Vidám temető

A julfai örmény temető szomorú története után lássunk most egy vidám temetőt is.


Itt nyugszom én. Stan Ion Mihăieş a nevem és rendőr voltam. Innen Brassóba mentem, ahol jó rendőr voltam. És most szalutálok nektek, mert többé nem látjuk egymást. A világtól elbúcsúztam 58 éves koromban, elpihentem az 1952. évben.



A Wang folyó nagyobb térképen
A vidám temető – „hivatalosan” is ez a neve: Cimitirul Vesel – a máramarosi Szaploncán, román nevén Săpânţán van, az ukrán-román határon, alig nyolcvan kilométerre a magyar határtól. Létrejöttét egy helyi fafaragónak, Stan Ioan Patraşnak köszönheti, aki 1935 tájékától vált népszerű sírverseivel és színes halotti képmásaival a falu fejfa-specialistájává. Ezek a fejfák ugyanarról a lélegzetelállító román kreativitásról tanúskodnak, amiről sok egyéb mellett a kívül-belül kifestett falusi templomok és faházak színorgiája is Erdély-szerte.

Itt nyugszom én. Stan Anuţának hívnak, de gyerekkoromban még Prilogannak neveztek. Mióta Vasillal összeházasodtam, szépen éltünk, látta mindenki a faluban. Szép házat vittem, hívő voltam, vízkeresztkor a házszentelőnkön felszolgáltam a papnak. Többet már fel nem szolgálok, mert ide költöztem a templom árnyékába.

Dioca Ţăhu vagyok, itt nyugszom a szilvafa árnyékában. Ha megállsz itt, megtudhatod, hogy házamnak oszlopa voltam, amelyet sírás és gyász között hagytam. Gyerekkoromtól fogva igen szerettem dolgozni, nagyon szerettem lóval és juhval bánni. Az egész faluban senkinek nem volt olyan lova és juha, mint nekem. Nagyon szerettem a lovakat, miattuk is haltam meg. A szénásszekéren ülve leestem, úgy leltem halálomat.

A versek és a képek a paraszti fotókhoz hasonlóan kimerevítve, egyetlen pillanatba sűrítve ábrázolják az elhunyt életét: úgy, ahogyan ő szerette volna magát látni és láttatni, jelezve, hogy megfelelt a közösség normáinak.


Ritkán, de akad olyan fejfa is, amely minden szépítés nélkül mutatja be az elhunytat. Vajon ki engedte, sőt áldozott rá, hogy így örökítsék meg hozzátartozóját? Az bizonyos, hogy fejfája éppúgy az iszákosság elleni intő jelként szolgál a közösség számára halálában, mint ő maga életében.



És itt a kocsmáros is, aki a vesztét okozta. Igaz, ő azzal védekezik, hogy körültekintően mérte a pálinkát: „akinek hamar a fejébe szállt, csak felest adtam, de a józan embernek tele pohárral mértem”.

Gyermek-fejfa. „Kedves nővérem, míg élsz, gondoskodj síromról.”


Máskor a halál okát ábrázolják, ha ez kivételes és tragikus volt, s ilyenformán mindenki számára emlékezetes marad.




És itt van maga a mester is, „a Vidám Temető megteremtője”. Itt már utódja mintázta meg, de az alábbi képen, amely a közeli Stan Ioan Patraş emlékház falán függ közvetlenül Nicolae Ceauşescu és a Román Kommunista Párt végrehajtó bizottságának faragott tablója, valamint a szocialista Románia címerét ábrázoló festett tányér mellett, még ő maga örökítette meg azt a pillanatot, amikor 1935-ben nekifogott az első fejfának.


És már a mester utódjának – aki itt a mester fejfáját festi – is megfestette a fejfáját az ő utódja.

Egykori mesterem, Kunt Ernő halál- és temetőkutató, néprajzos, pszichológus, festő és vizuális antropológus, ahogy annak idején egy-egy terepbejárás után a megbeszélőasztal mellé telepedve, most is feltenné a kérdést: mit gondolsz erről? Én meg valami olyasmit mondanék, hogy ahogy a hagyományos paraszti közösségben az egyén életének minden jeles eseménye a születéstől az esküvőn át a halálig és a gyászig nyilvános esemény, úgy a fejfa is a közösségnek szól, annak normáit erősíti meg, s azon belül jelöli ki az egyén helyét, sokkal inkább, mint nálunk, ahol a halál és a sír már többnyire a személyes szféra része. Azt is mondanám, hogy valószínűleg más temetőkben is így teremtett egyedi fejfa- és sírkő-hagyományt egy-egy helyi mester, ezért van saját arca minden egyes temetőnek. Ő elégedetten mosolyogna, nem tudni, a válasz miatt, vagy amiatt, amit mondani készül, s hozzáfogna előadni a saját véleményét. Én pedig figyelmesen hallgatnám, hiszen most már igazán mindenkinél többet tud a halálról.

a képek innen, innen és innen

18 megjegyzés:

Marguerite írta...

ezek gyönyörűek, mintha egy kis mexikói zárványközösség keveredett volna Romániába :)

(csak a teljesség kedvéért lehetne egy bejegyzés a mi szatmári csónakos fejfáinkról, szépek azok is, bár mívességükben nem versenyezhetnek.)

Studiolum írta...

Szívesen írok azokról is, már csak azért is, mert nekem is sok ősöm olyan alatt fekszik. Meg mert jó húsz éve éppen Kunt Ernővel kerestük fel őket és beszélgettünk róluk a fentihez hasonló forgatókönyv szerint. Talán még rekonstruálhatom egykori bölcsességeit.

Egyébként Isten tudja miért, most hirtelen összejött innen-onnan vagy négy további temetős bejegyzésre való is, úgyhogy szomorú hónapnak nézünk elébe :)

anna írta...

nem kell minket kímélni, jöhetnek. (én a gyermekfejfán egyébként egy bugyis angyalt vélek látni.)

Studiolum írta...

nem kímélek senkit, kemény leszek, mint a vidia, dőlnek majd a csontvázak rakásra.

Bugyis angyal az, valóban (két pedofil kukkolóval), csak az alatta szereplő vers világosít fel róla, hogy hogy értsük helyesen.

bitxəšï írta...

Nagyon hangulatos kis temető!
Ami a csónakos fejfákat illeti, 2000ben egy japán kvízműsorban az egyik kérdés velük volt kapcsolatos.
(2000/05/27 世界不思議発見)

Studiolum írta...

És mit kérdeztek róluk?

A japánok egyébként nagyon otthon vannak ezen a vidéken. Nekem egy nagyon jó széki barátnőm, egy helyi parasztasszony házába fészkelte be magát egy háromszemélyes japán TV-stáb egy fél évre (!), és azt vették fel egyfolytában egy hetente közvetített japán főzőműsor számára, hogyan tanítja székiesen főzni a stáb egyik bájos lánytagját (kezdve a jeges kútvíz feltörésétől a határban bányászott són át a kemence befűtéséig). Nagy barátság is lett belőle, meghívták őket a férjével Japánba, végigutaztatták őket népviseletben, az egész ország ünnepelte őket… A TV-sorozatot meg a saját útjukról szóló beszámolót videokazettán odaadták nekik, én is láttam.

bitxəšï írta...

Az említett műsor videón van meg, utoljára 3-4 éve láttam,így már nem emlékszek mindenre pontosan, de mintha az lett volna a kérdés, hogy a fejfák vajon mit ábrázolhatnak. Volt, aki eltalálta a helyes választ.
A többi kérdés a húsvéti locsolkodásról, a budai Vár alatti alagútrendszerről stb szólt.

Az a főzőműsor érdekes lehetett! A neten nem lehet rátalálni valahol?

Studiolum írta...

Nem is kerestem soha, zavarban lennék, hogyan kezdjem el. Ha fenn van is, inkább japán szájtokon lehet fenn, úgy lenne érdemes nekilátni. Hat-hét éve lehetett a dolog. Szék (románul Sic) nevére lenne érdemes rákeresni, a széki háziasszonyt meg Zsoldosnak hívják…

bitxəšï írta...

Köszönöm az infót, megpróbálok utánanézni!

Studiolum írta...

Föltétlenül értesíts, ha sikerült, engem is nagyon érdekelne. Ha nem megy, akkor egyszer majd megpróbálom elkérni az eredeti kazettát is digitalizálásra, de ez rettentő sok szervezést igényel.

bitxəšï írta...

Ok!

Studiolum írta...

A temetőről a New York Times is írt 2002. május 29-én . A cikkben sok további jó infó és sírvers-fordítás van.

Viszont a végén az a megjegyzés, hogy a szaploncaiak „nem úgy veszik a halált, mintha tragédia lenne”, s hogy ez „valószínűleg a régi dákok öröksége, akik örömmel mentek a halálba”, légből kapott zsurnalisztikai fogás. Nemcsak azért, mert a dákok és a románok között semmiféle folytonosság nincs. Hanem azért is, mert egy visszajáró román fényképész pontosan az ellenkezőjét tanúsítja:

„Cimitirul Vesel... acest nume este un unicat prin paradoxul sau, la fel ca si locul pe care il defineste. Cimitirul vesel este insa un fenomen mult mai complex, semantica numelui sau fiind destul de indepartata de continutul unui cimitir. Desigur pentru vizitatorul aflat la primul contact cu acest loc, cimitirul poate parea vesel. Personal, am avut aceeasi impresie, pana in ziua in care am luat parte la o inmormantare in acest cimitir. Am vazut atunci la oamenii implicati in eveniment, toate trairile obisnuite in astfel de imprejurari. Veti vedea in fotografiile facute cu acest prilej, intiparita pe fetele oamenilor, multa durere, suferinta muta si revolta in fata mortii care le-a rapit semenul. Nu era atunci, nu era de loc atunci un spatiu pentru veselie, cimitirul din Sapanta... Era un spatiu al durerii si resemnarii.”

„Vidám temető” – a név éppolyan egyedülálló paradoxon, mint a hely, amelyet jelöl. A „vidám temető” igen komplex jelenség, s a név szemantikája teljesen elüt egy temető kontextusától. Persze a látogatónak a temető első alkalommal vidámnak tűnik. Nekem magamnak is ez volt a benyomásom, amíg részt nem vettem egy itteni temetésen. Akkor megláthattam, hogy az érintettek ugyanúgy viselkedtek, mint bárhol hasonló körülmények között. Az ekkor készült felvételek, a szomorú arcok sok fájdalomról, szenvedésről és lesújtottságról tanúskodnak a halál láttán, amely megfosztotta őket szerettüktől. Nem, egyáltalán nem volt akkor vidám hely a szaploncai temető… hanem a fájdalom és a bánat helye.”

Studiolum írta...

no, a NYT cikkének a linkje csak elveszett. Itt van még egyszer:

http://www.nytimes.com/2002/05/29/world/sapanta-journal-you-ll-die-laughing-if-you-re-not-already-dead.html

Studiolum írta...

Dumneazu is feltett egy jó helyszíni beszámolót a temetőről.

Simor István írta...

Ideillenek még a Lengyelországi Zakópánéban lévő sírok is :-)

Holdgyöngy írta...

Ilyent még nem is láttam! A Halstattban lévő temetőt ismered? A halottak meghatározott ideig vannak a sírban, kevés a hely. Eztán kiszedik őket, már a csontvázakat, majd a koponyacsontokra írják fel kik ők stb.,díszítik is őket, s ezeket gyűjtik egy helyre össze. Ezek maradnak az utókornak.

Unknown írta...

Nagyon szépen köszönöm a Postot, gratulálok a gazdag infó,és fotó-anyagokhoz!

Tamas DEAK írta...

Lopják a szaploncai vidám temető fejfáit