Hegyi zsidók Azerbajdzsánban


A Qudiyal folyó, amely Xinaliqban, a Kaukázus tetején még csak vékony csík a hatalmas meder közepén, ötven kilométerrel lejjebb, Qubába érve már kiszélesedik. Itt vezet át rajta az első komoly híd. A híd két korlátján egy-egy arany oroszlán trónol, jelezve, hogy a túloldalon különleges településre érünk. Ez Qırmızı Qəsəbə, korábbi nevén Krasznaja Szloboda, azaz Vörös Falu, az azerbajdzsáni hegyi zsidók legnagyobb települése.


Hegyi zsidókkal éppen hét éve találkoztam először, a tabrizi bazár egy kávézójában, a felszolgálók beszélgetését figyelve. A nyelv különösen ismerős volt, valamilyen iráni nyelv, de nem perzsa, és nem is kurd. „Milyen nyelven beszélnek?” kérdeztem „Be juhuri, zsidóul” felelték. „Ugyan már”, mondtam. „Két zsidó nyelvet ismerek, egyik sem így hangzik.” „Hát akkor ez a harmadik. Mi, hegyi zsidók ezen a nyelven beszélünk.” És elmondták, hogy a „túloldali” Azerbajdzsán hegyei között sok ezren laknak még, de északabbra, Dagesztánban még többen.

Tanház a qubai zsidó negyedben, 1920-as évek

A hegyi zsidók őseit még az asszírok hurcolták el a Szamáriai Királyság elfoglalása után (Kr.e. 740 k.), és „letelepítették őket a médek városaiban” (2Kir 17,3-6), amelyeket hamarosan a perzsák foglaltak el. Amikor Nagy Kürosz perzsa király Kr.e. 539-ben hazaengedte a zsidókat a „babiloni fogságból”, ez csak azokra a zsidókra vonatkozott, akiket a babiloniak hurcoltak el 604-ben Jeruzsálemből. A száznegyven évvel korábban elhurcoltak már betagolódtak a birodalomba, és nyelvüket is a helyi perzsa dialektusra cserélték fel. Ők lettek a Tíz Elveszett Törzs, akiket a későbbi századok kutatói a legelképesztőbb helyeken véltek fellelni, a tibeti fennsíktól Dél-Amerikáig. Valójában a perzsa uralkodók telepítették őket olyan vidékekre, ahol jó kereskedőkre volt szükség. Így többek között a Kaukázusba is, a birodalom északi határára, a perzsa katonákkal együtt, akiknek utódai ma Lahidzsban élnek. A hegyi zsidók ugyanennek az archaikus perzsa nyelvnek, a tatnak egy számos hebraizmussal gazdagított változatát beszélik, amelyet ők juhurinak, zsidónak neveznek.

A hegyi zsidóknak mindmáig az egész észak-kaukázusi hegyvidéken vannak falvaik, közel ötvenezren élnek itt. Legerősebb közösségük azonban a Derbenttől délre fekvő „Zsidó Völgyben” volt, ahol 1630 és 1800 között gyakorlatilag független zsidó államot alkottak. Ezt a közösséget az orosz-perzsa háborúk során a két hatalom zsoldjában álló helyi kánságok pusztították el, s a menekülők Fath Ali kánhoz, Quba perzsa kormányzójához folyamodtak segítségért. A kán Quba mellett, a folyó túlpartján telepítette le őket, olyan kiváltságokkal, hogy ez az ötezres stétl máig színtiszta zsidó lakosságú maradt.

Qubai zsidók hétköznapi viseletben, 1883. A „Traditional Women’s clothes in the Caucasus” oldalról

Szürkületkor érkezünk a településre, végigsétálunk a máig Fath Ali kán nevét viselő főutcán. Jórészt a századfordulón épült hagyományos házak, kiugró faerkélyekkel, de látszik a jómód, egyre több helyett építenek stukkós márványpalotákat, hagyományos zsidó motívumokkal. A házak előtt mindenütt öregek üldögélnek, megjelenésünkre abbamarad a beszélgetés, minden szem ránk szegeződik. Az Azerbajdzsánban már megszokott szalam helyett salommal köszönünk, elmosolyodnak, viszonozzák. Leülünk a teaházban, hosszan isszuk a kanna teát, reméljük, hogy valaki szóba elegyedik velünk a környező asztaloknál kártyázók és dominózók közül, de az itteniek szemmel láthatólag tartózkodóbbak az azerieknél.

Másnap napvilágnál térünk vissza újra, először a központot járjuk be, ahol hat nagy zsinagóga is áll, ebből három működik. A szovjet időkben nagyon elhanyagolták őket, de nem tudni, a mostani helyreállítás és kibővítés nem tett-e rosszabbat egyiknek-másiknak. A folyóra lefutó utcácskák látképét meghatározza a sok-sok hatágú csillag a bádog tetődíszeken, a kerítéseken és a falfirkákon, és a folyó túloldalán magasodó pénteki mecset, amely az egész stétlből látható. Most néptelen a település, egy-két ember siet csak a dolga után, a köszönésre barátságosan biccentenek, de nem állnak meg megkérdezni, honnan jöttünk.


quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1 quba1


A nagy zsinagóga mellett egyik oldalon a Nagy Honvédő Háború emlékműve, a másikon borbélyműhely és teaház. Délelőtt is van közönsége, öregek dominóznak két asztalnál. Megkérdezzük, ki tudna beengedni a zsinagógába. Felhívják a hitközség elnökét, aki megüzeni: most nem tud jönni, de minden reggel és este fél nyolckor szeretettel látnak a reggeli és esti imádságra.



A stétlben az a legszokatlanabb, hogy működik. Aki látta a galíciai stétlek, a kelet-európai falusi zsidó utcák elnéptelenedett házait, bezárt zsinagógáit vagy azok hűlt helyét, és hogy élővé tegye, képzeletben Sólem Áléchem figuráival népesítette be őket, itt azt látja, hogyan nézne ki ma az a világ, ha lakói nem tűnnek el. A Vörös Stétl hagyományos zsidó világa csak fokozatosan alakul át modernné: a falu központját felújítják, de mikvét, kóser mészárszéket és „Boldogság Háza” elnevezésű közösségi házat építenek bele, s a régi faházakat felváltó hivalkodó paloták homlokzatát a hagyományos zsidó ikonográfia motívumai díszítik.

Péntek délelőtti nagytakarítás


quba2 quba2 quba2 quba2 quba2 quba2 quba2 quba2 quba2 quba2 quba2


A falu végén földút kanyarodik fel a temetőhöz. Mint a legtöbb stétlben, itt is a halottaké a legjobb kilátás. A domboldalról látszik az egész stétl, a túloldali muszlim város, és a távolban a Kaukázus gerince, és az orosz határhegység, a Şahdağ. A sírok többségén már a 60-as évektől kezdve fotók, orosz mintára: jellegzetes kaukázusi arcok és viseletek, legtöbbjüket azerinek vagy grúznak is tarthatnánk, ha nem lennének mellettük a héber feliratok, és a cirill betűkkel írott, perzsa hangzású különös nevek.


quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3 quba3


A temetőből lefelé ereszkedve az egyik házból esküvői zene szól. A kapu előtt álló háziak udvariasan meginvitálnak, „csak tíz percre jöjjenek be”. Az orosz és a juhuri mellett a harmadik nyelv a héber, az Izraelből hazalátogató rokonok nyelve. Nincs nagy elvándorlás: noha sokan élnek kint, de a migráció kétirányú. „Nem voltak még a zsinagógában? Este fél nyolcra föltétlenül jöjjenek el.” Este már a világ tetején leszünk, de nem is baj. Jobb, ha majd az augusztusi túrán, illusztris zsidó társasággal tesszük meg ezt a felfedezést.


Lahidzs


Lahidzsban a hőség a főutcáról beűzi az embert a teaházba. A hűtőben az ígéretes nevű Aysberq sör, minden asztalon dominó, mellette egy-egy abakusz a két játékosnak a nyereség számon tartására.


A mellettünk lévő asztalnál öreg törzsvendégek verik a blattot vasárnapi öltönyben, vasalt nadrágban, fehér ingben. Hangos csattanással csapják le az az odaillő kockákat, ahogy gyerekkoromban nagyapám a konyhaasztalra, elmosolyodok, az öregember bocsánatkérően néz rám, mint a rajtakapott gyerek. Do, kiáltják, kettő, csahor, négy, pendzs, öt. Meglepetten hallgatom. Bo otobus-e si soʿati yad, a három órás busszal érkezik, mondják valakiről. És bár a Krisztus utáni első századokban ide a Kaukázusba, a birodalom északi határára telepített perzsa katonák autóbuszt még nem hozhattak magukkal, úgyhogy azt valamelyik modern nyelvből kellett kölcsönözzék, a többi szó gondosan megőrzött perzsa örökség, perzsa fül számára ma is többé-kevésbé érthető. Itthon vagyok.


A nyolcszáz lakosú falu ma már csak az alsó mecsetet használja, a felsőben múzeumot rendeztek be. Belépés előtt azért még ma is le kell venni a cipőt. A fiatal teremőr örül, hogy külföldin gyakorolhatja az angoltudását, de én arra kérem, hogy vezessen a helyi tat nyelven. Hitetlenkedve néz rám, lassan, szinte szótagolva kezdi mondani: Lahidzs hét falurészből áll… Török szavak keverednek valami archaikus, lapidáris perzsával, mintha két évezred függönyén keresztül akarna átkiabálni, mintha az elveszett helyőrség akarna jelenést tenni a fővárosból kétezer év után megérkező szemléző bizottságnak. Az idő mint valami szédítő hegyi panoráma nyílik meg előttem. Bâle, motevadjam, igen, értem, mondom. A pénztáros néni tágra nyílt szemmel teszi le a kötőtűt. „Honnan tud lahidzsiul?” kérdezi. „Perzsául beszélek”, mondom. Mire a kalauzolásnak vége, és kilépünk a múzeumból, az egykori mecset előtt már kisebb csoport vár ránk, mindenkinek kell mondanom néhány szót, tat és perzsa szavak kapaszkodnak össze híddá az idő szakadéka fölött.

lahij4 lahij4 lahij4 lahij4 lahij4 lahij4

Lahidzsba, akárcsak Xinaliqba, egészen a közelmúltig nem volt könnyű eljutni. A település a hágó felé tekintett, ahonnét az ellenség jöhetett. Háta mögött, az egykori Perzsia irányában hegyfal magasodik, amelyen csak a Ghidirman folyó mély szurdoka tör át. Az út, amelyet néhány éve vájtak a partmenti sziklákba, autóval még ma is nehezen járható földút, biztonsággal csak a tavaszi olvadás és az őszi esők között lehet közlekedni rajta. Ez az az idő, amikor a lahidzsi kézműveseknek, az egykori fegyverkovácsok utódainak össze kell szedniük az egész évre valót a gyéren csordogáló turistákból.


lahij5 lahij5 lahij5 lahij5 lahij5 lahij5 lahij5 lahij5 lahij5


Lahidzsban valamikor kétszáz kovácsműhely volt, a Szovjetunió bukása után nyolc maradt. Egyelőre nincs is többre kereslet, bár a helyiek nagy reményeket fűznek a harminc kilométernyi hegyvidéket átszelő új úthoz. Vasárnap van, két turistabusz érkezik a kétszáz kilométerre fekvő Gandzsa városából, másod-harmadéves angol szakos egyetemisták, először járnak itt. Öt-hat fős csoportokban járják a falu utcáit, előbb-utóbb mindegyik becserkész minket, óvatosan, mint a kismacskák, csoportképet állnak a külföldiekkel. Mindannyian először beszélnek most külföldivel angolul. Éppolyan izgatottak, mint az imént a tat fiatalok, éppúgy átélik, hogy a nyelven keresztül, amelyet beszélnek, egy távoli nagy kultúrával kerülnek közösségbe, amely most már biztos, hogy létezik, ha egyszer elküldte hozzájuk élő követeit.



Dariush Talaʿi: Hejâz. Mirza Abdollah radifja, Âvâz-e Dashti (1999)

lahij6 lahij6 lahij6 lahij6 lahij6 lahij6 lahij6 lahij6 lahij6 lahij6 lahij6 lahij6 lahij6 lahij6


Rózsaszínű levelek 20.


A feladó neve: Timó K. M. Kir. I. honv. menetezred
A feladó czime: Martini zászlóalj Bányai század
Tábori posta

Czím: Szépreményű Zajác Antonia úrhölgynek
III. Kis-Korona utca 52.
Budapest





Előző levelek (térképen szürkével):

Galícia, 1915. június 10.
Debrecen, 1915. június 5.
Budapest, 1915. június 1.
Budapest, 1915. március 1.
Budapest, 1915. február 10.
Kecskemét, 1915. január 30.
Duklai-hágó, 1915. január 11.
Felsőhunkóc, 1915. január 4.
Sztropkó, 1914. december 31.
Budapest, 1914. december 23.
Budapest, 1914. december 21.
Budapest, 1914. december 11.
Budapest, 1914. december 2.
Budapest, 1914. november 28.
Budapest, 1914. november 27.
Budapest, 1914. november 18.
Budapest, 1914. október 27.
Debrecen, 1914. szeptember 25.
Szerencs, 1914. augusztus 28.
Kedves fiamGalicia Jun 25 én

Ne haragudj hogy oly gyéren írok de azt te is gondolhatod hogy itt nincs mindig idő. Hogy érzed magad és az egész család? Én nagyon jól vagyok máskülönben csak te hiányzol remélve a legjobbat, nemsokára viszontlátjuk egymást. Egy olyan lakásunk van a rajvonalban, mint a Ritz szállodában. Ki van tapétázva, padlózva virágvázában virág, falikép előttünk egy kert asztal és székek. Szóval minden szép és jó. Most kezd itt a cseresznye és ribizli érni, amit ti lassan elfelej(te)tek.

Tábori lapot légy szíves küldess egy pár(at) mert az nincs.

Írjál kérlek rögtön választ. Most pedig

Ölel csókol millioszor a te tü…kód.




[Minden cenzorok álma. Virág és tapéta van, bár tábori lap még nincs. Ha nem így volna, a kései olvasó azt hinné, bizonyos mértékű iróniát szőtt Károly a levelébe.

Az utolsó becéző szavak az öncenzúra különösen szép díszpéldái. V.ö. még: J. Heller: a te tü…..kód.]

Fedezék még az otthonossá tétel előtt

Szentiván


Június 24. Szent Iván napja, azaz Keresztelő Szent János születésének ünnepe. Az ünnep a nyári napforduló tájára esik, s a nyugati egyházban éppen fél évvel előzi meg János ifjabb unokatestvérének, Jézusnak a téli napfordulóra helyezett születésnapját. Az egybeesés és a nappalok hosszának ekkor kezdődő növekedése illetve csökkenése szépen illusztrálja Keresztelő Szent János mondását: neki növekednie, nekem pedig kisebbednem kell (Jn 3,30), amit kétezer év prédikátorai bőségesen ki is aknáztak.

Az elmúlt hónapokban tett keleti útjainkon jó néhány olyan Keresztelő Szent János-ábrázolással találkoztunk, amelyeknek ikonográfiája meglehetősen szokatlan a nyugati néző számára. Az ünnep jó alkalom ezek bemutatására.


Hogy Szent János kezében hordozza tulajdon levágott fejét, miközben a másik, nyakán lévő fejével ránk néz, mint ezen a grúz ikonon, óhatatlanul is azt a Ráth-Végh István majd Umberto Eco által idézett középkori kolostori ereklye-katalógust juttatja eszünkbe, amelyben egyebek között Keresztelő Szent János gyermekkori koponyája is szerepelt. Természetesen egyetlen orthodox hívő sem gondolja, hogy Keresztelő Szent Jánosnak két feje lett volna. Az ikon nem a szentek evilági portéja, hanem transzcendens és örökkévaló lényük megjelenítése. A hívő számára nagyon is lehetséges, hogy a szent túlvilági alakjában megjelenve rámutasson e világban tisztelt ereklyéjére, mint az meg is történt a Keresztelő Szent János fejereklyéjének megtalálásáról szóló legenda szerint. A tálban fekvő fej utalás egy létező ereklyére, amelyet 1204-ig a konstantinápolyi palotakápolnában, Bizánc kifosztása óta pedig az amiens-i székesegyházban őriznek. Másfelől a levágott fej a szent attribútuma is, mártírhalálára utaló jelkép. Egyes 16. századi görög ikonokon János a mennyekben megjelenő Krisztus felé fordul, s a földön heverő koponyaereklyéjére mutatva ezt a feliratot tartja a kezében:

„Látod, ó Isten Igéje, mit kell elszenvedniük azoknak, akik bírálják a tisztátalanok vétkeit? Lásd, ó Megváltó: Heródes, minthogy képtelen volt elviselni a bírálatot, levágatta fejemet.”

A fenti ikon írásszalagján, a szent másik attribútumán nem ez a szöveg szerepel, hanem az, amit ő maga hirdetett Máté evangéliuma szerint. Hogy megértsük, a grúz ikon helyett nézzük inkább egyházi szláv nyelvű moldovai változatát a nemrég látott suceavițai kolostorból.


„Покайтеся, приближибося Царствие Небесное.” – „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa.” (Mt 3,2)

Az orthodox ábrázolás másik különlegessége, hogy János szárnyakat visel, mintha angyal volna. És valóban erről van szó. Márk evangéliuma ugyanis így mutatja be őt:

Ἰδοὺ ἀποστέλλω τὸν ἄγγελόν μου πρὸ προσώπου σου, ὃς κατασκευάσει τὴν ὁδόν σου: φωνὴ βοῶντος ἐν τῇ ἐρήμῳ, Ἑτοιμάσατε τὴν ὁδὸν κυρίου, εὐθείας ποιεῖτε τὰς τρίβους αὐτοῦ.

„Íme elküldöm küldöttemet/angyalomat színed előtt, aki elkészíti utadat. A pusztában kiáltónak szava: Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit.”


Az ἄγγελος elsősorban „küldöttet” jelent, s csak második, bibliai értelmében Isten küldötteit, az angyalokat. A görög ikon-hagyomány azonban, hangsúlyozva János isteni küldetését, valamint azt, amit Jézus mondott róla, hogy „asszonyok szülöttei között nem született nagyobb nála” (Mt 11,11), a második jelentést veszi alapul alakja megformálásában.

Néhány további ikonon az angyal-Jánost más attribútummal és felirattal látjuk:


„Аз видех и свидетельство ва онен: се Агнец Божии, вземляй грехи миpa” – „Láttam és tanúságot teszek róla: Íme az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit” (Jn 1,29)

A fej-ereklye helyett János kelyhet tart a kezében, amelyben a meztelen gyermek Jézus lebeg, s rámutat. A jelkép ezúttal a misére utal, ahol a pap a Krisztus testévé és vérévé átváltoztatott kenyér és bor felmutatásakor Jánosnak ugyanezeket a szavait ismétli meg. Ahogy ő veszi át János szövegét, úgy veszi át János itt a paptól a kelyhet az ostyával, tanúsítva, hogy Krisztus valóban jelen van bennük.


Ugyanezt a kelyhet és a benne lebegő gyermek Krisztust látjuk számos orthodox templom apszisának külső falán is az odabent, a szentélyben végbemenő átváltoztatás valódiságáról tanúskodva. Például bukovinai utunk során, a Nagy István moldovai fejedelem által 1488-ban alapított voroneți kolostornak a híres „voroneți kékkel” festett templomán.


A világ egyik tetején: Xinaliq


„Amikor a kommunisták bejöttek, a könyveket a Şahdağ barlangjába menekítették előlük. Ott álltak, ilyen nagy halomban,” a kicsi ember a szeme magasságát mutatja a kezével. „De a kommunisták megtalálták, és az egészet felgyújtották. A barlang azelőtt fehér volt belül, de azóta teljesen meg van feketedve a koromtól.”

„A mi könyveinket nagyapám, mikor jöttek a kommunisták, befalazta az ablakba. Az egyik ablakba betette, kívül-belül befalazta, nem látszott semmi. Mikor visszajött a Gulágról, mert nagygazda volt, úgy mondták, kulák, a legtöbb juha neki volt itt a faluban, és tíz évre elvitték, mondom mikor visszajött, mindjárt azt kérdezte, megvan-e még a ház. Megvolt, de már a téeszé volt, ott rendezték be a téeszirodát. Éjszaka, mikor senki sem látta, kibontotta az ablakot, kiszedte a könyveket.”


Vendéglátónk, Gadzsibala Badalov a szép szobában, az üveges szekrényben kiállított kis magánmúzeumát mutogatja, egy élet munkáját. Régi korsók, pénzérmék, kardok és puskák, amit csak az évek során össze tudott gyűjteni a szomszédoktól, szívességből, vagy juhért cserébe. Egy kétezer lakosú falu teljes tárgyi kultúrája, egyúttal egy egész népé, a Kaukázus egyik legrégebbi népéé, amely ezt az egyetlen falut lakja. És persze könyvek, a csodás módon megmentett könyvek. Olvasni már nem tudja őket, tőlem kérdezi, melyik arab, melyik perzsa, melyik oszmán török nyelvű. Nyolcvan évvel ezelőtt a muszlim tanítókkal és könyvekkel együtt az arab betűket is kisöpörték Xinaliqból.


A Kaukázus gerince alatt, a külvilágtól elzárt völgyben fekvő faluba hódítók soha nem jutottak el, de magányos vándor tanítók, írástudók, hittérítők olykor megtalálták ide az utat. A falu ilyenkor átvette tőlük, amit hoztak, de elődeiket is tiszteletben tartotta. A falu legmagasabb pontján áll az 1200 körül épült mecset, valamivel lejjebb egy pir, egy zoroasztriánus szent ember 7. századi háza, az erdőben néhány âteshgâh, zoroasztriánus tűztemplom, és körben a falu körül sok-sok zoroasztriánus, keresztény és muszlim pir síremléke, amelyeket máig tisztelnek, és a falu lakói köréjük temetkeznek. Az újabb sírokon név is van, a régebbieket csak egy-egy felállított kő jelzi, sok ezer kő a mezőn a sok ezer éves falu körül, közöttük juhok és borjúk legelnek.

Baba Jabbar (15. sz.) síremléke, körülötte kis temetővel

xinaliq2 xinaliq2 xinaliq2 xinaliq2 xinaliq2 xinaliq2 xinaliq2 xinaliq2 xinaliq2 xinaliq2 xinaliq2 xinaliq2 xinaliq2 xinaliq2 xinaliq2 xinaliq2 xinaliq2 xinaliq2


Az egykori arab betűs írásbeliségnek, amely annyira elterjedt volt, hogy minden családnak megvolt a maga házi könyvtára, vége szakadt, de a kultúra iránti igény tovább élt a helyiekben. Erről tanúskodik a sok helyi költő, akik cirill majd latin betűs vékony füzetekben adják ki khinalug nyelvű költeményeiket, vagy a festők, jellegzetesen groteszk xinaliqi tájképeikkel. És erről házigazdánk is, a juhgazda és amatőr helytörténész, aki most adta ki a negyedik könyvét, a Xinaliqban ismert gyógynövények neveiről és hagyományos használatáról, khinalug és azerbajdzsáni nyelven.


xinaliq3 xinaliq3 xinaliq3 xinaliq3 xinaliq3 xinaliq3 xinaliq3 xinaliq3 xinaliq3 xinaliq3 xinaliq3 xinaliq3


A hegytetőre épült faluban itt-ott még látni egykori arab és perzsa nyelvű feliratokat, amelyeket ha olvasni nem is tudnak már, de nagy becsben tartják őket. Körülöttük zajlik a falu mindennapi élete, asszonyok mosnak a hegyről a kutakba vezetett forrásvízben, gyerekek hajtják haza az utat még nem ismerő kisborjúkat, férfiak gyúrják tehéntrágyából és szalmából a tüzelő-téglákat, a lapos háztetőkön öregek beszélgetnek. Lentről, a folyóvölgyből felhallatszik a néhány órája még hömpölygő nyáj csituló bégetése. És noha látjuk a változás jeleit – többek között azt, hogy mi most itt lehetünk –, a szürkületben a ház előtt ülve és a falura letekintve mégis azt érezzük: az idő, akárcsak a pirek, a könyvek és a betűk, Xinaliqba felérve nem halad tovább, csak gyűlik, sűrűsödik egyre.



Rovshan Gurbanov, Elshan Mansurov, Nadir Talibov, Kamran Karimov: Getme, getme (Ne menj el). Az Azərbaycan Məhəbbət Təranələri (Azerbajdzsáni szerelmes dalok, 2014) CD-ről.

xinaliq4 xinaliq4 xinaliq4 xinaliq4 xinaliq4 xinaliq4 xinaliq4 xinaliq4 xinaliq4 xinaliq4 xinaliq4 xinaliq4 xinaliq4 xinaliq4 xinaliq4 xinaliq4 xinaliq4 xinaliq4 xinaliq4 xinaliq4 xinaliq4 xinaliq4 xinaliq4 xinaliq4 xinaliq4 xinaliq4 xinaliq4 xinaliq4 xinaliq4 xinaliq4 xinaliq4 xinaliq4 xinaliq4 xinaliq4 xinaliq4 xinaliq4 xinaliq4 xinaliq4 xinaliq4 xinaliq4 xinaliq4 xinaliq4 xinaliq4 xinaliq4 xinaliq4 xinaliq4 xinaliq4