Egy sikeres villámháború

A német hadsereg Sochaczew mellett, 1939

Hetvenöt évvel ezelőtt, 1939. szeptember 17-én ért véget tizenhét napnyi véres küzdelem után a második világháború. A szeptember 1-én lerohant Lengyelország ugyan hősiesen védekezett a német és szlovák hadsereg ellen, ám amikor szeptember 17-én a szovjet hadsereg is átlépte a lengyel határt, a hivatalos indoklás szerint a lengyel kormány felelőtlensége által veszélybe került ukrán és belorusz kisebbség védelmében, a valóságban pedig azért, hogy birtokba vegyék a három héttel korábbi Molotov-Ribbentrop paktum titkos záradékában nekik ítélt Kelet-Lengyelországot, a lengyelek brit tanácsra nem folytatták az ellenállást, és nem üzentek hadat a Szovjetuniónak. A lengyel kormány a szövetséges Romániába menekült, ahol internálótáborba zárták őket. A lengyel hadsereg optimista része a szabad elvonulás fejében megadta magát a szovjet hadseregnek, akik néhány órával később begyűjtötték és a Szovjetunióba deportálták a 40 ezer főnyi tisztikart, ahol 1940 áprilisában Katyńban lemészárolták őket. A lengyel hadsereg pesszimista része gyalog kelt át a hegyeken a náci Németország szövetségesének számító Magyarországra, ahol azonban internálótáborok helyett szívélyes fogadtatás, állami napidíj, és – a német követség többszöri tiltakozása ellenére – szabad szervezkedési jog várta őket, minek következtében hetvenezer lengyel katona jutott át Franciaországba. A győztes német és szovjet hadsereg az új határ mentén, Bresztben és a környező városokban közös díszszemlét tartott, majd a németek visszavonultak a Molotov-Ribbentrop paktumban számukra kijelölt területre. Lengyelország felosztásával a két nagyhatalom között új, stabil határ jött létre, amely hosszú évtizedekre garantálta a békét Kelet-Európában.

Adolf Hitler a varsói győzelmi díszszemlén, Lengyelország német megszállása után, 1939

Ezekben a hetekben látogatott el a gyors ütemben pacifikált Lengyelországba Hugo Jaeger, a Führer személyi fotográfusa, aki egész sorozat színes felvételt készített a háború utáni állapotokról. Képei a háborús pusztítások mellett arról is tudósítanak, milyen örömmel fogadja a lengyel nép a Wehrmacht segítségét, s milyen gyorsan áll talpra, immár felelős német kormány alatt, az inkompetens vezetőitől megszabadított Lengyelország. Színes felvételeiből a Life tett közzé harminckettőt két hete, a háború kirobbanásának évfordulójára, amelyet mi is közzéteszünk a villámháború gyors befejezésének és az európai béke beköszöntének 75. évfordulóján.

Zsidó nők és gyerekek Gostyninben Lengyelország német megszállása után, 1939

jaegerpoland jaegerpoland jaegerpoland jaegerpoland jaegerpoland jaegerpoland jaegerpoland jaegerpoland jaegerpoland jaegerpoland jaegerpoland jaegerpoland jaegerpoland jaegerpoland jaegerpoland jaegerpoland jaegerpoland jaegerpoland jaegerpoland jaegerpoland jaegerpoland jaegerpoland jaegerpoland jaegerpoland jaegerpoland jaegerpoland jaegerpoland

Menekültek Varsó közelében Lengyelország német megszállása idején, 1939. (Felirat: „Veszélyes zóna, továbbhaladni tilos”)

Fasiszta egyetemváros Pozsonyban, 1941

Bratislava, Pressburg, Pozsony, a háromnyelvű város. A vár és a Szent Márton-székesegyház

A Falanszter blogot, a 20. századi totalitárius építészeti utópiák kitűnő szemléjét nem kell bemutatnunk a magyar olvasónak, ahogy blogunk idegen nyelvű változataiban tesszük. A blogot jegyző Jamrik Levente néhány napja tette közzé alapos kutatását a pozsonyi építészet egy kevéssé ismert epizódjáról, a náci szlovák állam (1939-1944) által olasz fasiszta stílusban megrendelt egyetemi campusról, amelyet a pozsonyi vár helyén kívántak felépíteni. A bejegyzést mi is megosztottuk Facebook-oldalunkon, ahol felkeltette a szlovák olvasók tömeges érdeklődését. Az ő kedvükért és a Falanszter bloggal együttműködve közöljük most a Wang folyó idegen nyelvű változatain a bejegyzés fordítását.

Egymillió lakosú Pozsonyról álmodoztak a szlovák nácik, amelynek érdekében mindent megmozgattak. A várpalota helyén a Comenius Egyetem pöffeszkedett volna.

A pozsonyi vár 1912-ben, és a helyére felépíteni kívánt Comenius Egyetem Ernesto La Padula terve alapján (1941)

Nagy vagy kicsi?

Pozsony nemcsak 1526-tól 1784-ig volt a történelmi Magyarország fővárosa, hanem 1435-től az 1848-ban kihirdetett áprilisi törvényekig bezárólag 16 alkalommal fogadta be a magyar országgyűlést is. Annak ellenére, hogy a Duna-parti város lakossága 1840-től évente 1,75 százalékkal nőtt, a korabeli népszámlálási adatok szerint 1910-ben még mindig „csak” 78223 polgár élt itt, ami a település kiemelkedő növekedési periódusai ellenére sem számított kiugró értékűnek a többi magyarországi városhoz képest. Ennek következtében Pozsony a dualizmus korszakának második és harmadik harmadában inkább stagnáló történeti településnek számított, mint dinamikusan fejlődő regionális központnak, amelyet jól jelzett az a tény is, hogy a város „csak” a hatodik (Budapest, Szeged, Szabadka, Debrecen és Zágráb után) legnépesebb metropolisz volt a Magyar Királyságban.

A Duna-parti város az 1918-1919. évi impériumváltást követően a csehszlovák és a szlovák államéletben ismét országos központi szerephez jutott. Az új államalakulat „keleti fővárosa”, majd 1939-ben ismét fővárosi ranggal megjutalmazott Pozsony gyors népességfejlődése három demográfiai tényezőre vezethető vissza: a viszonylag magas természetes szaporulatra, a városba irányuló nagyarányú szlovák, cseh és morva nemzetiségűek tervszerű betelepítésére, valamint a csehszlovák hadsereg itt állomásozó magas létszámára. Ennek megfelelően az 1919. évi népesség-összeírás már 83200, a két évvel későbbi első csehszlovák népszámlálás 93189 lakost, az 1930-as pedig már 123844 polgárt regisztrált a Bratislavára átkeresztelt – addig szlovákul is Prešporoknak nevezett – városban úgy, hogy az impériumváltás óta eltelt 12 év alatt a lakosság 26 százaléka (12815 fő) vagy Magyarországra menekült, vagy korábbi nációját megtagadva „csehszlováknak” vallotta magát. Ez a lélekszámbővülés ténylegesen 58436 főnyi új, vagy nemzetiséget váltó lakost jelentett Pozsonynak 1930-ig.

Etnikai struktúra

A prágai kormány szlovákiai teljhatalmú minisztere, Vavro Šrobár által elrendelt magyar, német és zsidó nyelvek betiltása, feliratok eltüntetése, e népek kulturális és tudományos intézményeinek elsorvasztása és bezárása, a tömeges túszszedés, a kilenc halálos áldozattal és 28 fő súlyos sérülésével járó 1919. február 12-i sortűz mind-mind Pozsony etnikai szerkezetének radikális megváltoztatását célozták meg. A megfélemlítés mellett persze párhuzamosan elkezdték a „magyar és a Habsburg uralomra, a magyar, a német és zsidó etnikumra, illetve a Szűz Mária kultuszra jellemző és utaló városi és egyházi jegyek” felszámolását is. A cseh légionáriusok így már 1918-1919 között elpusztították, illetve helyrehozhatatlanul megrongálták Mária Terézia lovas szobrát, a Vashonvédet, Batka János főlevéltáros mellszobrát, Szent Zita, Szent Erzsébet és Szent János egészalakos figuráit, Ferenc Józsefet és Justi Henrik polgármestert ábrázoló domborműveket. Szintén ekkor lett az enyészet martaléka több tucatnyi Róth Miksa-féle üvegfestmény, címer, csaknem 30 darab emlékoszlop (pl.: Esterházy világítótorony), emléktábla is-, köztük Petőfi, Jókai, Rázga Pál, Petőcz György, Reviczky, Izabella és az 1848-1849-es szabadságharc emléke előtt tisztelgő is.

Esterházy-világítótorony

Petőfi-szobor és a Ganymedes-kút

Mária Terézia lovasszobra

Justi Henrik polgármester szobra

Vashonvéd

Dr. Viktor Duschek, a város első csehszlovák polgármestere 1921-ben bontások helyett zömmel már csak raktárazásokat foganatosított: Ekkor távolították el a városból a Petőfi szobrát (Radnai Béla), az imádkozó Erzsébet királynét (Rigele Alajos) ábrázoló domborművet, illetve a Városi Színház homlokzatáról Vörösmarty Mihály, Katona József, Liszt Ferenc, Goethe és Shakespeare (Theodor Friedl) alakjait, valamint a teátrum előtt álló Ganymedes-díszkutat (Tilgner Viktor) is. (Petőfit, a kutat és a színház szobrait azóta visszaállították az „eredeti” helyükre.)

A cseheknek és a szlovákoknak szintén ekkoriban lett komoly kihívás urbanisztikai, logisztikai és lakhatási szempontból, hogy a lakosságszámban hirtelen felduzzasztott városnak nem volt fővárosias jellege és kinézete. A dualizmus korában ugyanis íratlan szabály volt, hogy csak azoknak a településeknek adtak kvázi világvárosias arculatot, amelyek eleve erősen iparosodott, közlekedésileg fejlett, népesebb országrészek központjaikként (pl.: Prága, Brünn, Lemberg, Trieszt, Ljubljana, Zágráb, Szarajevó) működtek, ellentétben azokkal a tartományszékhelyekkel, mint pl.: Csernovic, Troppau, Spalato, Innsbruck vagy Bregenz, amelyeknek lélekszáma jóval kisebb volt a fent említetteknél.

Pozsony belvárosa 1912-ben (teljes térképért kattints). Balra a Várhegy, jobbra a fent és az alábbiakban említett legtöbb emlékmű és épület helyszíne

Pozsony világváros?

Pozsony „reprezentatívabb, látványos középületekkel tagolt új sugárútjait és sétányait felvonultató első terv” azonban nem ekkor, hanem Prága szűkmarkúsága miatt csak Ľudovít Okánik polgármester regnálásának utolsó évében, 1929-ben készülhetett el. Az ekkor kiírt országos pályázatot Juraj Tvarožek, Alois Dryák és Karel Chlumecký alkotta trió nyerte meg a másik esélyesnek tartott Frederick Weinwurm és Vécsei Ignác építészpárossal szemben. A nyertes pályamű koncepciójának lényege azonban nem volt újszerű. Mivel Pozsony területi fejlődését eleve korlátozta nyugaton a Kis-Kárpátok Szamár- és Zerge-hegyei és az osztrák határ, délen pedig a Duna és a magyar határ-, így a metropolisz csak észak és kelet felé tudott terjeszkedni a Kereszt- (ma Krížna), az Ország (ma Radlinský), a Récsei (ma Račianské) és a Nagyszombati (ma Trnavská) utak mentén. Az új pályaudvar magasságában egy központi körúttal átölelt Újhely (Nové Mesto) nevű modern városrész egyébként nagyon hasonlított volna a Zimony külterületén ekkoriban felépíteni kívánt Új-Belgrádra. (A tervet végül is a háború, majd utána a kommunizmus térnyerésével nem valósították meg.)

Pozsony, 1910

Forbát Alfréd (Fred), és Akay …?

Juraj Tvarožek, Alois Drvák és Karel Chlumecký

Alois Balán és Jiří Grossmann

Persze az impériumváltás óta eltelt egy évtized alatt – és a későbbiekben is – a Duna-parti városban relatíve nem állt meg az építészeti, urbanisztikai élet-, hiszen már 1921-ben megjelentek azok a funkcionalista és a „nemzeti stílusnak aposztrofált rondokubizmus” szellemben alkotó cseh, majd később a „szlovák” származású építészek épületei, amelyek szerintük még ma is a város ikonjainak számítanak. Ennek megfelelően az 1920-as években adták át a Sánc (ma Šancová) úti YMCA mozit (Alois Balan – 1921), a Preyss Kristóf (ma Heydukova) utcai JESPER-társasházat (Klement Šilinger – 1923) illetve a Kempelen Farkas (ma Klemensova) utcai nívósnak mondott ötemeletes bérházat (Jindřich Merganc – 1924). Szintén ekkoriban készült el a viszonylag nagy kiterjedésű, cseh légiósoknak szánt Récsei (ma Račianska) úti negyed (Dušan Jurkovič – 1924); a Csalogányvölgyi (ma Slávičie) úti öt darab politikusoknak szánt villa (Dušan Jurkovič – 1924); a Vásár (ma SNP) téri Tátra Bank épülete (Milan Michal Harminc – 1925) és a Justi-sori (ma Vajanského nábrežie) Szlovák Nemzeti Múzeum (Milan Michal Harminc – 1928) is.

Az 1930-as években szintén tovább folytatódott Pozsony „világvárossá fejlesztése.” Ebben az évtizedben építették össze és bővítették ki a Séta-, a későbbi Kossuth Lajos (ma Hviezdoslavovo) téri Savoy, Palugyay és Carlton Szállodákat (Milan Michal Harminc – 1930); szintén ekkoriban avatták fel a Nagy Lajos (ma Hurbanovo) téri Baťa-palotát (Vladimír Karfík – 1931) és épült fel a Honvéd (ma Legionárska) utcai evangélikus templom (Milan Michal Harminc – 1932). A sort toronyházak építésével folytatták, úgymint a Magyar, majd Széplak (ma Obchodná) utcai Schön-ház (Vécsei Ignác – 1934), ugyanitt a Royko Passzázs (Ernst Steiner – 1932) a Vásár (ma SNP) téri Manderla-ház (Christian Ludwig, Emerich Spitzer, Augustín Danielis – 1935) és a Kertész (ma Záhradnícka) utcai Igazságügyi-palota (Alexander Skutecký – 1937).

Szlovák Nemzeti Bank, Emil Belluš, 1939

Igazságügyi Palota, Alexander Skutecký

Manderla-ház, Christian Ludwig, 1935

Az 1939-ben kikiáltott klerofasiszta szellemiségű első Szlovák Köztársaság államapparátusa azonban még nagyobb volumenű városrendezésbe kezdett, amelyet jól jelzett az a tény is, hogy Jozef Tiso államelnök utasítására kimondottan „csak olyan” épületeket lehetett felépíteni a városban, amelyek méltók lehettek Albert Speer berlini és Marcello Piacentini római épületeihez. Ekkor épült fel a Baross Gábor (ma Štúrová) utcai Nemzeti Bank (Emil Belluš – 1939) már „náci formavilágú” épülete; a Grössling (ma Grösslingová) utcai Union Bank (Ernst Steiner – 1944) székháza, a Kárpátnémet Párt és a Cipszernémet Párt irodaháza a Marhavásár (ma Odborárskom) téren (azóta elbontva) és a Nobel Dinamitgyár mellett az új munkásnegyed (Julius Ernst Sporzon – 1942). Ehhez a koncepcióhoz tartozott az Esterházy (ma Námestie) tér és környékére felépíteni kívánt kormányzati negyed is, amelynek alapozását pont Tiso köztársasági elnök megválasztásakor kezdték el, majd az 1943-as nemzetközi pályázat nyerteseinek kihirdetése (1. Josef Gočár, 2. Siegfried Theiss és Hans Jaksch, 3. Ernesto La Padula és Alberto Libera) után a Vörös Hadsereg megérkezéséig gyorsított ütemben fel is építették a tér „sarkában” a Közügyek Minisztériumának épületét.

Bontsuk le a pozsonyi várat!

A fasizálódó Szlovákia kétségkívül legnagyobb, 1941-es keltezésű urbanisztikai álma az volt, hogy az egész pozsonyi Várhegyen egy hatalmas kiterjedésű egyetemi negyed épülhessen fel. Már Mátyás király tervezett itt 1465-ben „felsőoktatási intézményt” alapítani Academia Istropolitania néven, ám ez valószínűleg soha nem valósult meg. Az első egyetem II. József 1784-es rendeletének köszönhetően nyitotta meg kapuit, amely 1912-ben vette fel Erzsébet királyné nevét. Bár a trianoni békediktátum következményeként a campus oktatási tárgyait és az oktatókat sikeren áttelepítették, illetve átköltöztették Pécsre, ám a Duna-parti városban maradt épületeket az „országalapítás jegyében” már kevesellni kezdte Bratislava.

Aldo Lucchini és Giuseppe Pasqui 1941

Heinrich J. Roth és Max-Werner Tornack 1941

Franz Kreuzer és Hans Drassler 1941

Egyébként a szlovákok szempontjából a pozsonyi várpalota lebontása és a Várhegy teljes beépítése tökéletes ötletnek és helyszínnek bizonyult, hiszen a város ikonikus tereptárgya akkor már pont 130 éve csak rom volt. A mai napig nem tisztázott, hogy ki miatt égett le a főfalak kivételével az egész várpalota és további 82 lakóház, amikor 1811. május 28-án az erősség téli lovardájában felütött tűz. Az épület részleges helyreállítását, főleg a Koronatorony és a Zsigmond-kapu rekonstrukcióját bár már Batka János városi levéltáros, Justi Henrik, Gottl Mór és Brolly Tivadar polgármesterek is felvetették, ám az osztrák-magyar kiegyezés utáni pozsonyi lakosok inkább egy romantikus hangulatú angolkert központi attrakciójaként kívántak városuk szimbólumára felnézni, mintsem egy „katonai nagyságot sugárzó” erődre. A korabeli szlovák politikusok persze nemcsak a várpalota életveszélyes állapota miatt kardoskodtak a bontás mellett, hanem azért is, mert így „a galamblelkű tótok” szimbolikusan is eltüntethették az életükből a vár „magyar, Habsburg és feudális hűbérúri elnyomó jellegét.”

Az 1941-ben meghirdetett nemzetközi építészeti versenyre 24 pályamű érkezett be. A szlovákokon kívül csak olasz és német tervezők küldték el elképzeléseiket – feltéve, ha nem számítjuk ide a már a Harmadik Birodalom részeként pulzáló Cseh-Morva Protektorátusból elküldött terveket. Négy pályamű (a Lucchini-Pasqui páros, a Roth-Tornack kettős, Dušan Jurkovič és Emil Belluš) kivételével az összes terv a várpalota lebontásával számolt, hogy a Comenius Egyetem oktatási épületeit nyugodtan „szétszórhassák” a Várhegyen, a kollégiumokat és a diákvárost pedig a Vízhegy tövében. A versenyt a római egyetemi várost és az ikonikussá vált, szintén római E.U.R.-központot is jegyző olasz Ernesto La Padula és testvére, Attilio La Padula nyerte meg. A második helyezést a német Franz Kreuzer és Hans Drassler, a harmadikat pedig a magyar származású szlovák Emil Belluš építész. A tereprendezést bár 1942-ben elkezdték, ám a bontásokat a háború miatt felfüggesztették.

Pozsony 1914




Ernesto La Padula és Attilio La Padula 1941

Jó fej komcsik, rossz fej komcsik

A pozsonyi várpalota későbbi sorsáról érdemes megjegyezni, hogy a második világháború után az eredeti tervekkel ellentétben Janko Alexy festőművész és Alfred Piffl cseh építész valahogy mégis rávette a prágai és a pozsonyi kommunistákat, hogy a tereptárgyat ne bontsák le, hanem inkább rekonstruálják úgy, hogy az 80 százalékban csak „korhűnek tűnő hamisítvány”, replika lesz. Míg az 1953-tól 1968-ig tartó 15 éves építkezés egy 157 éves romot varázsolt vissza az eredeti pompájába, addig a II. világháborút jobban átvészelő budavári királyi várpalotát ez idő alatt teljesen szétverették magyar párttársaik a „Habsburg- és a Horthy- korszakokra emlékeztető múltja” miatt.

Együtt Galíciában

Galíciai zsidó és hucul család. Edward Janusz városi fotográfus századfordulós felvételei a műterméből kialakított főtéri kávéház falán, Rzeszów, Galícia

Korábban Együtt…
Máramaros-Bukovinában
Mallorcán
a Krímben
Odesszában oda-vissza
Odesszában
Lwówban
Hazafelé a buszon, amikor immár hagyományosan összegezni szoktuk, kire mi volt a legnagyobb hatással az úton, ezúttal szinte mindenki olyat említett, amit nem látott. Ami nincs. A hiányt. Hogy volt ott valami, amiről történeteket tudunk, aminek a nyomait még kitapinthatjuk, és ami szemmel láthatóan hiányzik onnét. Egymás mellett élő nyelvek és kultúrák mozaikja, stétlek és falvak, templomok és zsinagógák, amelyeknek helyét ma beton takarja, vagy erdő nőtte be. Városrészek, amelyek lakói nem tudják, ki lakott ott két generációval ezelőtt. Egész vidékek, ahol senki nem beszéli azokat a nyelveket, amelyeket fél évszázada még a legtöbben beszéltek ott. Galícia, ez a ma két ország között felosztott gyönyörű tartomány hihetetlenül gazdag kellett legyen valamikor, ha ennyi minden el tudott pusztulni ott.

A pusztulás emblematikus helye, Bełżec. A tábor, amelyet az 1939-es német-szovjet határ megerősítésére rendelt lengyel kényszermunkások számára hoztak létre, s amely aztán a galíciai zsidóság megsemmisítő tábora lett, a keleti Auschwitz. A nem is olyan nagy területet vasbetűk futják körbe, helynevek ábécérendben, amelyek lakói ezt a tájat látták utoljára Galíciából. A pusztulás enciklopédiája. Megyek végig mellettük, olvasom őket, szinte mindegyiket ismerem. De engem arra emlékeztetnek, ami megmaradt. Bolechów, a haszid temető gyönyörű faragványai, és a ruszin gazda, Zénón, aki „elég gazdag ahhoz, hogy a saját költségén tartsa rendben” azt. Brody, a zsidó gimnázium és az odesszai Brody-zsinagóga, a hászkálá, a felvilágosodás ugródeszkája Oroszországban. Buczacz, a Nobel-díjas Agnon szülőháza, az ukrán könyvtárosnő, aki büszkén mutatja a helyi könyvtár Agnon-különgyűjteményét, a poros fehér út mellett vonuló fekete sírkövek a Freud család sírjával, és a lengyel ügyvéd, aki felvitt oda, s akit szülei nem mertek megtanítani az anyanyelvére. Az emlékezet enciklopédiája. Helyek hálója, amelyeket újra be lehet járni, történeteiket meghallgatni, történelmüket megtanulni. Egy világ, amely újra elevenné tehető. Ezen igyekszünk ezekkel az utakkal és ezen a blogon.

Studiolum


Arva beata

rövidke összefoglaló Sajó Tamásnak

Tanulmányútra számítottam, aztán egy sűrű álomba gyalogoltam bele. Hiszen azt néztük, ami már nincs, keresztülnézvén azon, ami már van, és ez rétegelt és redőzött látásélményekhez vezetett. Pisloghattunk. Mit jelent látni? Nem nagyon vettem a posztmodern/posztkap – szemlátomást jómódú – Lengyelországot, azaz amit regisztráltam belőle, nem volt zavaró, át lehetett rajta látni a múltba, de még a hajdankorba is. A láthatatlanba kellett át-tekinteni, már-már átbotlani – kalauzunk instrukcióit követve.


Számomra Árva váránál kezdődött az álomutazás, a súlyos fellegek alatt, melyeket érzékelni lehetett a köpönyeget nélkülöző vállunkon. És − igen: ez az érzékelhetőség a kulcsa a különleges útnak. A tudásanyag ugyanis holt betű, ám ha valamikor, valahol valami szikra gyúl benne – egyfajta sensus, szinesztézia –, akkor megébred, és így állhat be a láthatatlan láthatóvá derengésének speciális fenoménje. Ez több mint élmény. Jobban felizgat annál, további álommunkára és kutakodásra ösztönöz.

A történelem a jelenben van benne. Általában kevéssé látszik, eltakarják az otthonos óriásplakátok, a hangvédő falak, a lakótelepek. Reprezentatív épületekből és műemlékekből külön kérésre sem jön elő, fényképekről sem lehet egykönnyen lehívni. Most nem a „kulturális emlékezetre” gondolok és nem a megismerésről beszélek, hanem egy másfajta kognícióról, amire éppen ez az út vezet rá. Ilyenkor az történik, hogy megnyílik egy „közlekedőedény”, és benned fakadnak kis történelmi erecskék. Például amikor olyan terecskék tárulnak eléd, mint a sandomierzi és a zamośći, vagy a tarnówi, akkor bekövetkezhet egy-egy szédítő pillanat, melyben a reneszánsz „ideális város” ideája rád köszön. (Amúgy fogalmunk sincs már az eszmékről.) Vagy amikor a tufa rögök és a görbe vasak durva párosa a pusztában közli veled, hogy a pusztulás egy koncentrációs táborban, az milyen rettenetes negatív csoda, és megkérdi, hogy meddőhányónak lenni mi?


Mindenhová eljutottak – Kazimierz után gyakran mondogattam ezt rögeszmésen, Tarnówban egész világossá vált ez az álomgondolat, ez a látomás egyfajta, bizonyára nagyon is kiszámított özönről. A tarnówi City Hotel tetején ülő kisangyalok ezt harsonázzák világgá, miközben helyes, rossz kölykök fociznak a zsinagóga romja körül. Megőrzött – szúrom be a jelzőt, mert ez mégiscsak kulcsszó – Lengyelországban immár talán az.

Vannak az emberen túl másfajta lények is, manók, angyalok, démonok, valóságos csúf ördögök. A lańcuti és a bártfai zsinagóga „őrei” bizonyára az angyalok egyik kasztjába tartoznak. Amennyi gonoszságot tart fogva a tufaföld, annyi könnyedséget ereszt szabadon a régi haszid vallásosság szín- és dallamvilága. Ki-kilengett valami mérleg ezen az úton, az egyik serpenyőben ott volt a tufa (nem szabadulok tőle), a másikban a céklaleves az aranyszegélyű tányérban, a szarvassellő meg a pihengető tehenecskék…

Az első fényképen, melyet kilőttem, Árva vára borong, én pedig, már itthon, nagyot derültem, amikor találkoztam Mátyás király szójátékos fekete humorával: „Arva fuisti, arva eris et in Arva morieris”, dörögte állítólag a kalocsai érseknek, amikor lecsukatta. Az utolsó fényképemen (a 136.-on) érdekes módon egy kassai kőangyal látható, háttal nekünk.


Amikor bementünk egy templomba vagy zsinagógába, minden alkalommal megjegyeztem magamban, hogy: állj! Te csak egy szemét legeltető turista vagy, és tudd, hogy mások itten istenfélőn és Istent imádón voltak jelen. A különbség fölmérhetetlen.

Hazaérvén az első utam a kőbányai köztemetőbe vezetett.  Ott van eltemetve a férjem. A sírhely elviselhetetlen hely; az arva beata (az üdvözültek helye) nem az, amit egy köztemetőben túrsz, árvácskát ültetve. Mi most annyi temetőben jártunk – szép helyeken, gyönyörű helyeken. Hogy ez az átváltozás hogyan történik, nem tudom; nem fogom az időre: más a titka, többek között talán ezeknek a haszid temetőknek az eredendő békessége meg a vegetáció uralma. Az istenfélés? Nem tudom. A moha, a páfrány, a lóhere a leskói temetőben a kövekkel vetélkedik, és ez a béke ölén különleges feszültséggel telíti az erdős domboldalt.

Visszatérve az elejére – hiszen körutat tettünk: vakarja a fejét, töpreng az orawkai kis naiv temetőszobor a finommívű kereszt előtt még sokáig, jól bírja a savas esőt, egész Galíciában pompázik a zöld.

viktoria viktoria viktoria viktoria viktoria viktoria viktoria viktoria viktoria viktoria viktoria viktoria


Radics Viktória


Galícia, Lengyelország


noemi1 noemi1 noemi1 noemi1
Útinaplót nem készültem írni, néhány jegyzetem van, főleg a zamośći Nagyboldogasszony-ünnep forgatagáról, áldozó gyerekekről, felszalagozott, égkék kőmáriákról és a zsírúj lengyel tankok felvonulásáról. Kisvárosi gyerekek bújtak szűk hordágyas kabinjukba − az oroszoktól való újraéledt félelem nyilvánvaló kellékei. Zamośćban Rosa Luxemburg szülőházát is megtaláltuk az árkádok alatt, reneszánsz vastag falat tapogatva. Most, mikor hazaértem, elővettem Stanisław Vincenz Találkozás haszidokkal című könyvét. Szerettem volna néhány haszid életrajzot végigkövetni, nyugatról keletre, a síkságról Podolia felé, majd föl a Kárpátokba, a mai Ukrajna területén át. Ehelyett a Duna partján járok. Belzből Verőcére, egy Duna-parti faluba érkeztem, akárcsak Vincenz a háború alatt:

„Amikor menekültként Magyarországon éltünk, megismertem egy magyarországi származású, ott is élő fiatal haszidot, aki néhány évet Lengyelországban, rabbiképzőben tanult a híres Rokach rabbinál Belzben. Nagyon különböző körülmények között találkoztunk, először akkor, amikor kétszer is átléptem a határt, aztán néhány évvel később, 1944-ben, amikor Magyarországra bejöttek a németek. Ismerősömnek akkor már nem volt háza, mert családja nagy részét deportálták Auschwitzba, ő pedig Budapesten bujkált és lengyel menekültként vészelte át a háborút. (…) Nem veszítette el szellemi hierarchiába vetett naiv bizalmát, hitt abban, hogy szellemi erők irányítják a világot, és ezt ʻodaát’ is tudják jól. Ha azt mondtam ellenvetésül, hogy nekik odaát – egyelőre legalábbis – szintén van valami mondanivalójuk, diszkrét iróniával, kissé feszélyezetten mosolyodott el, arcáról megbocsátó tudást olvastam le.” (Visszhangok és emlékek, 117. old., ford. Pálfalvi Lajos)

Dom Stanisława Vincenza w Bystrecu pod Czarnohorą (druga od prawej Irena Vincenz) – 1939 rok – foto T. Wilczyński // Stanislaw Vincenz a Csarnohora alatti Bystrecben (jobbról a második Irena Vincenz) – 1939 – fotó: T. Wilczynski

Temetői képeket nézegetek, sűrű kőerdő fáit tapogatja a szemem. Emberek görnyedt háta, összehajolt kövek félelemárnyékban. Titokzatos üzenete egyszerre eleven emlék, ahogy a mohafoltok rárajzolódnak a sírokra, de a kő örök élete mégiscsak az örök halál lenyomata. Mint mozaikokat, rakosgatom őket: Lesko szefárd zsinagógáját, hozzáillesztek egy másikat, Bártfáról. Gólya, nádvessző, rojtok és csomók. Kéz, ujjak, gyertyatartó, tórahangok, mormolás. Lesko haszid dombtemetőjét terítem a képernyőre. Hozzá tűzve egy másikat: a csernovici temető portréi, először tíz éve jártam ott. Aztán a Kozma utca, Beney Zsuzsa sírját kerestük. Végül egy sírásó mutatatta meg, úgy eltévedtünk a borostyánokkal és liánokkal eltakart parcellák között. Zsuzsa egy nyári viharban halt meg Leányfalun. Vincenz Verőcén, egy Duna-parti faluban vészelte át a háborút. Galíciából 1939-ben érkezett az „idilli, csendes, titkos tájba” (a Csarnohorán át menekült) és soha többé nem tért haza. A Dunáról meglepően kedves és szívélyes leírásokat készített, államalapító folyónak tartotta, a civilizáció különös természeti kellékének. Értékelte a dunakanyari tájat, ugyanakkor félelmetes katonai támaszpontnak, a kelet-európai népirtás hátterének nevezte a hatalmas vízmosást. A szép táj még hogy tud ölni, teszem hozzá. Az ölést nem lehet csak úgy kitörölni, hiába robbantanak, gyújtogatnak, építenek ipart, gyárat, munkatelepeket, mozit a zsinagógákból, vagy a mikvéből festékes boltot. Annál inkább látszik a múlt, minél nagyobb az eltüntetés igyekezete.

noemi2 noemi2 noemi2 noemi2 noemi2 noemi2 noemi2 noemi2 noemi2 noemi2 noemi2 noemi2 noemi2 noemi2 noemi2

Amikor a fejemben a temetők összeérnek, megint a Duna partján állok. Tahitótfaluban tavaly ősszel, egy szeptemberi napon mentünk ki a gyerekekkel a sírokhoz. Kis fakaput találtunk, drótot, nem kellett különösebben feszegetni. Leskóban egy cigarettázó sárga bajszú lengyel engedett be, végül mérgesen korholt az utánunk következő haszidnyomozó turistára, feltehetőleg nem akart előre fizetni a látványért. Most összedrótozom az emlékeket, Galícia, Bukovina, haszidok és a Duna sóderes hordaléka, a barna, iszapos víz és a burjánzó nyárfák… sírok, kövek, az összegörnyedő és alámerülő emberi alakok mohazöld tehetetlensége – játékos, vidám, szelíd oroszlánok (bájos, hiszékeny díszek), a temető kimért, feszített, komor nyugalma. Ezt itt semmi, a nincs és a volt naiv meséje: a senki eltüntetése. Furcsa, ha a temetőnek ilyen tiszta esztétikája van és nem pedig valósága. Csakhogy a valóság ilyenkor még durvábbat és nagyobbat harap.


Kiss Noémi


Polin





Az Ukrán Harmónia Quartet (itt csak három taggal) Mozart Török induló-ját játssza.


natalie natalie natalie natalie natalie natalie natalie natalie natalie natalie natalie natalie natalie natalie natalie natalie natalie natalie natalie natalie natalie natalie


Natalie


Galícia


Ha azt hallottam: Galícia – sötét, szegény, elmaradott vidéket képzeltem el.

Ha most azt hallom: Galícia – harsogó zöld legelőket, erdőket, megművelt földeket, csodaszép kerteket – helyenként kerítés nélkül! – hegyeket-völgyeket, rohanó hegyi folyókat és varázsos városokat látok. Középen a főtér, ami nappal piactér is, körben mesebeli kis reneszánsz paloták, néhány keskeny utcácska, katolikus templom, zsinagóga, katolikus temető, haszid temető – minden tiszta, gondozott – idilli.

És az idill mögött ott van a legsötétebb pokol is. Bełżecben, Lublinban, a lemkó kísértetfaluban, mindenfelé Galíciában azt is éreztem, hogy „Az ember fáj a földnek: ... Az emberfaj sárkányfog-vetemény: Nincsen remény! nincsen remény!”

Ha mégis bele akarok kapaszkodni valamibe, akkor azért fel tudok idézni néhány igaz embert – a bártfai szlovák bácsit, aki büszkén mondja, hogy „én vagyok a világon az egyetlen evangélikus zsidó”, és nemcsak a zsinagógák rábízott kulcsait őrzi, de az eltüntetett világot is próbálja feltámasztani. Azt a lengyel férfit, aki a New Yorkból minden évben „haza”zarándokló, most 86 éves bácsit kísérgeti, segíti, és megírja helyette a történetét – hogyan hurcolták el, hogyan maradt kamaszfiúként Theresienstadtban néhányadmagával életben. És Bartoszt, a lengyel fiatalembert, aki a lublini alternatív színházban kalauzolt minket és mesélt arról a fantasztikus munkáról, amivel megkísérlik a lehetetlent – feltámasztani egy, a föld színéről eltörölt várost és lakóit, és összebékíteni az embereket.
Dorka


Zöld és fekete


lloyd1 lloyd1 lloyd1 lloyd1 lloyd1 lloyd1 lloyd1 lloyd1 lloyd1 lloyd1 lloyd1


lloyd2 lloyd2 lloyd2 lloyd2 lloyd2 lloyd2 lloyd2 lloyd2 lloyd2 lloyd2 lloyd2 lloyd2


Lloyd Dunn


Lengyelország gyönyörű

A régi, szürke, rossz ütött-kopott fekete-fehér fényképnek ismert Galícia (Halics) színes, élő, szép tája Közép-Európának.

„Lengyelország gyönyörű.” A Bogaczewicz reklámügynökség plakátja és filmje.

Ez az utazás, ahol érintettünk sok olyan történelmi helyet amely az elmúlást, és a borzalmakat idézte fel, nekem, a történésznek, mégis az életről, jó emberekkel való találkozásról szólt. Ezt a csodálatos tájat, amely ebben az öt napban csak részben mutatta meg szürke, sáros vidékeit, szinte végig a napfény, a kék, zöld, sárga szín uralta. A csodálatos várak, óvárosok, kastélyok – amelyeket nálunk a török pusztítás miatt már nem lelhetünk fel – harmonikus, szép egységben követték egymást.



Lengyelország déli része elbűvölő. A szép lengyel lányok, a kiváló konyha, a kitűnő sörök testet-lelket felüdítenek, tökéletes kikapcsolódást jelentenek. A lengyel-magyar hagyományos barátság minden jelét megtapasztalhatjuk, a szemek felcsillannak, a mosoly őszintén kedves, ha meghallják a magyar nevet. Előkerülnek a balatoni, budapesti emlékek és kedves energiával mondják: „magyar lengyel ket jobarat, kerek sepen egy pohar sert !”

tamas1 tamas1 tamas1 tamas1 tamas1 tamas1

A kedvesség és a mosoly csak már keletebbre, az ukrán határ mellett válik tartózkodóbbá, darabosabbá, néhol el is tűnik. Nem tudhattam meg, hogy ez vajon mindig így volt és ilyennek marad, vagy csak a határon túl most, 2014-ben sötétlő viharfelhők okozzák. Mindenesetre ez a múltnak olyan darabja, amit itt nem múltnak, hanem veszélyes jelennek éreznek az emberek. Van olyan épület Przemyślben, ami erre emlékeztetheti őket.

A Molotov-erődrendszer egy darabja az Akadémia szálló mellett.

Nyikita Szergejevics Hruscsov megszemléli a Molotov-erődrendszert. Przemyśl, 1939-40 fordulója.

A találkozások örömteliek, felejthetetlenek. Újra láthatjuk pár másodpercig Wojteket, aki Mária mennybemenetele ünnepén is dolgozik, csoportot vezet Zamośćban.


Bartosz, a lublini Teatr NN vezetője, aki megteszi számunkra mindazt, amit Timothy Snyder a történészek alapfeladatának fogalmaz meg: akiket számokká degradáltak a nácik, őket újra emberré kell tenni.

Henryk Żytomierski, az eltűnt lublini kisfiú. Őrá mindmáig gondolnak, és küldenek neki leveleket.


Mirosław, a Robin Williams-hasonmás festő, aki a lańcuti zsinagóga restaurátora, idegenvezetője, multifunkcionális mindentudója, héber és csodálatosan választékos, szép lengyel beszédével nyűgöz le és késztet maradásra a csodálatos zsinagógában.



Ciril bácsi, a bártfai zsinagóga polihisztora, választékos szép szlovák és kedvesen akadozó, de mégis rendkívül barátságos magyar beszédével mesél sok egyszerű hétköznapi, és hihetetlenül kalandos történeteket. Ő, „az evangélikus zsidó”, aki „híresebb volt az amerikai elnöknél”, élő példája annak, hogy akárcsak egy ember is mennyi mindent tud megőrizni, mert a nagy szeretet a dolgok, emberek iránt az erőfeszítést kisebbíti, könnyebbé teszi.


Mondom, Galícia sok szempontból úgy él a köztudatban, mint a pusztulás, a szürkeség, a szegénység vidéke. Én azt hiszem, hogy ez legfeljebb a félresiklott huszadik században alakult így. Hiszen az nem lehet, hogy amikor századokkal ezelőtt a bobowai zsidók elkezdtek a hegy oldalába temetkezni, a temetőből eléjük táruló csodálatos látványról a pusztulás jutott volna eszükbe – sokkal inkább az élet.


Deák Tamás


Lengyelország


anna anna anna anna anna anna anna anna anna anna anna anna anna anna anna anna anna


Anna & József


Emlékezni Galíciára

Lublin, kilátás a várra a Grodzka kaputól, előtérben a zsidó negyed. Jan Bułhak (1876–1950) felvétele, az 1920-30-as évekből (a Teatr NN szócikkét Bułhakról lásd itt)

Lublin, kilátás a várra a Grodzka kaputól ma


Andy Statman & David Grisman: Shomer Yisrael. A Songs of Our Fathers (1995) lemezről.

dani1 dani1 dani1 dani1 dani1 dani1 dani1 dani1 dani1 dani1 dani1 dani1 dani1 dani1 dani1 dani1 dani1 dani1

Reneszánsz főterek füzére Krakkótól Nowy Sączig, de közöttük egy másik világ nyomai húzódnak. Az út során újra és újra egyetlen szókapcsolat jut eszembe – amelyet ebben a formájában a francia történetírás alkotott meg a nyolcvanas-kilencvenes években, majd épített rá egy irányzatot (de ez most a legkevésbé sem lényeges), hogy aztán a kifejezés mindentől függetlenül járja a maga útját –, ez pedig „az emlékezet helyei” (lieux de mémoire). Nem mintha ez nem volna igaz akár a korábbi utakra, akár a Wang folyó nagy részére, az egykori Galícia mégis mintha – a sok közül az egyik – fókuszpontja lenne az emlékezés helyeinek, ahol a 20. századi történelem különösen éles kontrasztban áll a táj szépségével. A krakkói szellemfeliratok, Bobowa és Lesko zsidó temetői (sírkövek az ösvényben, némelyikük épp hogy kilátszik a sárból). A helységnevek imaszerűen ismétlődő láncolata, amint körbefutnak a bełżeci emlékmű körül, kezdő- és végpontján a találóan megválasztott, egyszerre általános és – a hely történetét ismerve – nagyon is konkrét bibliai idézettel: „El ne takard, föld, a véremet…” (Jób 16,18). A parkoló üressége Lublinban (bejáratánál a lámpással) és a Grodzka kapuban berendezett színház-múzeum – a nomen nescio sem fogja már teljesen ugyanazt jelenteni, mint eddig.

dani2 dani2 dani2 dani2 dani2 dani2 dani2 dani2 dani2 dani2 dani2 dani2 dani2 dani2 dani2 dani2 dani2 dani2 dani2 dani2 dani2 dani2 dani2


Fák sűrűn növő csoportja, az úttól nem messze, valahol az Alacsony-Beszkidekben, alig egy vagy két kilométerre a falutól, a környező földeken, a patak túloldalán fekvő házakban csendesen zajlik az élet. Közelebb menve a fák közül egy épület látszik ki: templom, harangláb, alig egy tucat síremlék – mindössze ennyi marad Królik Wołoski lemkó falujából, amelyet a Lengyel Néphadsereg katonái ürítettek ki 1947-ben, a Visztula hadművelet során. A helyzet ma talán valamivel biztatóbb, az egykori lakosok vagy leszármazottaik szemmel láthatólag igyekeznek megőrizni a Lemkivscsina emlékét: együttesek, saját rádió és számos remek szájt tanúskodik a lemkó hagyományok életben maradásáról. Az egykori falvak részben búcsújáró helyekké lettek, Królik Wołoski temploma pedig az utóbbi évben új ajtót és ablakokat kapott, egy fára szögezve információs tábla ismerteti az egykori falu történetét – megannyi jele annak, hogy valaki törődik a hellyel.


dani3 dani3 dani3 dani3 dani3 dani3 dani3 dani3 dani3 dani3 dani3 dani3 dani3 dani3



Królik Wołoski egy tavaly tavasszal készült videón, még templomajtó nélkül. Az információs tábla viszont, összevetve ezzel a 2011 novemberi(?) felvétellel, úgy tűnik, az utóbbi években folyamatos helyváltoztató mozgást végez. A jelenleg bezárt templom belsejéről itt találnak egy szép gömbpanoráma-felvételt.
Kálmán Dani


A nincs-ről…


Saját blogomban:
Galícia, a hiány
vagy talán inkább a „nincs” van-járól (meg Wang-járól, bocs!)

Lublin, Bełżec, Lesko (meg persze a lemkó kísértetfalu) külön-külön, de még inkább együtt nem egyszerűen megidézte a múltat, emlékeztetett – emlékezni kényszerített –, hanem jelenvalóvá tette a hiányt, az űrt. Nem a múlt volt a lényeg, hanem a viszonyunk ehhez a múlthoz, pontosabban az, hogy viszonyulni kényszerülünk hozzá. A többes szám első személybe beleértendő a mai lengyel környezet is, és ez is fontos, hogy tudniillik ők is emlékezni akarnak, ők is érezni akarják a hiányt. (Ne legyen persze illúziónk, ez valószínűleg ott is a társadalomnak csak egy kis része.)

A lublini NN Színház: a szimpatikus, harmincas fiatalember minden pátosztól mentes empátiája, ahogy arról beszél, hogy önmaguknak is felfedeztek egy világot, amiről semmit nem tudhattak, és amely ettől a perctől része lett a valóságos életüknek. Tele lett házakkal, tárgyakkal és legfőképpen emberekkel. Emberekkel, akik hamuvá váltak – és most mégis élnek. Misztérium.

Bełżec: egyetértek Zsolttal, ezt egyedül kellett bejárni. Nekem sikerült, mert míg a csoport talán Tamás magyarázatát hallgatta, én egyedül elindultam az egyre magasodó falak közt egyre mélyebbre vezető folyosón. A szürkére, lyukacsosra égett kövek, göröngyök látványa, a helyenként beléjük égett fémdarabokkal, az emelkedő falak nyomása önmagában is hat az emberre, de volt még valami: kongtak a lépteim. Az üresség, az egyedüllét. (Amikor visszafelé jöttem, már többen is voltak az úton, nem hallatszott semmi.) Egy-egy kövön az emlékező gyász kavicsai, a göröngyök közt itt-ott az első növények – az élet.
(Csak mellékesen: a Wikipediában 28 nyelven van Bełżecről tárgyszó, magyarul nincs.)

A leskói haszid temető: valami hihetetlen szépség, megnyugvás – és furcsa mód, biztonságérzet; a táj, a múlt, az emlékezés harmóniája. Középpontban velem, aki átélem.

András


Galíciai gyökerek


Íme, a dédpapa Avraham Moshe Schwarz arcképe, aki született 1864-ben, és meghalt 1944-ben Haifán. Przemyślben volt italboltja. A felvételt fia Dávid készítette, aki hivatásos fényképész volt.

Nagy élmény volt az utazásunk a galíciai stetlek nyomában. Még mindig kavarognak a fejemben a képek az újjávarázsolt, harmonikus városkákról, a fenyvesek és gondozott rétek övezte tájakról, az ámulatos reneszánsz zsinagógákról, a temetőkről! És mindehhez az a páratlan, átfogó tudás, amivel kényeztettél bennünket, Tamás! Köszönöm.
Edit


Mentegetőzés

Kedves Tamás,
Örömmel néztem a csoportunk alkotását. Szépeket írtak, jókat fényképeztek. Persze nem volt ez öröm, vagy nem csak öröm volt. Még valami, ami miatt én nem írtam, nem tettem közzé képet. Én ezt megkaptam, személyes ajándéknak, munkának, feldolgozandó feladatnak. Annak, amit folytatni kéne, utánajárni kéne, még egyszer megnézni kéne, mindent hozzánézni kéne. Kiválasztottnak érzem magam, akit megajándékoztak ezzel a csírácskával, hogy neveljek belőle valamit. Kukucskáltam töprengés helyett. Lestem, néztem, de nagyon keveset láttam ahhoz, hogy abból a sokból, illetve a kvintesszenciájából akárcsak felfogjak, legalább megsejtsek valamit. Hangulatok és hiányok leptek el. Kicsit időtlen volt, meg embertelen, már amennyiben az élő embereket, a hely embereit alig láttam. Csak azt a borzalmas és talán halott, talán élő történelmet. Hiányzik mindaz, ami a te fejedben, szemedben megvan, és amit bámulatos erővel, mégis könnyedséggel átadtál. Ajándékot és feladatot. Igazad van. Ez sokkal több volt, mint ami öt napba belefér és kevesebb, hogy jó lélekkel valamely fellengzést elkövessek. Nagy-nagy követelőző hiány. Őszinte, jóindulatú irigységgel és csodálattal üdv:
Faragó Judit


„Mondom a magamét”

(Heti rovat, Radio Q, 2014. aug. 21.)


Rovatcím törölve. Nem a magamét mondom. A nincset mondom. Azt pedig nem tudom meghatározni, hogy kié a nincs.

Galíciában jártam, zsidó emlékek nyomában.

Pompás turistaút, páratlan szervezés, Tamás maga az ügyszeretet és beláthatatlan ismerethalom, gondoskodás, a csoport remek, benne barátok, jó ismerősök, mindenki rokonszenves. Bónusz néhány gyönyörű reneszánsz város, amelyeknek a hírét se hallottam. És városok, amelyeknek csak a hírét hallottam, Krakkó, Lublin meg még vagy egy tucat, amiről semmit se.

Innentől következhetne egy üde beszámoló, amilyen egy könnyed nyári rádióműsorba illik. Viszont nem következik. Nem bír következni. (Bocs, „főnök”!)

Azt a bizonyos, már emlegetett nincset kéne megmagyaráznom. Nádas Péternek sikerült legfeljebb, meg inverz módon Kertész Imrének, aki valami nagyon különös van-t állított a nincs, a megsemmisülés ellenében.

Úgyhogy az imént alkalmasabb híján emlegetett idegenforgalmi fordulat, miszerint zsidó emlékek nyomában, nem igaz. Lengyelországban nincs zsidó. Egy se. Az utolsók, akik életben maradtak, 1968-ban távoztak. Az emlékek a halottaké meg az övék. Messzi országokból járnak zarándokolni a haszidok földjére. Néhány megmaradt zsinagógához, romhoz vagy a hűlt helyükhöz. Amiket mentenek, ápolnak, ha lehet, helyreállítanak, de többnyire nem lehet. Mert nincsenek. Van múzeum Lublinban, dokumentumokkal, névsorral, fotókkal, megrendítő kiállít…, jaj dehogy, fekete szobákkal, mert egy alternatív színház véletlenül megtudta, hogy hol van. Film és fényképek egy városnegyedről, emberekről, forgalomról, üzletekről, amit ennek a kicsi színháznak az ablakából látnánk, ha nem egy hatalmas parkoló lenne ott. De ott egy hatalmas parkoló van. Az ottani emberek, akik régen voltak, de most nincsenek, sok más zsidó negyed lakóival együtt egy hegyet alkotnak a közeli Bełżecben, Kelet Auschwitzában, ahol egy millió emberen kísérletezték ki az iparszerű megsemmisítést. A gépezet még nem volt hibátlan, krematóriumok híján súlyos utómunkálatokkal emelkedett az őrölt csontokból az a hegy, amelyet a nincs őrzői betonnal és fekete tufával, pár helységnévvel formáltak meg az utókor számára.

Jelzők itt nem létezhetnek, inkább a történel szeszélyéből megmaradt néhány temetőnél. Ezek a természetes enyészet gyönyörű martalékai, de még vannak. 15. századi sírkövek, moha védte különös feliratok, később már ábrák is, hogy tudjuk, ki volt rabbi, ki volt tudós, könyves ember, ki volt nő. Állnak, dőlnek, néha már fekszenek, az egyikben, szépséges völgy felett, megmentőjükön, egy dombon, ahová az ellenségnek már se ideje, se kedve nem volt felmenni pusztítani. Mert egyébként persze a temetők is nincsek.

Galícia szépséges táj, szépséges városokkal, ápolt falvakkal és borzalmas történelmével. A Monarchia, az oroszok, a lengyelek, a németek, a szlovákok, az ukránok és a most már nincsenek zsidók.

Kényelmes turistabusszal utazunk útlevél nélkül. Ha lenne nálunk, átmehetnénk Galícia másik felébe, ahol éppen béke nincs, hogy újabb nincsek teremjenek.


Faragó Judit


Benyomások


Amikor megkérdeztük Dorkát, Lengyelországban vagyunk-e már, azt mondta, hihetetlen, hogy eltűntek a határok. Valamikor a határátkelés sok-sok bürokratikus vizsgálatot és aggódást jelentett.

A busz ablakából kinézve változatlan a táj.

A 19. és 20. században mindkettőnk családja többször változtatott országot, miközben egyazon városban maradt, Csernovicban és Vágsellyén. Izraelben nem léphetünk át a határon egyetlen szomszédos országba sem.

Izraelben bevett szokás, és a középiskolai tanterv része a csoportos utazás a lengyelországi koncentrációs táborokba. Mindketten ellene vagyunk ennek, és az ezzel kapcsolatban az iskolában a gyerekeink fejébe sulykolt ideológiának. Az ilyenfajta homogén csoportban szervezett utazások önigazolást teremtenek és vakká tesznek.


Mindkettőnknek több családtagját megölték Auschwitzban. Szeretnénk többet megtudni arról, milyen életet éltek, mint arról, hogyan haltak meg.

A galíciai zsidóság az izraeli közfelfogásban egyfajta alsóbbrendű „Ostjuden”-toposzt jelent, mindazt, ami ellen a cionizmus nevelt minket. A diaszpórában élő, pénzéhes, taszító külsejű askenázi zsidó képét – azt az antiszemita képet, amelyet mi is magunkévá tettünk.


Nagy meglepetéssel láttuk az elbűvölő reneszánsz kisvárosokat, amelyekben zsidók sok nemzedéke járult hozzá a helyi kultúrához és virágzáshoz. Milyen gyönyörű épületeket és zsinagógákat láttunk! Ezek az emlékek mély és átélhető kapcsolatot teremtenek zsidó örökségünkkel.

Az egykori Meir hotel Tarnówban

Sírkő a leskói zsidó temetőben: „itt fekszik Eszter, Mordechai lánya” (leendő sírkövem felirata)

A bártfai Bikur Cholim Synagogue lenyűgözött minket. Olyan autentikus és eleven volt, mintha valaki felkapcsolná a villanyt, és hopp, egyszerre csak 1941-ben volnánk. Különösen a héder volt megható, a könyvekkel, lámpásokkal és Palesztina-térképpel.



Életünk első társasútjára készülve aggódtunk, milyen lesz egy busznyi magyarral együtt utazni. De utastársaink nagyon barátságosak voltak, s néhány nagyszerű beszélgetést folytattunk. Tamás kommentárjai kiegészítették a látottakat, és sokdimenziós távlatba állították be őket. Tamás művészi szervezése, rendkívüli tudása, történetmondó tehetsége, fáradhatatlan energiája és humora felejthetetlenné tették a utat.



Köszönjük mindannyiótoknak!
Eti & Shlomo


Galícia


gabor1 gabor1 gabor1 gabor1 gabor1 gabor1 gabor1 gabor1 gabor1 gabor1 gabor1 gabor1 gabor1 gabor1 gabor1 gabor1 gabor1 gabor1 gabor1 gabor1


gabor2 gabor2 gabor2 gabor2 gabor2 gabor2 gabor2 gabor2 gabor2 gabor2 gabor2 gabor2 gabor2 gabor2 gabor2 gabor2 gabor2 gabor2 gabor2 gabor2


gabor3 gabor3 gabor3 gabor3 gabor3 gabor3 gabor3 gabor3 gabor3 gabor3 gabor3 gabor3 gabor3 gabor3 gabor3


Gábor