Ferenc József Csernovicban


Augusztus 18. Ferenc József osztrák császár és magyar király születésnapja. A jeruzsálemi osztrák-magyar zarándokház ezen a napon minden évben kifüggeszti homlokzatára azt az 1880 körül készült hatalmas kettős osztrák-magyar zászlót, amelyet a 2014-es bécsi Weltuntergang kiállításon, a Szentföldön harcoló osztrák-magyar tüzéreknek szentelt teremben láthattunk. Mi azonban idén csupán a Prut-parti Jeruzsálemben, Csernovicban tehettük tiszteletünket e jeles napon az ősz uralkodó szobra előtt.


Hogy Ferenc Józsefnek mindmáig szobra áll az egykori Habsburg-mintatartomány, Bukovina fővárosában, már önmagában is szenzáció volna Ukrajnában, ahol ántivilágbeli szobor nemigen élte túl a szovjet rendszert. Különösen nem egy előző impérium uralkodójának szobra, ha még a törökverőként sokkal jobb renoméjú Sobieski János lengyel királyét is Gdańskba száműzték Lembergből népével együtt 1945-ben. Az igazi szenzáció azonban az, hogy a szobrot nem száz éve, hanem csak a minap, 2009-ben állították. Ami jól mutatja, mennyire változnak az idők Csernovicban, s hogy mennyire úrrá lett egész Nyugat-Ukrajnán a nosztalgia a háború előtti Galícia, mint az ország utolsó aranykora iránt.

Vlodko Kostyrko: Arany Galícia, 2009. A 2015-ös bécsi Mythos Galizien kiállításról

A szobor másik különlegessége, hogy nem a város vagy az ukrán állam állíttatta. Nem is valamely egyesület, mint a „Verein zur Verschönerung der Stadt Czernowitz”, amely 1998-ban állította újjá az egyetem mögötti „Habsburghöhén” az 1908-ban, Ferenc József uralkodásának 60. évében emelt emléktáblát. Hanem egy magánember, a saját költségén. Lehet, benne volt az is, hogy ha a szobor politikailag túlságosan nagy botrányt keltene, a város moshassa kezét. De az is benne lehet, hogy ha pedig a merész gesztus sikeresnek bizonyul, az jelentős politikai tőkét hozhat állíttatójának. Az utóbbi történt. A szobrot Arszenyij Jacenyuk, az ukrán parlament nem sokkal korábban lemondott házelnöke emelte saját költségén, felirata szerint „ajándékul a csernoviciaknak”, éppen mielőtt bejelentette volna indulását az ukrán elnökválasztáson, amelyet csak öt év múlva, 2014-ben, a kijevi forradalom után nyer meg. Jacenyuk régi csernovici családból származik, apja dékánhelyettes az eredetileg éppen Ferenc Józsefről elnevezett csernovici egyetemen, ahol ő is tanult, így hát az adományt egy lokálpatrióta gesztusának is lehetett tartani szülővárosa felé. A szobor avatóján, 2009. október 3-án mindazonáltal a helyi és tartományi önkormányzat vezetői, valamint az ukrajnai osztrák nagykövet is részt vett. Jacenyuk pedig azt hangsúlyozta beszédében, hogy a szobor állításában „nem az osztrák-magyar birodalom iránti nosztalgia, hanem a birodalom teljesítményeinek elismerése” vezérelte.

franzjosef franzjosef franzjosef franzjosef franzjosef franzjosef franzjosef franzjosef

Ez a szobor is tekinthető egy korábbi emlékmű helyreállításának. 1918-ig néhány utcával délebbre, az úgynevezett Népligetben állt az a Ferenc József-szobor, amely a 2009-es alkotók, Szergej Ivanov és Volodimir Ciszarik modellje volt. A szobor nem ünnepélyes, reprezentatív pózban, hanem séta közben ábrázolta az uralkodót. Ilyennek látták Csernovic polgárai, amikor a városban tett harmadik és utolsó látogatása alkalmával, 1880 szeptemberében – miután részt vett a nagy zsinagóga Jom Kippur-napi szertartásán – gyalog járta be a Monarchia keleti határán fekvő „Kis Bécs” utcáit, sőt a járókelőkkel is szóba állt, ami nem kis mértékben növelte népszerűségét a város történelmi emlékezetében. A modern emlékmű a talapzatot elhagyva ismét lehetővé teszi, hogy a császár elvegyülhessen a járókelők között.




Az eredeti szobrot a bevonuló román hadsereg pusztította el. A Népligetet aztán beépítették, helyét részben a városi stadion, részben a Guzar utca foglalja el. Ezért választhatták az újabb szobor helyéül az egykori katolikus székesegyház melletti egykori Ferdinánd-parkot.

A helyválasztás telitalálat. Az itt álló egykori Jézus Szíve-templomot a jezsuita rend építtette 1891-1894-ben. A jezsuiták 1885-ben érkeztek az akkor még Németországhoz tartozó Sziléziából, tartományfőnökük, Frank Eberhardt – akiről a hálás város a templom előtti utcát is elnevezte – pedig Berlinből. Ők vállalták fel a város katolikus lakosságának 80%-át kitevő németek lelkigondozását, s ekkor vált a másik katolikus templom, a Fő utcai Szent Kereszt végleg „lengyel templommá”. Amikor aztán a Molotov-Ribbentrop paktum titkos záradéka Észak-Bukovinát a Szovjetuniónak engedte át, s 1940-ben, még mielőtt Sztálin birtokba vette volna jussát, Hitler a bukovinai németséget „repatriálta”, a templom elveszítette híveit, s a szovjet rendszerben levéltárnak használták. Még ma is látszanak a falakba befúrva a polcokat tartó idomacélok csonkjai.






A rendszerváltás után kiürített templomot idén adták vissza a katolikus egyháznak. Én is most láttam először nyitva. Odabent igazi abandoned places hangulat fogad, málló vakolattal, lebontott orgonakarzattal. A levéltári használat azonban megóvta a templomot az igazi veszélytől, a vizesedéstől és gombásodástól. Nem sok hiányzik hozzá, hogy ismét a város katolikus székesegyházává váljon. S ha így lesz, a tér is felértékelődik, és a császár szobra ismét Csernovic egyik központi helyén áll majd.






Hogy a tér már most is fontos szerepet tölt be a város emlékezetében, azt a mellette álló kis „népi emlékmű” is bizonyítja. A friss és művirágokkal és koszorúkkal díszített keresztnek támasztott fatáblák azt adják tudtul: „Itt állt Szent Antal – Isten szavának hirdetője az itáliai Padovából – kápolnája.” A 13. századi portugál ferences Padovai Szent Antal máig rendkívül népszerű a katolikus népi vallásosságban, mint az elveszett dolgok, ügyek és emberek pártfogója, akikből az elmúlt évszázadban bőven volt Csernovicban. Figyelemre méltó ukrán jellegzetesség ez a „helyettesítő emlékmű”, amelyet olyankor állítanak, ha nincs még pénz valódira, de már jelezni akarják a hely szentségét: ahogy Szimferopolban hirdeti tábla, hogy „itt fog újjászületni” az örmény templom, vagy ahogy Zsovkvában, a piactéren egy alig látható kis kő, hogy „itt fog állni Sevcsenko emlékműve”.


Felvonulunk a császár szobra előtt, szelfizkedünk vele, ami száz éve még nem csak techikailag nem lett volna lehetséges Csernovic járókelői számára. Aztán a másik Franz Josef, családneve szerint Haydn által szerzett „Isten, tartsd meg császárunkat” dallal köszöntjük. Csernovic mai járókelői megállnak, jóindulatúan hallgatják köszöntőnket.


F. J. Haydn: Gott erhalte unsern Kaiser


Jöjjön velünk Iránba! 1. Ashura ünnepén a történelmi városokban 2. Az iráni sivatag ezeréves városai


A tavalyi nagy sikerű iráni körút és az idén júniusban szervezett iráni-kurdisztáni fotótúra után most két újabb iráni útra invitáljuk olvasóinkat, már akit még kell, mert már éves programunk megjelenésekor szinte betelt mind a kettő. A két, egy-egy hetes utat egyszerre hirdetjük meg, mert úgy alakítottuk ki a programjukat, hogy aki akar, mindkettőre jelentkezhessen, és minimális ismétléssel csupa újat lásson mindkettőn: az Ashura ünnepi hetében Irán legszebb történelmi városain végigvonuló útvonalon, illetve az iráni sivatag kevéssé ismert ezeréves városaiba vezetett expedíción.

Mindkét útra repülővel érkezünk Isztambulon át Teheránba. A repülő a programot megelőző kora délután (okt. 9-én, ill. okt. 16-án) indul Budapestről Isztambulba, és másnap (10-én ill. 17-én hajnalban) ér Teheránba. A visszaút ugyancsak hajnalban, 17-én, illetve 24-én lesz. A repülőjegyek ára, hála a bizonytalan isztambuli viszonyoknak, történelmi mélyponton van: ezekben a napokban csak 250 euro körül van oda-vissza a török Pegasus Airlines társasággal (minden egyéb olcsó járatot töröltek Isztambulba, a Wizzairt is beleértve)

Aki már döntött, annak szolgáljanak étvágygerjesztőnek, aki pedig még habozik, annak a helyes döntésben útmutatónak korábbi iráni útjainkról és Iránról szóló írásaink, amelyeket itt olvashatnak összegyűjtve.


• Első út. Ashura ünnepén a történelmi városokban (október 9-17.)

Tasuʿa és Ashura két egymást követő napja a legnagyobb ünnep a síita Iránban. Ezerötszáz éve, 680 október 10-én, vagy az arab naptár szerint muharram hó 10-én ezen a napon csaptak össze az iraki Kerbala városánál Yazid, a hitszegő szunnita kalifa által küldött katonák az igaz imám, Husszein seregével. A csata az imámnak és követőinek meggyilkolásával ért véget. Ezt gyászolja ezen a napon az egész síita világ, s azt, hogy velük együtt a teljes síita irányzat is partvonalon kívülre került az iszlám történelemben. Ashurát az irániak mégsem gyászünnepnek tekintik. Az ezen a két napon és a következő hét folyamán rendezett ünnepségeken sokkal inkább azon örvendeznek, hogy az igaz hit mégis túlélt minden megpróbáltatást, s ha majd az utolsó imám, Husszein leszármazottja, a Mahdi az idők végezetén a keresztény Jézussal együtt eljön helyreállítani az igazságot, a síiták visszanyerik törvényes jogaikat, s a szunniták – mindenekelőtt a mélyen lenézett arabok – végre a pokol fenekére süllyednek. Ennek örvendenek, ezt játsszák el sok száz fős felvonulásokon és bazári színjátékokon, ezt megelőzően rendeznek nyilvános és ingyenes lakomákat minden iráni városban, főleg a történelmi városokban. Ezért ez a legjobb időszak arra, hogy végigjárjuk és megismerjük a történelmi városokat Teherántól Kashan és Iszfahán csodálatos kereskedővárosain és az ókori Perzsia központjain, Pasargadén és Perszepoliszon át a költők, a rózsák és a bor szülővárosáig, Sirázig.




Október 10: Tasuʿa ünnepe Kashanban

Pestről 9-én induló repülőnk 10-én hajnalban érkezik a teheráni repülőtérre. Itt már vár minket az autóbusz, amellyel a két órára fekvő Kashanba, a sok ezer éves karavánszeráj-városba megyünk. Félúton megállunk Qom városában, a „síita Vatikánban”, ahol a pompás mecsetekben ilyenkor egész éjszaka zajlanak a megemlékezési rítusok. Kashani szállásunk a négyszáz éves Kamal-ol-Molk vendégházban lesz, s az ezt működtető kurd barátaink, ahogy tavaly is, végig velünk lesznek az ünnep folyamán. Délelőtt még pótoljuk alvás-hátralékunkat, majd déltől elmerülünk az ünneplő városban. A helyiekkel közösen eszünk a mecsetek előtt ingyen kínált ünnepi ebédből. Bejárjuk Kashan agyag-óvárosát a bazár sikátoraitól az Agha Bozorg mecsetig. Késő délután részt veszünk az ünnepi felvonuláson, majd utána barátaink mecsetében látnak vendégül minket vacsorára.


Október 11: Ashura ünnepe Nushabadban és Kashanban

Reggel kimegyünk a közeli Nushabad sivatagi városba, ahol ilyenkor hatalmas történelmi kosztümös lovas és tevés felvonulással emlékeznek meg a kerbalai csatáról. Megpróbálunk helyi barátaink segítségével bejutni a híres földalatti városba (világörökség), amely az ünnepen ugyan zárva van, de Iránban személyes kapcsolatok révén minden elintézhető. Megnézzük a városka mecsetét, majd ebédre visszatérünk Kashanba. Délután részt veszünk az Ashura-napi felvonuláson, majd este egy másik ismerős mecset közössége lát vendégül minket.


Október 12: Kashantól Abyanén át Iszfahánig

Reggel meglátogatjuk a kashani történelmi kereskedőházakat, kimegyünk Nagy Abbasz sah ötszáz éves mulatókertjébe (világörökség), majd elindulunk a Keselyű-hegyvidék belsejébe, Abyanehbe, a Vörös Faluba, amely csak néhány száz éve tért át a muszlim hitre, s még elevenen őrzi ősi perzsa zoroasztriánus hagyományait. Útközben elhaladunk a beásott tankokkal őrzött natanzi urándúsító központ mellett (fényképezni szigorúan tilos még a buszból is, de nézni nem), és megállunk a mongol kánok által épített 13. századi natanzi mecsetnél. Késő délután érünk Iszfahánba.


Október 13: Iszfahán

Iszfahán Irán legszebb városa, amely sok évszázadon át főváros is volt. Ezen és a következő délelőtt bejárjuk a várost. A központban lévő szállodánkból a hatalmas bazáron át jutunk el a főtérre, amelyet a művészettörténet a világ tíz legszebb tere között tart számon. Megnézzük az örmény kézművesek kék csempéivel díszített Imám-mecsetet, az ezeréves Pénteki mecsetet, bejárjuk a nyolcszáz éves, és még ma is eleven zsidó negyedet, Irán legnagyobb zsidó központját, s az ötszáz éves Si-o-se azaz Harminchárom lyukú hídon átkelünk a Zayande, azaz Életadó folyó túlpartján fekvő örmény negyedbe. Felkeresünk perzsa kerteket és palotákat, megpróbálkozunk a bazár bejárásának eleve reménytelen kísérletével, nomád szőnyegeket nézünk, régi teaházakban vacsorázunk, hagyományos koncertet hallgatunk.


Október 14: Iszfahánból Perszepoliszon át Shirázba

Délelőtt átbuszozunk Sirázba. Ez az út utazásunk leghosszabb szakasza, 490 kilométer, de autópályán tesszük meg, s közben többször megállunk szép látványoknál, történelmi emlékeknél, és ami a legfontosabb, Siráz előtt Pasargadénál és Perszepolisznál, az ókori Perzsia romjaiban is lenyűgöző világi és szakrális fővárosainál (mindkettő világörökség), ahol részletes művészettörténeti vezetést tartok a jó állapotban fennmaradt épületekről, domborművekről és királysírokról. Estére érünk Sirázba.


Október 15: Shiráz és Teherán

Délelőtt bejárjuk a sirázi óvárost, a bazárt, a gyönyörű mecseteket és polgárházakat, sziesztázunk hagyományos teaházban. Késő délután pedig belföldi repülővel megyünk vissza Teheránba.


Október 16: Teherán

Utolsó napunkon Teheránban összegezzük benyomásainkat. Bejárjuk a forradalom előtti város központját, a Reza Pahlavi sah által az 1930-as években elegáns art deco stílusban kialakított belvárost, végigmegyünk az egykori „teheráni Moulin Rouge” szellemét szellemutcaként máig őrző Lalehzar-úton, megnézzük a Nemzeti Múzeum csodálatos ókori perzsa kiállítását. Piknikezünk a tavalyelőtt megnyitott Taʿbiat-parkban, a világ legnagyobb gyalogos hídjánál, majd este ezer méterrel magasabban, hegyek alatt patak mellett, a város fölött fekvő Darband mulatónegyed egyik hagyományos teaházában költjük el búcsúvacsoránkat. Aki itt elválik tőlünk, kora reggel repül vissza, Isztambulon át déltájt ér Budapestre.


• Második út. Az iráni sivatag ezeréves városai (október 16-24.)

„Az teszi széppé a sivatagot, hogy valahol egy kutat rejt”, írja Saint-Exupéry a Kis hercegben. Az iráni sivatag pedig nem más, mint kutak összefüggő hálózata. Ez a hálózat a sok ezer éven át a hegyek lábától a föld alatt levezetett boltozott vízvezetékek, a qanatok rendszere, amelyek fölött ezeréves városkák sokasága virul, s amelyeket épp ebben az évben tettek a világörökség részévé.

„Az európaiakkal szemben az irániak nem úgy tekintenek a sivatagra, mint pusztaságra. A ʻsivatag’ indoeurópai megfelelői, desert, Wüste, pusztyina a latin, germán, szláv „elhagyatott, üres” szavakból származnak, míg a perzsa کویر kavir eredete a latin capere-vel rokon ʻbefogad, körülvesz’ ige. Az iráni városlakók ugyanazzal az izgalommal és kíváncsisággal járnak kirándulni és piknikezni a sivatagba, mint mi a hegyekbe.” Ezt írtam egy éve, Nasrollah Kasraian, a neves iráni fotográfus sivatag-fotóalbumának bevezetőjében, amelynek képeit föltétlenül végig kell néznünk, ha meg akarjuk látni, mit jelent a sivatag a perzsa ember számára: a semmiből fakadó bőséget, a pusztulástól körülvett élet igazi értékét, a paradicsomkertet, amelynek képe itt született meg, s amelyet máig eredeti óperzsa nevén hívunk paradeisnek, fallal körülvett, kútvízzel öntözött, csodálatosan termő kertnek a sivatag közepén.

Ezeket a paradicsomkerteket, a sivatag közepén a qanat-rendszerre épülő csodálatos ezeréves agyagvároskákat járjuk be ezen az egyhetes túránkon.




Október 17: Megérkezés Kashanba

A pestről 16-án induló repülőgép 17-én hajnalban ér a teheráni repülőtérre, az itt maradtak itt találkoznak az újonnan érkezőkkel. Itt szállunk autóbuszba és indulunk Kashanba, ahová késő délelőtt érkezünk meg. Néhány órás pihenés után délután bejárjuk Kashan óvárosát és Abbasz sah ötszáz éves mulatókertjét (világörökség). Este a mulatókert melletti pompás hagyományos teaházban vacsorázunk.


Október 18: Karshahi erődje, Matin Abad

Reggel megnézzük Kashanban a történelmi kereskedőházakat, majd útnak indulunk a sivatag peremén dél felé. Matin Abadnál először hatolunk be a sivatagba harminc kilométer mélyen, hogy felkeressük a középkori Karshahi-agyagerődöt, amely a 2003-as földrengésben részben leomlott délkelet-iráni Bam agyagerődjének (világörökség) helyreállításáig a legnagyobb ilyen erődítmény a Köd-hegység lábánál. Este Matin Abad modern ökofalujában alszunk.


Október 19: Ardestanon át Nainba

Matin Abadból tovább folytatjuk utunkat dél felé. Megállunk Ardestan ókori városánál, megnézzük a zoroasztriánus tűztemplomból átalakított mecsetet, körbejárunk a gránátalma-termelő kisvárosban. Délután érünk Nainba, a sivatag peremének a karavánutak találkozásánál fekvő ókori kereskedővárosába. Itt barátunk, Mohammad, a helyi múzeumigazgató – lenyűgöző örökmozgó, a helyi hagyományok védelmezője és jó ismerője, költő és kiváló angol nyelvű kalauz – vezet minket körbe a városban, az ezeréves mecsetben, és a két kilométerre fekvő hagyományos szövő-faluban. Az éjszakát az óvárosban, Qajar-kori kereskedőházból kialakított hagyományos szállodában töltjük.


Október 20-21: A sivatag szívében. Farahzad és Garme

Ezen a reggelen hatolunk be kelet felé a sivatag szívébe. Elképesztő holdbéli tájakon, kopár hegyek lábánál halad végig az út. Megállunk Anarak kisvárosánál, amely mintha a toszkán hegyi városkák perzsa kiadása lenne, és másutt is a legszebb hegy-formációknál. Estére érünk Farahzad oázisfalujába, ahol egy sok száz éves kereskedőházból és karavánszerájból kialakított családi vendégházban szállunk meg. Másnap reggel kirándulást teszünk a sivatagi dűnék között, ahol a hetven fős családi tevecsordán tevegelésre is megtanítanak. Délután érünk át Garméba, a másik oázisfaluba, fenséges hegyek lábánál, gyönyörű pálmaültetvény közepén. Itt is a farahzadihoz hasonló sok száz éves kereskedőházból kialakított családi panzióban alszunk, ahol házigazdánk, az Irán-szerte ismert klasszikus perzsa zenész, Maziyar is játszik nekünk, ha éppen nem Teheránban vagy Iszfahánban lép fel.

Apróbetű: Mind farahzadi, mind garmehi családi panziónk a legkeresettebb, a Lonely Planetsben a top tíz helyre sorolt iráni szállás közé tartozik. Ugyanakkor – és talán épp ezért – ezek nagyon hagyományos vendégházak, apró szobákkal, a szobákban ágy helyett a perzsaszőnyegre megágyazva, és közös fürdőszoba-vécével. Ezt a kényelmetlenséget muszáj vállalnia annak, aki ilyen mélyen merészkedik a sivatagba, ahol a turista még ritka madár, és semmilyen más szálloda nincs. A kényelmetlenség azonban megéri az összes többi tapasztalat miatt, sőt még ez is hozzájárul annak megtapasztalásához, hogyan éltek ezeknek az általunk csak kívülállóként meglátogatott kisvárosoknak a lakói ezer éveken át.


Október 22: Garméből Yazdba

Garméből délre tartva megállunk Bayaze agyagvárosánál, bejárjuk az ezeréves erőd környékét, sok évszázados házak labirintusán keresztül ismerjük meg a sivatagi városok struktúráját. Yazd felé tovább haladva felkanyarodunk a hegyek közé, hogy meglátogassuk Chak-Chak templomát, a legfontosabb iráni zoroasztriánus zarándokhelyet. Este érünk Yazdba, ahol szintén hagyományos kereskedőházban kialakított, de már a kashanihoz és a nainihez hasonló európai komforttal ellátott szállodában alszunk.


Október 23: Yazd és vissza Teheránba

Yazdban, a sivatag peremén fekvő karavánszeráj-városban gyűltek össze a nyugatról és északról érkező karavánok, mielőtt átkeltek volna a sivatagon. Itt bejárjuk az agyagból épült óváros labirintusát, megnézünk ma is működő karavánszerájokat, sok száz éves mecseteket, polgárházakat, szentélyeket. Az ókori Perzsia zoroasztriánus vallásának – amelyet az iszlám mint „a könyv vallását” megtűrt – ma Yazdban van a legtöbb követője, így hát felkeressük a városon kívül fekvő zoroasztriánus „csendtornyokat”, ahová a halottak testét helyezték ki elporladni, hogy se a föld, se a víz, se a tűz szent elemét ne szennyezzék. Késő délutáni búcsúebédünk hagyományos karavánszerájban lesz, majd este repülünk vissza Teheránba, ahonnét hajnalban indulunk haza.


Mindkét utat légkondicionált, elsőrangú – az iráni kategóriák szerint „VIP-osztályú” – autóbusszal  tesszük meg (ismét apróbetű: ha a sivatagi útra nincs tele a busz, akkor lehet, hogy bérelt autókkal jobban megéri, de erről később). A két út részvételi díja egyenként 790 euro, amely magában foglalja a szállások díját (kétágyas szoba fele) reggelivel, hagyományos iráni vacsorát mind a hét napra, a bérelt buszokat, a belföldi repülőjegy árát Sirázból (első túra) illetve Yazdból (második túra) vissza Teheránba, valamint perzsául tudó, és az iráni történelemben és kultúrában járatos művészettörténész kalauzolását, aki én volnék. Aki mindkét útra jelentkezik, annak részvételi díja 1580 helyett csupán 1480 euro. Ehhez járul még a repülőjegy (ahogy említettem, kb. 250 euro oda-vissza), valamint az iráni vízum díja (kb. 85 euro), amelyet megérkezéskor a teheráni repülőtéren lehet kiváltani. Jelentkezési határidő szeptember 4. vasárnap este a szokásos wang@studiolum.com címen.


Láthatatlan városok: Csernovic, ahol emberek és könyvek éltek


„Egy cseh építész, aki Bécsben tanul, majd elmélyül a bukovinai népi építészet és művészet sajátosságaiban, s helyi hucul, lengyel és román kézművesek és művészek segítségével építi fel a román orthodox metropolita palotáját Csernovicban – képzelhető-e ennél meggyőzőbb példája a kultúrák kölcsönösen termékeny egymásra hatásának?” (Martin Pollack: Mythos Czernowitz)
Czernowitz, wo Menschen und Bücher lebten. Paul Celan, a nagy csernovici költő emlékszik így vissza szülővárosára, s nem tudni, a kettő közül melyik ritkább és hízelgőbb egy városra nézve. A Monarchia legkeletibb nagyvárosát úgyszólván a semmiből hozták létre a 18. század végén, amikor Galícia és Bukovina a Habsburg-birodalom része lett, s a bécsi kormány kezdettől fogva egyfajta mintavárosnak szánta, ahol a birodalom valamennyi nemzetiségének képviselői harmonikusan élnek együtt a felvilágosult Habsburg-kormányzat és a német nyelv által összefogva. A város lakosságát alkotó negyvenkét nemzetiség mindegyikének megvoltak a maga társadalmi, vallási és kulturális intézményei, egyletei, utcái és újságai, miközben büszkék voltak rá, hogy az egész birodalomban Csernovicban beszélik a legszebb német nyelvet. A város szellemének ezt a sokszínűségét és egységét tükrözte épített szerkezete is, amelyben a tervezett struktúra, a nagy közterek és középületek harmonikus egyensúlyt tartottak az egyes nemzetiségek városnegyedeivel és intézményeivel.

Ezt a városszerkezetet járjuk be „Láthatatlan városok” sorozatunk következő alkalmán, szeptember 17-én délután 4 órakor a FUGA Építészeti Központban (Budapest, Petőfi Sándor u. 5.). A korábban látott városokkal, Prágával és Tbiliszivel ellentétben Csernovic nem rombolás által vált láthatatlanná. Óvárosa szinte ma is változatlanul őrzi századfordulós szövetét. Csupán az a sokszínű és kifinomult élet és kultúra tűnt el belőle, amely ezt a szövetet létrehozta és jelentéssel töltötte meg. Előadásunkon ezt az életet és ezeket a jelentéseket rekonstruáljuk korabeli fotók, leírások, és a helyi sajtó segítségével, megmutatva, hogyan vált Csernovic valóban Habsburg-mintavárossá, majd egykori lakóinak emlékezetében mindmáig élő nosztalgikus Csernovic-mítosszá.




Chak Chak


Ha az utazó Yazdból, a sivatag peremén álló agyagvárosból, ahol ezer éveken át át a karavánok összegyűltek, hogy együtt vágjanak neki a sivatagon át vezető ezer kilométeres útnak, az ő nyomukat követve keletre, az iráni tányér termékeny peremén átellenben fekvő Mashhad felé indul, nyolcvan kilométer múlva Kharânaq agyagfalujához ér. A régi karavánútról itt kisebb út ágazik le élesen balra, az utat szegélyező hegyek közé. Szaggatott hegyláncok, bizarr formájú kopár sziklák között kanyarog, életre csak az elszórt száraz fűcsomók és a perzselő hőség elől nappal a föld alatt rejtőzködő kígyóknak a porba rajzolt nyomai utalnak. Harminc kilométer után még keskenyebb út fordul le ismét balra, lassan, spirálisan tekeredve be a hatalmas hegyek közé. Amikor már mélyen beértünk a hegy gyomrába, váratlanul pillantjuk meg magasan fenn, az előttünk emelkedő óriási hegyfalra fecskefészekként tapadva, Chak Chak szentélyét, a zoroasztriánusok egyik legszentebb zarándokhelyét. A hívő ettől a ponttól a lóról leszállva, vagy újabban az autót félreállítva gyalog folytatja útját.




chak1 chak1 chak1 chak1 chak1 chak1 chak1 chak1 chak1 chak1 chak1 chak1 chak1 chak1 chak1 chak1 chak1


Chak Chak annyit jelent, csöpp-csöpp. A sziklafalban nyíló barlangszentély beszél így, néhány másodpercenként egy-egy vízcsöppet ejtve a szentély padlójára, amely innen kifolyva egy kicsi zöld életet teremt a kopár sziklák között. Innen a hely másik neve is: Pir-e Sabz, a Zöld szentély.


A hegy Nikbanut siratja, az utolsó perzsa király, III. Yazdegerd lányát, aki, amikor a semmiből támadt arab hódítók 636-ban a qadisiyyahi csatában tönkreverték a perzsa hadsereget, kelet felé menekült. Itt érte utol az üldözésére küldött arab lovascsapat. Hogy kezükbe ne kerüljön, a zoroasztriánusok Istenéhez, Ahura Mazdához imádkozott, akinek parancsára a hegy megnyílt, és befogadta őt.

Gyalog kapaszkodunk fel mi is a meredek lépcsőkön a szent helyig. Jobbra-balra a zoroasztriánusok szent könyvéből, az Avesztából vett idézetek, kőbe vésve vagy fémtáblára gravírozva, az eredeti óiráni nyelven, vagy modern perzsára fordítva. Egy lélek sincs itt, kísértetiesen üresek a nagy fedett teraszok, amelyek a világ minden részéről érkező sok ezer zoroasztriánus hívő elszállásolására szolgálnak minden év június 14-18-án. A forró falakról nagy zöld gyíkok bámulnak kíváncsian utánunk. A lépcső közepére ültetve magas zöld ciprus, Zarathustra szent fája.


Az utolsó teraszra felérve váratlanul ajtó nyílik, őr toppan elénk. Szórakozottan „ya Ali”-val köszön, valószínűleg a zoroasztriánusok által fizetett muszlim őr. Belépődíjat szed, adományt sürget. Aztán letargikusan lerogyik a kisszékre, mintha a végtelen tétlenség közepette ennyi erőfeszítés is halálos kimerültséggel járna. „Kérnek teát?” teszi fel a kötelező perzsa udvariassági kérdést, de válaszra sem várva kitölti magának, és mereven bámul tovább maga elé a semmibe, mint egy különösen nagyra nőtt gyík.


A szentélyt az utolsó sah idejében, talán 1971-ben, a perzsa monarchia 2500 éves fennállásának ünnepségeire készülve újíthatták fel, amikor a Pahlavi-kurzus az ország nemzeti hagyományait hangsúlyozva igyekezett háttérbe szorítani a konzervatív muszlim klérust és kispolgárságot. Erre utal a berendezés, a burkolat, az örökmécsesek és az ételáldozat-tartó retró fílingje, és a bronzkaput díszítő perszepoliszi testőrök, a Pahlavi-kor középületeinek elmaradhatatlan dekorációja. A felirat szerint cipőnket le kell vennünk, fejünket be kell fednünk, ha menstruálnánk, nem mehetnénk be. Odabent, ahogy már évezredek óta, türelmesen csöpög a szent víz a padlóra. A szentély oldalából hatalmas öreg platánfa hajt kifelé, amely a hagyomány szerint Nikebanu hátrahagyott botja, s egyébként a zoroasztriánus vallás szentként tisztelt fája. Ahogy Hérodotosz is megemlékezik róla a görög háborúba vonuló Xerxész útját leírva:

„…meglátott egy elragadóan szép platánfát, felékesítette aranydíszekkel, és megbízta őrzésével az egyik halhatatlanját.” (Historiae, 7.31)


chak2 chak2 chak2 chak2 chak2 chak2 chak2 chak2

Az arab hódítók az első évszázadokban inkább csak Perzsia nyugati felét, a termékeny folyók síkságát, a mai Irakot vették birtokukba. Yazd és környéke a sivatag peremén még fél évezreden át csak adót fizetett a kalifának, arab helytartót és hadsereget itt ritkán láttak. A helyi és ide menekült nagy számú zoroasztriánus perzsa és zsidó – hiszen Izrael tizenkét törzse közül az asszír hódítás után tízet itt, „Média városaiban” telepítettek le – még fél évezreden át szabadon gyakorolhatta vallását. Csak a 13. században jön létre a yazdi iszlám helytartóság, ekkor űzik ki a zoroasztriánusokat és zsidókat az óvárosokon kívülre és a környékbeli falvakba, ahol közösségeik egészen a legutóbbi évtizedekig fennmaradtak. Yazd máig a kevés számú élő iráni zoroasztriánus és zsidó közösség egyik központja, működő tűztemplommal, és száz kilométeres körzetben több mint ötven pirrel, szent hellyel, egykori tűztemplomok és szent források maradványaival.

A pirek közül kiemelkedik hat, amelyeket különösen szentnek tartanak, s ahová március és augusztus között évről évre zarándokok ezrei gyűlnek össze. Mind a hatnak a legendája megegyezik egymással: mind a hat helyen a menekülő királyi család egy-egy tagját fogadta be és rejtette el muszlim üldözőik elől a négy zoroasztriánus szent elem egyike, a föld: Pir-e Sabz és Pir-e Banu Nikbanu és Banu hercegnőket, Pir-e Narestane Ardeshir herceget, Pir-e Naraki a főkormányzó lányát, Pir-e Herisht Morvarid királyi udvarhölgyet, és Pir-e Seti magát Shahbanu Hastbadan királynőt. Minthogy az esetnek értelemszerűen egyik helyen sem maradt tanúja, ezért sok évszázaddal később mind a hat helyen egy-egy pásztornak vagy vadásznak jelent meg álmában az adott helyen az ott rejtőzködő fenség, hogy megbízza szentély építésével.

A zoroasztriánusok jele ház falára stencilezve Iraj sivatagi városkában

Nem tudjuk pontosan, hány gyermeke volt Yazdegerd királynak. Arab, síita, zsidó, baháʿi, indiai, kínai források mást-mást mondanak, mindegyik a maga térfelén igyekszik elhelyezni egy-egy leszármazottat. Nikbanuról és Banuról, Ardeshir hercegről és Morvaridról egyetlen forrás sem beszél. Lehet, hogy a zoroasztriánus hagyomány csak utólag kreálta meg őket, amikor új értelmet kellett adni azoknak a magas hegyeken fekvő magányos szentélyeknek, ahol az iszlám hódítás előtt az egy Istennek, Ahura Mazdának áldoztak, ahogy Hérodotosz írja:

„A perzsáknak nem szokásuk hogy istenszobrokat, szentélyeket, oltárokat emeljenek, mert a hellénekkel ellentétben nem hisznek abban, hogy az isteneknek emberi alakja van. A legmagasabb csúcsokra járnak fel, és ott áldoznak Zeusznak, mert ők az ég teljes körét Zeusznak nevezik.” (Historiae, 1.132)

A zoroasztriánus teológia szerint minden lélek visszatér a mennybe, teremtő Istenéhez. Szent közvetítőkre ezért nincs szükségük. Nem szent emberek sírjához zarándokolnak tehát, mint a síiták vagy a keresztények, hogy közbenjárásukat kérjék. Zarándokhelyeik az emlékezet helyei. A márciustól augusztusig szentélyről szentélyre vonuló zarándok-szezonban egy szent topográfiát járnak végig és elevenítenek fel emlékezetükben, mint a Szentföldön Jézus lába nyomát követő keresztények, vagy a Templom falához zarándokló zsidók: az Iránban kialakult vallásuknak az Avesztában rögzült topográfiáját.

E topográfiának számos pontja hiányzik már, azok a szent helyek, amelyeket az iszlám gondosan egy-egy mecset építésével sajátított ki, ahogy a zsidó Templom emlékét is a Szikladómmal. A hiányzó pontokat olyan szentélyeknek a hagyományba való beemelésével kompenzálják, amelyeket az Aveszta nem említ, amelyek eredetileg csupán áldozati helyek voltak, de amelyeket az utolsó zoroasztriánus királyi családhoz kötve a zoroasztriánus emlékezet szent geográfiájának részévé tesznek. Ahogy az indiai Udvada, a legfontosabb zoroasztriánus zarándokhely szentélyét Iranshahnak, az egyszer majd visszatérő iráni királynak szentelik, s ahogy a zoroasztriánus időszámítást is mindmáig az utolsó király, III. Yazdegerd trónralépésétől számítják, úgy az egykori szentélyeket is a királyi család tagjaihoz kapcsolják, s ezeket végigjárva újra és újra a magukévá teszik saját egykori földjüket. A hegy által ejtett könnyekben, mint a szentély falán olvasható történeti összefoglalóban írják, az árvák és elnyomottak könnyeit látják. A maguk sorsára ismernek Nikbanu sorsában.