Szakállisme


Az introvertált perzsa a shenâsi, ‘tudás’ szót használja arra, amire az extrovertált görög a -logia, ‘beszéd valamiről’ kifejezést. Az iranológia, az Iránról való beszéd perzsa megfelelője például Irân-shenâsi, Irán-ismeret, ahogy a pszichológiá-nak a ravân-shenâsi, vagy az ezzel igen rokon tenyérjóslásnak a dast-shenâsi.

Beszélni, mint mindenről, a szakállról is lehet, s e diskurzus görög neve pogonológia a πώγωνος, szakáll szó után, amely Plutarchost a tárgyunkhoz nagyon is illő, s Erasmus által az Adagia 2.8.95. „Tragikus majom” fejezetében kifejtett πωγωνοτροφία φιλόσοφων οὐ ποιεῖ, nem a szakállnövesztés teszi a filozófust közmondásra ihlette. E diskurzus, bármilyen meglepő, valóban létezik, s kicsiny de fényes bibliográfiája Giovanni Pierio Valerianónak a papi szakállviselésről írott 1531-es Pro sacerdotum barbis-ától Jacques Antoine Dulaure 1786-os Pogonologia, or a Philosophical and Historical Essay on Beards-jéig ível. Perzsa megfelelője a ریش شناسی rish-shenâsi, szakállisme, amely ugyancsak létező tudomány Iránban. Erről tudósít alább a politológus Amir Taheri, aki a korábbi szórványos említések után most részletesen is beszámol róla néhány hónapja megjelent The Persian Night: Iran under the Khomeinist Revolution könyvében. A szavak egybecsengéseire annyira fogékony perzsák számára külön gyönyörűséget jelenthet a shenâsi hasonlósága a shenâ, ‘úszás, lebegés’ szóhoz, ami felidézi a tűzfalakon és óriásposztereken lebegő forradalmi szakállak képét.


„Az elmúlt években sajátos iráni sporttá vált megmondani, ki kicsoda a szakálla alapján. A „szakállspottingnak” (rish shenasi) nevezett technika révén a megfigyelő nagyjából belőheti az illető társadalmi pozícióját pusztán annak alapján, milyen szakállat nevel. A leghosszabb szakálluk a legnagyobb tanultság és jámborság igényével fellépő mulláknak van. Sokan közülük festik is, mégpedig koromfeketére, vagy hennával a vörös különféle árnyalataira. Akik azt akarják hangsúlyozni, hogy nem törődnek a mulandó evilágiakkal, nem festik a szakállukat. Igen sokan a foltokban őszülő fekete árnyalatot részesítik előnyben, hogy elég érettnek látsszanak a megbecsülésre, de elég fiatalnak ahhoz, hogy néhanapján tizenéves „ideiglenes feleségekkel”, sighe-kkel töltsék idejüket.


A jámborságukat hangsúlyozó világiak, akik ugyanakkor nem akarják, hogy mulláknak tartsák őket, sűrű körszakállt növesztenek, amelyet gondosan nyírnak és festenek, s gyakran rózsavízzel illatosítanak. Azok a mullák, akik „mérsékeltnek” vagy „a civilizációk párbeszéde” hívének akarják beállítani magukat, olyan szakállformát választanak, amely nem uralja arcukat. Kecskeszakállat a Próféta iránti tiszteletből szokás növeszteni, gyakran hosszú pofaszakállal, hogy viselőjét ne tartsák szaudinak. Jól ápolt bajusz is dukál hozzá, amely a szalafitákkal, például bin Ladennel szembeni távolságtartásról tanúskodik.


Akik mindkét irányba jó képet akarnak mutatni, egyszerre hirdetve iszlamizmusukat és modernségüket, a Nyugaton „designer stubble” néven ismert háromnapos borostát ápolják elektromos szakállnyíró segítségével, amely nem teljesen a tövénél metszi el a szőrt. A szakáll e „modern” formájára Mahmud Taleghani ajatollah adta áldását, ama hasznos idióták egyike, akiket a marxisták és társutasaik vallásos álcaként emeltek maguk elé a forradalom első hónapjaiban. Taleghani szerint az iszlám csak a borotvát tiltja, amely tövestül viszi a szőrt, ám az elektromos szakállnyíró, amely némi tarlót hagy, teljesen megengedett.


A mullákkal a foradalom legkorábbi időszakában együttműködő sztálinistákat a kétnapos borosta és a szovjet despota emlékére viselt sűrű bozótbajusz tette összetéveszthetetlenné. A Mujahedin Khalgh (A nép szent harcosai) marxista-iszlamista szövetsége, amely hatalomra segítette Khomeinit, majd szakított vele, azáltal tűnik ki, hogy miközben borotválják szakállukat, vékonyka Szaddam Husszein-bajuszt növesztenek legfőbb vezetőjük, Masud Rajavi tiszteletére.

Khomeini nem tudta, hogy a szakállviselés a papi kecskeszakálltól eltekintve egészen a tizenhetedik századig nem tartozott a síita hagyományok közé. Csupán ekkor vezette be uralkodói rendelettel Tahmasp szafavida sah, akinek álmában megjelent a Rejtőzködő Imám, megparancsolva, hogy „az igaz hit férfijai” ne vessék el, amivel Allah megáldotta arcukat. Tahmasp halála után azonban a legtöbben továbbra is borotválták állukat, ugyanakkor tekintélyes bajuszt növesztettek.

Minthogy a rendszer ennyire hangsúlyozza az arcszőrzet fontosságát, az ellenzékiek már csak tiltakozásképpen is borotválkoznak. A tömeggyűlésekről szóló tévéhíradók és újságcikkek képeit rendszeresen retusálják, hogy ne legyen rajtuk túlságosan sok borotvált férfi. A fiatalok egyéniségük további hangsúlyozására egyaránt hosszú vagy tüskés hajat növesztenek és nyugati feliratos trikókat viselnek. A nyugati látogatók nagy meglepetéssel szokták megfigyelni, hogy milyen sok fiatal iráni hordja az amerikai baseball-csapatok szurkolói trikóit és sapkáját.”

(Amir Taheri: The Persian Night. Iran under the Khomeinist Revolution, Encounter Books, NY-London, 2009, 94-95.)



4 megjegyzés:

Komaváry írta...

Csak szakáll alapon kapcsolódik:
Szakállőrült képregényes, aki könyvet, posztereket is kiadott már a (nyugati) szakállakról, blogjában sok fényképpel illusztrált beszámolók a szakállvilágbajnokságról.

http://wondermark.com/

(Bónusz: aktuális képregénycsík elefánttal, és a lap alján elefántos póló.)

Studiolum írta...

Nagyon jó. Most végre megnéztem. De próbálok visszaemlékezni rá, hol olvastam már róla és gondoltam akkor, hogy na ezt megnézem… nem véletlenül nálad?

intro írta...

úristen, még pogonológus is vagy?

Studiolum írta...

hálisten nem, csak pogonoforosz (szakállhordozó)

a pogonológus – bocsánat, rish-shenâs – most csak Amir Taheri volt