jó, mint a mesék
amelyeket a szieszták idején
mesélt nagyapánk nekünk
míg a homályos nappaliból
a zongorácska billentyűi közül vérző,
puha valcer hangja csorgott…

Új életre keltették most
a zongorában alvó hangok
és kezed gyöngéd varázslatától
újra feltűnt nagyapánk kabátja.
Hívd, hívd őt újra,
hadd éljünk a távoli mesében,
ahol a Belgrano öreg házában
a titkokon áthatolva
mama szólít minket.

Belgrano negyed,
cseréptetős nagy ház,
hol van a kút
hol van az udvar
hol a rácskerítés?
Öreg húgocskám,
visszaülsz a zongorához
s a zenétől újra
megelevenednek
az otthon tiszta évei…

Bátyám, mosolyod
elrejti gyászomat
s akár a mesében,
amelyet a szieszták idején
nagyapánk mesélt nekünk,
visszatér a zongorácska
a homályos nappaliba
s újra felfakad belőle
a keringő tiszta vére.

Ám ha a melankólia a porteño szabadalmaztatott védjegye, úgy az irónia is az. Ez az utolsó tangó, amelyet apám ajánlott, egyszerre tükrözi a veszteség fájdalmát és a saját szerencsétlenségét kifigurázó porteño grimaszát. Ezt halljuk ki a nő sóhajából: „Ay, mi amor, si vos pudieras…” (Ó, szerelmem, bárcsak tudnál…) és a végső fordulatból: „el tapado lo estoy pagando / y tu amor ya se apagó” (a kabátért még esedékes a részlet / de a szerelmed már lejárt).



Aquel tapado de armiño (Az a hermelin kabát, 1929 - tangó). Zene: Enrique Delfino. Szöveg: Manuel Romero. Album: Ecos

Aquel tapado de armiño,
todo forrado en lamé,
que tu cuerpito abrigaba
al salir del cabaret.
Cuando pasaste a mi lado,
prendida a aquel gigoló,
aquel tapado de armiño
¡cuánta pena me causó!

¿Te acordás?, era el momento
culminante del cariño;
me encontraba yo sin vento,
vos amabas el armiño.
Cuántas veces tiritando,
los dos junto a la vidriera,
me decías suspirando:
¡Ay, amor, si vos pudieras!
Y yo con mil sacrificios
te lo pude al fin comprar,
mangué a amigos vi usureros
y estuve un mes sin fumar.

Aquel tapado de armiño
todo forrado en lamé,
que tu cuerpito abrigaba
al salir del cabaret.
Me resultó, al fin y al cabo,
más durable que tu amor:
el tapado lo estoy pagando
y tu amor ya se apagó
,
Az a laméval bélelt
hermelin kabát
amely testecskédet takarta
amikor a kabaréból kilépve
mellettem elhaladtál
annak a dzsigolónak a karján,
ó az a hermelin kabát
nekem mennyi fejfájást okozott!

Emlékszel? a szerelmünk lángja
a tetőfokán lobogott;
énnekem fillérem se volt, míg
te a hermelinre vágytál.
Hányszor sóhajtottad, miközben
együtt reszkettünk a kirakat előtt:
„Ó, szerelmem, bárcsak tudnál…”
S én, ezer áldozat árán
végre meg tudtam venni neked:
barátoktól kértem kölcsön,
uzsorásokat látogattam,
s nem dohányoztam egy hónapig.

Az a laméval bélelt
hermelin kabát
amely testecskédet takarta
amikor a kabaréból kiléptél,
hosszú távon tartósabbnak
bizonyult a szerelmednél:

a részleteket még fizetem érte,
de a szerelmed már rég lejárt.

Benito Quinquela Martín

Palma anno


Mallorca legnagyobb bankjának, a Sa Nostra Caixa de Balearsnak saját kultúrháza van az óváros szívében, a Carre Concepción, egy középkori épületben, a köznek megnyitott narancsligettel, kiállításokkal, hangversenyekkel, kurzusokkal, kávézóval, olcsó menzával. Az utóbbi kettő kivételével mindez ingyen, a város lakóiért. Ezért is nevezik Obra Socialnak.



A mostani kiállítás Palma sok rejtett kincse közül az Escalas-gyűjtemény ötvenezer archív fotójából mutat be első ízben nyilvánosan közel kétszáz darabot.


A gyűjtemény apa és fia száz éven át gyarapított családi archívuma. Jaume Escalas Aldrover (1847-1929) és fia, Jaume Escalas Real (1893-1979) köztiszteletben álló orvosok voltak, a palmai Közkórház, illetve a Pszichiátriai Klinika igazgatói, s amellett szenvedélyes amatőr fotósok, akik szinte a tudományos kutatás precizitásával dokumentálták Mallorca tájait, lakóit, épületeit, mindennapi életét.

Apa és fiú


A fiú első arcképe…

…és önarcképe (jobbra)

Nővére, Antònia.

Rokon

A helyszínen készült felvételeken sajnos becsillognak a terem fényei és a szemközti fal képei, de hát nem adtak ki katalógust. Talán Wang Weinek sikerül majd rávennie az egyetemet, hogy legalább utólag szülessen album a képekből.




Az a világ, amelyet ezek a képek megörökítettek, jórészt elmúlt. A halásznegyedeket felszámolták, a tengerpartot szállodákkal építették tele, a városfalakat jónéhány középkori épülettel együtt lebontották. De a helyszínek még megvannak és azonosíthatók, és nem változtak a nagy szemű, puha, ovális mallorcai arcok sem.

A Sienai Szent Katalin-kolostort egy vállalkozó vette meg és bontatta le az 1960-as években. Helyén áruház épült. A kerengő íveit az egyetem épületébe beépítve őrzik.

Az Algaida melletti fogadó ma is étterem.

Konflisok a kórház előtti téren

A Born-sétány, ahol nemrégen a szabadtéri Rodin-kiállítást rendezték

A Jonquet halásznegyed







Olajbogyószüret



Csendőrök


A Jézus Pszichiátriai Klinika ápolónői

Az ápoltak és a személyzet

Egy ápolt

Gyermekosztály

Útiképek: A madridi ócskapiac, a Rastro

Vándor fogorvos a Rastrón

Az 1929-es barcelonai világkiállítás, ahogy Eduardo Mendoza megírta A csodák városában.

Palma, a székesegyház a rakpart felől nézve