Sirály


seagulls seagulls seagulls seagulls seagulls seagulls seagulls seagulls seagulls seagulls

A fiatal Oroszország, a korlátlan lehetőségek hazája


Ezzel a címmel jelent meg november 17-én a National Geography Oroszországról szóló különszáma. Igaz, nem most november 17-én, hanem éppen száz éve, 1914-ben.


De a cím éppolyan aktuális volt akkor is, mint ma, sőt még aktuálisabb. Az utóbbi évtizedek kutatásai egyre inkább megerősítik, hogy az 1917 utáni propaganda szólamaival szemben a háború előtti Oroszország nagyon ígéretes gazdasági és társadalmi fejlődés előtt állt, amelyet először a világháború, majd a forradalom vetett vissza és vitt mellékútra.

Lenin tévutat mutat a parasztságnak, de azok ekkor még csak nevetnek rajta

A Gilbert H. Grosvenor által szerkesztett különszám először adott részletes áttekintést az amerikai közönség számára Oroszország földrajzáról, történelméről, gazdaságáról, kultúrájáról, hagyományairól és az előtte álló jövőről, amelyet rendkívül fényesnek látott. Úgy vélte, a 20. század végére Oroszország képes lesz élelemmel ellátni a föld lakosságának felét, miközben saját lakossága 600 millióra növekszik. Tocqueville-t idézi: „Jelen pillanatban két nagy nemzet él e földön, az orosz és az amerikai. Útjuk kiindulópontja eltérő, és más-más irányt követ, de úgy tűnik, mindkettőt arra választotta ki az ég, hogy meghatározzák egy-egy félteke sorsát.” Ebben az egy jóslatában nem is csalódott.

„Ahol a nemzet kihalásáról még soha nem hallottak… Az oroszok híresek termékenységükről…” Ebből azért látszik, hogy nem mostani a különszám. Az ENSZ előrejelzése szerint, ha a jelenlegi trend nem változik, 2050-re Oroszország lakossága egyharmadával csökkenhet.

A magazin több mint száz remek fekete-fehér fényképpel illusztrálta a terjedelmes szöveget, amely annyira informatív, hogy a mai National Geographic igazán példát vehetne róla. Sőt még tizenhat színes képet is közzétett, ami meglepően korainak hangzik ebben az időben – de ha jobban megnézzük, a tizenhat képet kézzel színezték.

ng1914 ng1914 ng1914 ng1914 ng1914 ng1914 ng1914 ng1914 ng1914 ng1914 ng1914 ng1914 ng1914 ng1914

A különszám fekete-fehér képeit és szövegét teljes terjedelmében itt lehet átlapozni.

Diaszpóra


Ezt a képet pontosan hét éve, 2007 novemberében készítettem Yazdban, a zoroasztriánus agyagvárosban, valahol a bazárnegyedben, a kupolák füzérével fedett átjárók labirintusában. Két évvel később tettem közzé itt a Wang folyón egy másik yazdi képpel együtt – a harmadik Sirázban készült, a Vakil mecset udvarán, ahol az ebédidő csöndjében figyeltük a macskák játékát –, illusztrációként ahhoz a poszthoz, amelyben három szép szefárd dalt mutattam be barátom kérésére, mert ő addig még szefárdból csak kommerszet hallott: a Nimród királyt, A királylány álmát és a Menyasszonyt. Nemcsak a keleties hangulat miatt választottam épp ezeket a képeket, hanem azért is, mert itt, Yazdban találkoztam először iráni zsidókkal. Színes fejkendős nők voltak, az idegent felismerve fesztelenül köszöntek ránk, és meghívtak a rabbi fiának bármicvójára. Nagy középkori ház árkádos udvarán, aranyhalas medence mellett kecskét sütöttek, Irán messzi városaiból is összegyűlt a diaszpóra, tömérdek volt a nép.

Hét év után újra találkoztam ezzel a képpel. A kolumbiai Santa Marta város szefárd közösségének weboldalát lapozgatva jutottam el a Colonia Magazine – szabad fordításban, „A Shtetl Hírei” – helyi kiadványhoz. S a lap aljára leérve megpillantottam a kiadvány elegáns címlapját is, amelyet csupa ikonikus szefárd kép díszített: Dávid-csillag, széder-asztal, rabbi, szefárd zenekar, zsidó lap a kávé mellett – és a yazdi átjáró, a zoroasztriánus vagy síita apával, aki karján hordozza a fény felé feltekintő kisfiát. A weboldal kezdőlapjára átlépve pedig felcsendül az a dal, amellyel annak idején én is kezdtem a posztomat: a Nimród király.

A kép hazatalált.


Minden, ami fontos

Az eddig bemutatott háborús nyelvkönyvek közös jellemzője volt, hogy hatvan-hetven évvel később e kötetek az antikváriumok polcain nagyon ritka vendégek voltak – a szovjetunióbelieket pedig igyekeztek gyorsan meg is semmisíteni. Gondoltuk volna, hogy mégis van legalább egy olyan közöttük, amelynek egy részéből generációk tanultak, sőt tanulnak ma is?


A lengyelül tanulók számára közismert Varsányi István zsebkönyve. Ha hátralapozunk a forrásjegyzékhez, az első forrásmű a kiadási évével rögtön feltűnő lesz.

Wladysław Szabliński: Wszystko co ważne. Minden ami fontos. Debrecen, Városi nyomda, 1940

Mudrák József barátom, aki a debreceni egyetemen dolgozik, pontos és érdekes információkat közölt a szerzőről. Wladysław Szabliński vel Krawczyk a debreceni Tisza István Tudományegyetem lengyel lektora volt a harmincas évektől. 1912. december 7-én született Varsóban. 1935 szeptember 1-től már tanított az egyetemen, és tevékeny részt vett a nyári egyetem munkájában is. Kitűnően beszélt magyarul, sokan csak Szablinski Lászlónak ismerték, felesége magyar nő, Juhász Ágnes volt. Nyelvkönyvének példamondatai alátámasztják azt, hogy nem véletlenül követelte a német kultúrattasé Szabliński menesztését 1941 nyarán, akit természetesen az egyetem nem küldött el, ott maradhatott más beosztásban, könyvtárosként, 1942 februárjától.

RÁDIÓ / rádiót hallgatunk / keressük meg Londont! / hallgassuk meg mit ad Budapest!

1944 februárjában Divéky Adorján professzor (a varsói egyetem volt magyar lektora, a varsói Magyar Intézet volt igazgatója) javasolta újból lektorrá választását, mert „a magyar kormányzat a magyar-lengyel kultúregyezményt a maga részéről ma is érvényben lévőnek tartja”. Azonban egy bő hónap múlva, a német megszállás után nem csak ez nem történt meg, de a fenti példamondatokat sem írhatta volna le hátrányos következmények nélkül.


VILLÁM, 1944. június 15.

Szabliński a könyvtári feladatokat 1944. június 17-ig látta el.

Ezek után talán nem meglepő, hogy mennyire aktuális témákkal látja el a tanulni vágyót a kötet.

HÁBORU / az angol kormány ultimátumot intézett a német kormányhoz / a német kormány visszautasította az ultimátumot / Anglia hadat üzent Németországnak / a németek hadüzenet nélkül törtek be Lengyelországba / a technikai fölény Németország oldalán volt / hadijelentés / hadseregünk gyorsan nyomul előre

csapataink visszaverték az ellenséges támadást / a fronton nyugalom volt / kelepcébe csalták az ellenséget / a francia csapatok ellentámadásba mentek át / a katonák árkokat ástak és megerősítették az elfoglalt állásokat / a német csapatok visszavonultak az előre kiszemelt állásokba / az ellenséges csapatok hanyatt-homlok menekültek / megnyertük a csatát! / az ellenség veresége elkerülheteten / áttörték a Siegfried-vonalat / légitámadást intéztek Varsó ellen / a légelhárító tüzérség két repülőgépet lőtt le / 20 bombát dobtak le / lebombázták a középületeket / legtöbbet a polgári lakosság szenvedett / lebombázták a vöröskereszteskórházat / tíz halottat és negyvenhárom sebesültet vesztettünk / az ellenség vesztesége ismeretlen / a csapatok tábort ütöttek / Varsó ostroma közel egy hónapig tartott / az erőd helyőrsége megadta magát

A nyelvkönyv példamondataiból dicsőséges alternatív történelem bontakozik ki. Anglia és Franciaország nem hagyták szégyenteljesen cserben szövetségesüket, mint a valóságban, hanem, mint azt szerződésben fogadták, megtámadták a lengyeleket lerohanó német agresszort. Ilyenformán Lengyelország győztesen fejezte be a háborút.

Anglia sikeresen folytatja a tengeralattjárók elleni hadjáratát / az ellenség nyersanyagkészlete kimerült / fegyverszünetet kötöttek / béketárgyalásokat kezdtek / békét kötöttek / a legyőzött ellenségnek alá kellett írnia a békeszerződést

A magyarok is ontottak vért függetlenségükért / most Lengyelország negyedik felosztása következett be / most a lengyelek vették át a magyar jelszót: nem, nem, soha! / nem hagyjuk magunkat!

Egy biztos: Wladysław Szabliński bátor ember volt. Varsányi István professzor, akinek az élete szintén kalandba illő volt és filmre kívánkozna, jó okkal hivatkozhatott erre a kis füzetre mint forrásra könyve legutolsó oldalán. Ő is bátor ember volt: 1957 májusában forrásnak megjelölni ezt kötetet, amelyben például a lenti két oldal is szerepel, nem kis kockázatot jelentett. Lehet, hogy csak Szablińskinak akart emléket állítani, de az is lehet, hogy – Szablińskihoz hasonlóan – a fél évvel előbb letiport Magyarország katasztrófájára akart utalni, és emlékeztetni rá, hogy Lengyelország sokkal nehezebb helyzetből is fel tudott állni, újra tudott épülni. Itt van rá tehát a példa, hogy minden sikerülhet, nincs lehetetlen.

És ez minden, ami fontos.

Lengyelország két világháború közötti térképe (pontozva, illetve utólag pirossal jelölve az országot a nácik és a szovjetek között felosztó Ribbentrop-Molotov-határvonal) illetve Magyarország határai Kárpátalja viszafoglalása (1939. március 15.) és a második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) között – abban az időszakban tehát, amikor a kis idegenvezető felkalauzolja Török Sándort a közös magyar-lengyel határra.



Adolf Guttmann nyomában. 1. Kutatás

Két nővér és egy barátnő: balra a legfiatalabb, Salomina Franciska Guttmann, „Myra”, középen a legidősebb, Magdalena Elizabeth Guttmann, „Madge”

Családi album:
Alba, 1867
Jo’burg, 1880
Hongkong, 1897
Marseille, 1900
Párizs, 1904
Valenciennes, 1918
Buenos Aires, 1930
Két nővér pózol a fotográfus lencséjének. Az 1900-as év végén hagytuk el őket Marseille-ben. A búr háborút követő száműzetésükkel a családi történelem egy lapja is lezárult: visszatértek Európába, arra a kontinensre, amelyet őseik több mint kétszáz évvel korábban hagytak el, amikor XIV. Lajos 1685-ben visszavonta a nantes-i rendeletet, és kiűzte a protestánsokat Franciaországból. Elhagyták hát a provanszi Motte-d’Aigue-t, La Rochelle-t, Poitout, Normandiát, Hollandiába menekültek, ahonnét 1688-ban szálltak hajóra a Jóreménység-foki gyarmatok felé.

Két nővér. Anyjuk, francia hugenották leszármazottja öt évvel korábban halt meg. Róla most nem lesz szó.
Apjuk valahol Lengyelországban – vagy talán Németországban – született a 19. század közepén, de semmit sem lehetett tudni róla: sem hogy honnan jött, sem hogy hová tűnt el.
Erről a férfiról hosszan mi sem tudtunk semmi, vagy szinte majdnem semmit. Talán német volt, talán lengyel, vagy talán – és nagyanyám itt lehalkította a hangját – zsidó. Az egyetlen zsidó a családban, és még azt sem tudjuk, ki volt – egy lengyel? egy német? Akárhogy is – és nagyanyám ismét felemelte a hangját –, áttért, úgyhogy nem volt már igazán zsidó.
Elmondta, hogy ez a férfi volt dédanyám apja, akit aztán korbáccsal kergettek el – ez a „kergettek” lehetett a saját felesége, de éppúgy lánya, Madge, dédanyám nővére, vagy maga Myra is. Sosem tudtam pontosan, annyiszor hallottam már ezt a történetet anélkül, hogy igazán érdekelt volna.
Szinte semmi sem maradt fent róla, egyetlen kép sem, egyetlen történet sem azon túl, hogy korbáccsal kergették el, semmi magyarázat. Sem születési, sem halálozási hely vagy év. Csak egy név: Adolf Guttmann vagy Gutmann, született a 19. század közepén valahol Berlin és Varsó között, és meghalt 1900 után valahol Afrikában.

Az orosz birodalom európai kormányzóságainak térképe. Atlas of the World, James Wyld, 1864

Hosszan nem tudtam semmit erről a dél-afrikai történetről. A kutatás hosszan csak sovány eredményekkel járt.
De aztán a mozaik darabjai lassan kezdtek összeállni.

guttmann1 guttmann1 guttmann1

Az első szál Angliába, Sheffieldbe vezet. A Guttmann fivérek, Tobias és Isaac a 19. század közepén vágtak bele az órás- és késesiparba. Tobiasnak a High Street 22-n volt üzlete, Isaacnak a Fargate 21-en, ahol ékszerüzletet is fenntartott. Mindketten a helyi zsidó közösség köztiszteletben álló tagjai voltak. Mindkettőnek számos gyermeke volt: Isaacnak Joseph, Alexandra, Florence, Bertha és Jeannette Marie, Tobiasnak Bertha, Leonora, Joseph, Rosie, Philip és Edith – és ezek csupán az élő gyermekek. Nem minden sikerül azonban úgy, ahogy szeretnék: Isaac 1860-ban csődbe megy. Aztán azonban összeáll testvérével, és megalapítják a Guttman Testvérek üzletházat, amely már sikeres lesz.

guttmann2 guttmann2 guttmann2 guttmann2 guttmann2 guttmann2 guttmann2 guttmann2

Azonban sem Isaac, sem Tobias nem angliai születésűek. Bizonytalan, mikor vándoroltak be, de azt tudjuk, hogy egyikük 1833-ban, másikuk 1835-ben született az Orosz-Lengyelországban, néhány kilométerre a porosz határtól fekvő Kaliszban, az orosz birodalom  egyik legnyugatibb shtetljében.

Kalisz, a Chmelnik zsidó negyed egy 1904-ben küldött képeslapon (a kettős dátum, június 3/16 az orosz/juliánus és az európai/Gergely-féle naptárra utal)

Amikor Adolf 1880 körül egy nagy utazóládányi késsel Dél-Afrikába érkezik, hogy megindítsa saját házaló üzletét, közvetlenül Sheffieldből jön, a Guttmann Testvérek High Street 22 alatti órás-késes üzletéből. De hiszen sem Tobiasnak, sem Isaacnak nem volt Adolf nevű fia, és egyetlen Adolf Guttmann sem szerepel a nagy-britanniai születési anyakönyvekben.

Milyen családból származott akkor hát Adolf? És milyen rokonságban állt a sheffieldi Gutmannokkal?
A nyomok már régen elmosódtak. Olyan kevés maradt Adolf után: egy házassági kivonat, egy név gyermekei születési anyakönyvében, egy levél néhány véletlenszerű utalása – és egy halotti anyakönyv, amely végre valami kulcsot kínál.
Eszerint Johannesburgban halt meg 1922-ben, „74 éves korában”.
Eszerint tehát 1848-ban született valahol Berlin és Varsó között.
De mindama Guttmannok közül, akinek születési anyakönyve fennmaradt itt vagy ott, Kelet- vagy Nyugat-Európában, egyetlen Adolf Guttmann sem szerepel, sem 1848-ban, sem korábban, sem később. Egyetlenegy sem.

Ugyanakkor Adolf a búr háború előestéjén egyfajta szerény láncszemmé vált a dél-afrikai helyi politikában a johannesburgi zsidók és a Pretoria faji fennsőbbrendűségét valló afrikánerek között; elég jó helyen lévő láncszemmé ahhoz, hogy lányai 1902-ben a búr háborúk hősnőiként szerepeljenek. A magyar Vasárnapi Újság december 30-i száma úgy mutatja be őket – tévesen –, mint Kruger elnök unokáit.

„Fegyveres boer nők
Hogy mily nagy volt a boerok harci lelkesültsége, kezdettől fogva, mutatja, hogy a férfiakon kívül nemcsak aggok és gyermekek, hanem még nők is fegyvert fogtak.
Nevezetesen Pretóriában alakult egy egyenruhás amazon-csapat, amelynek tagjai közül hármat, a kik mind a Kruger unokái, ezennel bemutatunk. Ezek: Eloffné asszony, Guttmann Mira és Flanagan kisasszonyok.
Ezen hölgyek most agg nagyatyjukat európai utjára is elkisérték.”


A kép más, ugyanakkor nagyon hasonló a fent látott Nadar-fotográfiához: Madge épp elfordítja a fejét. Minősége azonban jóval gyengébb. Feltételezhetően ugyanakkor egy második, retusált és kőmetszett felvételt is készítettek a sajtó céljára.

(2)

Bármilyen csekélyek a nyomok, végül valami feldereng. Egy cikk egy mondata, egy utalás, amely új utakat nyit, és már nyomon vagyunk.

Ez a második út kanyargósan vezet Lengyelországig. Egy Varsóból küldött levéllel kezdődik, amelyet egy pretoriai levéltárban őriznek.
Adolfnak ugyanis egy nővére is volt, Franciszka Goldberg született Guttmann, varsói lakos, aki 1902 tájban, a búr háború vége után írt a dél-afrikai hatóságoknak, hogy hírt szerezzen két testvére, Adolf és Izidore Olympius sorsáról.

Franciszkára, Adolf nővérére könnyen rátaláltunk. 1860 októberében született Varsóban, Henryk Guttmann és neje, Salomé Redlich lányaként. Henryk és Salomé 1857-ben házasodtak össze Kaliszban, ahol mindkettőjük született. A nyilvántartások ez esetben teljesen világosak. Henryk volt a harmadik Guttmann fivér, aki Lengyelországban maradt. Isaac és Tobias testvéreként Henry néven szerepelt az angliai forrásokban, és Henrykként lánya varsói anyakönyvi kivonatában.

Íme az apa, Henryk Guttmann.

Henryk Guttmann 1864-ben, bal kezén meghatározhatatlan tárggyal

A három Guttmann fivér közül ő volt az egyetlen, akinek nem zsidó neve volt. A Henryk nevet azonban ő is csak Varsóba költözve vette fel. 1824-ben, kaliszi születési anyakönyvében még Hajman Nuchem Guttmannként jegyezték be, s ezen a néven vette el Salomé Redlichet is 1857-ben.
Varsóban 1860-ban született lánya anyakönyvi kivonatában már Henryk néven szerepel, de korábban, 1858-ban és 1859-ben Kaliszban is született már két fia, akiket korábbi, Hajman Nuchem Guttman nevén jegyeztetett be: Joseph és Izidore, Franciszka két bátyja.

És Adolf? A mi Adolfunk, aki 1922-ben halt meg, 74 évesen, s akinek ilyenformán 1848-ban kellett születnie?

Egy. Csupán hipotézis, de lehetséges, hogy Adolf anyakönyvi kivonatába hiba csúszott, akár az eredeti bejegyzés, akár a másolás folytán. Adolf ezek szerint nem 74, hanem 64 éves korában halt meg, s ilyenformán nem 1848-ban, hanem 1858-ban született.

Kettő. Hajman Nuchem Guttmannnak és Salomé Redlichnek két fiuk született Kaliszban, 1858-ban és 1859-ben: Joseph et Izidore. Természetesen ez is hipotézis, de lehetséges, hogy amiként Hajman Henrykre változtatta nevét, úgy elsőszülöttje, Joseph jellegzetes zsidó nevét is a modernebb és európaibb Adolfra változtatta.

Összefoglalásként: Van egy, az orosz-lengyelországi Kalisz shtetlben 1858-ban Joseph néven született zsidó gyermek, akit szülei kétévesen Varsóba visznek, és ettől fogva az Adolf nevet viseli. Ez az Adolf később Sheffieldbe megy, hogy találkozzon nagybátyjaival, Isaackal és Tobiasszal, valamint unokatestvéreivel, a két Josephfel, akik mindannyian az órás, késes és ékszerész mesterséget űzik. Onnan indul egy Joseph unokatestvére társaságában Dél-Afrikába az 1870-es évek végén, majd innen egy nagy ugrással, még nem tudjuk pontosan, hogy, néhány évvel később láncszemként működik a johannesburgi zsidók és a pretoriai afrikánerek között, a lehető legközelebb a politikai és gazdasági hatalomhoz. És talán a gazdagsághoz is, ki tudja?

A nyomozás folytatódik.


Rózsaszínű levelek 4


[1914. nov. 18.]
A feladó neve: Timo Károly I. honv. gy.e.
A feladó czime: III. pótszázad II. szakasz Budapest

Czím: Szépreményű Zajác Antónia úrhölgynek
III. Kiskorona utca 52.
Budapest



Kedves Jankám!
Tudatom hogy most már volna kimenő töbször esténként, de nem tudom felhasználni mert csak 6-9ig szabad kimeni, tehát nem ér semmit. Vasárnap haza jövök valószínűleg ha eset valami közbe jönne, amit nem lehet tudni, akkor ha 4 oráig nem leszek otthon, te jöjj be. Most már néked is több az időd, hogy a mamád otthon van. Hogy van a mamád, remélhetőleg te is jól érzed magad. Én nagyon meg vagyok fázva, de ez semmi. Most pedig megyek játszani. Tisztelem az öregeket.
Szervusz Sok p….t küld a te
tü…kód.



Előző levelek (térképen szürkével jelölve):

Budapest, 1914. október 27.
Debrecen, 1914. szeptember 25.
Szerencs, 1914. augusztus 28.
[Három hét alatt a rumlis viszonyok valamennyire elrendeződtek, de a folytonosan áhított kimenő – hisz háború van –, leginkább kimarad. A kimenőre adott idő kereken mondva nem ért semmit. Csak annyit tett lehetővé, hogy oda- és visszavillamosozzon. Hiába a bakáknak ingyenes utazás, az átszállás nélküli járat, mire az Üllői úti Ferencz József laktanyánál elérte a 9-es vonalát, amely végigcsörömpölt az Üllői úton, a Ferencz József hídon átmenve feldöcögött a Duna mentén Óbudára, szinte fordulhatott vissza.

A levélből kiérződik a kimenők elmaradása miatti bizonytalanság és aggodalom a saját szülők és a címzett mamájának az egészsége felett.

Mit takarhat az utolsó, rejtélyes kipontozás? Képzeletünkre van bízva. A búcsúszavak láttán a szemérmes olvasó leginkább lesütött szemmel elfordul.]


Áttűnés: A vadkan

Vadkan az „Anne Walshe” bestiáriumból (15. század első fele), Kongelige Bibliotek, Gl. kgl. S. 1633 4º, fol. 23v. További középkori vadkanábrázolások itt.

1664. november 18-án – éppen 350 éve – vadkanvadászatból hazatérőben a Csáktornya melletti kursaneczi erdőben életét vesztette ifj. Zrínyi Miklós (1620–1664) horvát bán, költő, hadvezér és politikus. A történet a magyar olvasók előtt jól ismert. A megsebesített, könnyű zsákmánynak ígérkező állat végül súlyos sebeket ejtett a magyar főúron, aki rövidesen belehalt sérüléseibe. A kortársak közül sokan nem hitték el, hogy baleset történt – az utókorról nem is beszélve – és a bécsi udvar összeesküvését gyanították az események mögött.

Zrínyi halála, rézmetszet, 17. század, innen

De Zrínyi hivatalbeli elődei köréből szerencsésebb kimenetelű vadkanvadászatokról is tudomásunk van. 1514. november 30-án – éppen 500 éve – II. Ulászló magyar király megerősítette birtokjogaikban martonfalvi Cseh Jánost és testvéreit, Gábort és Mihályt – az erre vonatkozó, Csanádon őrzött iratok a néhány hónappal korábbi parasztfelkelés során megsemmisültek –, amely mellé nemesítés, és ahhoz illően címeradomány is járult. A címerben egy vadászruhás férfi puszta kézzel hadakozik egy vadkannal, az állat hátából lándzsa áll ki. A jelenet heraldikai pillanatfelvétele egy évtizedekkel korábbi valós eseménynek. A férfialak – mint az a pajzsfőben lebegő „I C” monogramból sejthető – magát Cseh Jánost ábrázolja, aki egy alkalommal a horvát erdőkben – in saltibus regni nostri Croatie – zajlott vadászat során, vadászlándzsáját félredobva, puszta kézzel védelmezte meg a néhai Geréb Mátyás horvát-dalmát-szlavón bánt (1482–1489 között) a váratlanul felbukkant állat támadásától. A jelenet másik alakja, a vadkan pedig, úgy tűnik, közvetlenül a középkori bestiárium-ábrázolásokból lépett át a címerbe.

A martonfalvi Cseh-család címere 1514, a Magyar czímeres emlékek III. füzetéből (Bp., 1926)

Együtt Dél-Csehországban


Korábban Együtt…
Galíciában
Máramaros-Bukovinában
Mallorcán
a Krímben
Odesszában oda-vissza
Odesszában
Lwówban
Ha az embernek igazán lenyűgöző várost kellene mondania, elsőre valószínűleg nem Třeboň, Prachatice, vagy a kimondhatatlan nevű Jindřichův Hradec jut eszébe. Aztán az ember ott áll a város főterén, és igazán le van nyűgözve. És akkor még nem szóltunk olyan nagyágyúkról, mint Telč, Český Krumlov, vagy Slavonice, amely utóbbitól csak azért tagadták meg a világörökség címet, mert „aránytalanul sok van már belőle a régióban”.

Ezt a világörökségből aránytalanul nagy részt vállaló régiót, Közép-Európa történelmi műemlékekben leggazdagabb, és egyszersmind legismeretlenebb vidékét jártuk be öt nap alatt. Erről az öt napról számolnak be alább írásban, képen és zenével az út résztvevői. Én pedig át is adom nekik a szót, mert írtam már eleget, és fogok is még írni bőven erről a gyönyörű, különös, időn kívüli világról itt karnyújtásnyira, Európa közepén. Ahová sokszor fogunk még utat szervezni, úgy hiszem.


Studiolum


Középfölde Csehországban


Ha egy szóval vagy kifejezéssel kellene jellemezni a Böhmerwaldot, olyan patetikusan hangzó, elkoptatott szavak jutnak eszembe, mint „Tündérország” és „Elvarázsolt Birodalom”. Valószerűtlenül idillinek tűnik minden, és pont a valószerűtlenség hívószava az, amely efféle gondolatokat ébreszt. Nem a romanticizált, modern értelemben véve, hanem közelebb a régebbi jelentéséhez, amelyben jócskán van valami az ismeretlentől való félelemből, amelyből vélhetőleg Tolkien is sokat merített saját mitológiájához (a shakespeare-i unpath’d waters, undream’d shores is mintha a Tolkien által elképzelt Valinort idéznék), és amely valamennyire még átsejlik az angol Faërie és enchanted lands szavakból. Erre az érzésre csak ráerősít a köd, Trebitsch/Třebíč háztetőinek patchwork-játéka, és mindenek előtt a vizek: a Vydra-patak, és az utunkat jó darabon kísérő Moldva, amelynek mélyén a kövek önálló életre kelve vándorolnak. Éjjel, Český Krumlovnál a folyóparton állva úgy tűnik, mintha ez a szakadatlan vízcsobogás még a harsány német szavakat is egy kicsit simábbra csiszolná.


Közelebb a történeti valósághoz, a reneszánsz városkák füzére mintha tükröt mutatna a magyar utazónak, a kissé történetietlen „mi lett volna ha” tükrét: valahogy így nézne ki számos magyar város is, ha nem lett volna az oszmán hódoltság (akárhogy is, Gül baba türbéjét azért sajnálnám): reneszánsz főterek, sgraffitós házfalak allegorikus és biblikus jelenetekkel, egyfajta szegények Bibliáiként.

Végül a közelmúlt nagyon is valóságos történelme, amely árnyalja ezt az idillikus képet, és amely annyira ismerősen kelet-közép-európaivá teszi ezt a vidéket, ahol minden városnak legalább két neve van. Nikolsburg/Mikulov és Trebitsch/Třebíč zsidó temetői, de főképp a kitelepített németek nyomai (akik egykor ezeket a reneszánsz városkákat építették és lakták), amelyekből szomorúan kevés maradt és még ennél is kevesebb marad, ahogyan a konstruált cseh múlt „emlékei” teret követelnek maguknak: előbukkanó szellemfeliratok, középkori templomok, a temetők német nyelvű sírjai. A szálfákat már rég tovaúsztatták és a víz sodrása lassan nyomaik foszlányát is magával viszi.


kdani1 kdani1 kdani1 kdani1 kdani1 kdani1 kdani1 kdani1 kdani1 kdani1 kdani1 kdani1 kdani1 kdani1 kdani1 kdani1 kdani1 kdani1 kdani1 kdani1 kdani1 kdani1


Kálmán Dani


Dél-Csehország


istvan1 istvan1 istvan1 istvan1 istvan1 istvan1 istvan1 istvan1 istvan1 istvan1 istvan1 istvan1 istvan1 istvan1 istvan1 istvan1 istvan1 istvan1


istvan2 istvan2 istvan2 istvan2 istvan2 istvan2 istvan2 istvan2 istvan2 istvan2 istvan2 istvan2 istvan2 istvan2 istvan2 istvan2 istvan2


istvan3 istvan3 istvan3 istvan3 istvan3 istvan3 istvan3 istvan3 istvan3 istvan3 istvan3 istvan3 istvan3 istvan3 istvan3 istvan3 istvan3 istvan3


istvan4 istvan4 istvan4 istvan4 istvan4 istvan4 istvan4 istvan4 istvan4 istvan4 istvan4 istvan4 istvan4


Pető István


Csehszlovákia felfedezése


Különös érzéseket váltott ki belőlem ez a dél-csehországi út. Egyfajta időutazásnak tűnt, amely évtizedeken ível át, és a gyerekkorommal köt össze. Mint egykori csehszlovák honpolgárnak már az iskolai földrajz- és történelemórákon a tudatomba ivódott České Budějovice és Telč, a Šumava és a Český Les, Třeboň és Tábor stb. neve. A karácsonyi asztalra kerülő ponty pedig mindig Dél-Csehországból érkezett a pozsonyi piacra. Mostanáig azonban – Brünn városát kivéve – sosem jártam ezen a vidéken.

A nyolcvanas években ugyan megvolt bennem a szándék, hogy ide is eljöjjek egyszer, de aztán közbeszólt a történelem, a rendszerváltozás, a Nyugat felé nyitás – s valahogy feledésbe merült számomra ez a vidék.

A közelmúltban aztán a Wang folyón rácsodálkoztam az e táj értékeit felmutató gyönyörű képekre és a figyelemfelkeltő beszámolókra, s mikor a nyáron tudomásomra jutott, hogy barátnőmék Krumlovba készülnek, ezúttal a híres szabadtéri színpad előadására, egyszeriben felszínre került bennem a régi szándék, s nagy örömmel jelentkeztem a Wang folyón meghirdetett utazásra.

Egykor, bár ugyanazon ország részét képezte, Pozsonyból nézve nagyon távolinak tűnt és távoli is volt Dél-Csehország. Prágába is öt-hat órát tartott vasúton az utazás. Most viszont, ahogy az útitársakkal megállapítottuk, térben és időben is rendkívül közelivé lett számunkra ez a vidék.

Brünnt elhagyva, az útiterv szerint dél felé vettük az irányt; utunk során fokozatosan feltárult előttünk a táj és a felkeresett városok minden szépsége.

Részletező élménybeszámoló helyett pedig hadd álljanak itt „a legjeim”: a Tugendhat-villa lélegzetelállító hatást kiváltó nappalija; a sárkánnyá avanzsált krokó legendás története – kitekintéssel és a téma körbejárásával; a třebíči csodálatos románkori bencés apátsági templom és altemploma; a Zlatá Koruna ciszterci apátság helyiségről helyiségre újabb meglepetésekkel váró gazdag épületegyüttese; a magyar kiskatonák szívbemarkoló története; a festői fekvésű – domboldalak lejtőjén, tóvá duzzadt patak-, ill. folyóparton elterülő – ékszerdobozhoz hasonló városok; Jindřichův Hradec és Český Krumlov barátságos esti fényben való bemutatkozása; a patinás szállók, gyönyörű templomok, házak és várak; az évszázados temetők; a kedves táj, a Vydra folyó völgye – a testet-lelket felüdítő túrával; Kájov búcsújáró temploma – a gondnok értő és érző kalauzolásával… No meg a közös élmények, beszélgetések, eszmecserék, Julival, Györgyivel, a fiúkkal, Deák Tamással, Laci „bácsival”, Gáborékkal… és a többi kedves útitárssal… és a folyamatos, de sosem megterhelő, vidám és élvezetes szellemi épülés-gazdagodás – Tamás jóvoltából.

Felvételeim közül, amelyeket utunk során készítettem, azokat szeretném most megosztani, amelyek (ha nem is mindig a legjobb kivitelben, de) hangulatukban, emlékképekként rögzítik és idézik fel számomra ezt az emlékezetes utazást. Ráadásnak pedig egy fotó fáradhatatlan útikalauzunkról, Tamásról, aki minden apró részletre odafigyelt.

És végül még egy rögzítésre méltó emlék: Józsi virtuóz buszos-utánfutós manőverezése és leparkolása, melyben visszafojtott lélegzettel szurkolva vettünk részt.


bmari bmari bmari bmari bmari bmari bmari bmari bmari bmari bmari bmari bmari bmari bmari bmari bmari


B. Mári


Ars longa, vita brevis


Képek otthonról c. esszéjében Karel Čapek a következőket írja Český Krumlovról:

„…Nem tudom, a Moldva hány kanyart vesz, miközben átérsz a városon, de ha ezt olyan direkt módon teszed, amennyire csak lehet, kb. ötször keresztezed, és minden egyes alkalommal rácsodálkozol, milyen aranybarna és mennyire siet. Azt sem tudom, hány lakosa van Krumlov-nak, de van huszonnégy kocsmája, három temploma, egy várkastélya, még van két nagy városkapuja, és egy nagy halom műemléke; lényegében az egész város maga egy nagy történelmi műemlék, amiről Sienna vagy Stirling vagy más híres helyek valamelyike juthat eszedbe. Vagyis, vannak régi oromzatok, ablakfülkék, tetőablakok, árkádsorok, boltozatok, erkélyek, lőrések, sgraffitók, freskók, lépcsők föl és le, mellvédek, szökőkutak, oszlopok, sarokkövek, szegletek, házak, aluljárók, történelmi kövezet, cikkcakos utcácskák, betlehemek, magas tetők, gótikus templom, minorita kolostor, és mindenfelé a Rosenbergek vörös rózsája, bárhova is csöppensz, csak festői helyeket és antikvitást és történelmi nevezetességeket látsz, míg a régi külvárosi részekben csak alacsony házakat találsz, melyeknek tetejét megérintheted a kezeddel, rózsamuskátlival az ablakokban és jelzéssel az ajtó fölött, itt még mindig régi kézművesek élnek, mint a tizenötödik században.

Arrafelé mindent a vár ural (…), különösen a torony, egyike a legtornyabb tornyoknak, amiket valaha láttam. Azt mondanám, a torony cseh specialitás, mert sehol máshol nem találsz ilyen különös kupolákat, dundi hagymakupolákat, mákgubó kupolákat, lanternákat, tűhegyes tornyocskákat és galériákat és templomtornyokat, mint ebben az országban, minden egyes régi cseh városnak megvan a maga különleges tornya, aminek alapján meg tudod mondani, hogy ez Hradec és ez Brno és ez Budějovice és ez Český Krumlov.”


Čapek szavainál ékesebben nem tudnám felvázolni a dél-morva és dél-cseh régióban tett kalandozásunk során ért benyomásaimat. Bolyongás közben – nemcsak a fent említett négy városban, hanem a felkeresett többi tüneményes városkában is – a történelmi múltról és régi kultúrákról beszélő kövek nem először győztek meg arról, hogy a művészet örök.


A címben idézett hippokratészi gondolatba – kissé önkényesen – beleértem a természet műalkotásait is. Gyönyörű tájakon vezetett át az utunk, főleg, amint elértük a Cseh-erdőt. Sok szépséget csak a buszból láttunk, de volt olyan természeti káprázat, amit a Šumavai Nemzeti Parkban, a Vydra folyócska mentén tett gyalogos túránk testközelbe hozott. A látvány így rögzült bennem: folyómederben lecövekelt kisebb, nagyobb, és még nagyobb gránitkövek, különböző színekben pompázó, fodros-habos, zúgó-búgó víz, ami a köveket kikerülni kényszerül, de közben át is öleli azokat, a két parton tolongó nézőközönség, ami egyként hajlong és bólogat ágaival és lombkoronájával, hogy így fejezze ki, mennyire tetszik neki az előadás. Nem csodálom, hogy a tiszta vizet szerető vidrák ideköltöztek és itt ragadtak, azzal együtt, hogy bújócskát játszottak velünk, és ők nyertek. :)


Kissé csapongok, de nézze el nekem ezt az Olvasó. Oly sok volt az élmény, és ezek még annyira kavarognak bennem, hogy hol az egyik, hol a másik türemkedik elő az agyamban. Most például a legelső állomásunk, amint megérkeztünk Brnóba, és ez a Tugendhat-villa. Az utca felől nézve a ház semmi különöset nem mutatott, simán el lehetett volna sétálni mellette. De bent egyik ámulatból a másikba estem, főképp azért, mert minden megoldás a lehető legjobban szolgálta azt a funkciót, amit be kellett töltenie. Az emberek zömének egy ilyen villa ma is csak álom marad, de az, hogy ez a ház a múlt század 20-as éveinek végén épült, felér egy kisebb csodával. Letisztult formák, tágas terek, minőségi bútor- és falburkolatok, kövezetek, sejtelmes természetes és mesterséges fények, télikert vízcsappal és lefolyóval ott helyben. Járólapba süllyesztett konnektorok, hatalmas üvegablakok, amiken csak úgy ömlik be a fény, egyik-másik gombnyomásra teljesen leereszthető (egyszerűen eltűnik a padlóban), klímaberendezés (ami fűt és hűt is), közvetlen terasz- és kertkapcsolat hátrafelé (ez például nem látszik az utca felől), vagyis több olyan megoldással van tele a ház, amitől a nagy belső terek még tágasabbak lesznek, és így tovább. Értem, hogy a Tugendhat-villa, mint a modern építészet egyik első főműve, miért került fel az Unesco világörökségi listájára.


Mikulov és Třebíč zsidónegyedeiben és zsidó temetőiben sétálva nem is gondolhattam másra, mint az élet rövidségére és törékenyégére.

A zsidónegyedekben tapintható volt a csönd és a hiány.

A több száz éves temetők sok ezer hol kuszán, hol rendezetten álló sírköve, a rajtuk levő héber és/vagy német nyelvű feliratok, sok síremléken a zsidó szimbolika valamely jelével, amelyek az itt nyugvó holtak státuszára vagy származására utalnak, mind-mind a diaszpórába kényszerült emberekre és azok leszármazottaira való emlékezésre késztetett. Igen, az egyes emberekre is. Talán a Nagy Háború kezdetének 100 éves évfordulója okán időztem el kissé hosszabban a jogi egyetemi hallgató, Erich Pisk emléktáblája előtt, aki a felirat tanúsága szerint szülei egyetlen gyereke volt (apja korábban városi orvos), a bátorság és vitézség bronz és ezüst fokozatú érdemérmével tüntették ki, született 1893. február 28-án, és 1916. december 8-án esett el hősi halottként Kirlibabánál, a keleti hadszíntéren, hazájáért.

Élt 23 évet.


Dél-Csehország fővárosa, České Budějovice (Budweis), ahol a világhírű Budweiser sör készül. Először jártam sörfőzdében, érdemes volt belekóstolni a sörgyártás folyamatába, na meg a gyárlátogatás végén felhörpinteni egy kis pohár szűretlen sört, amit az ottani idegenvezető csak young beer-ként emlegetett. Ilyen sör sehol máshol nem kapható, hiszen még utókezelésre vár, mielőtt a szélrózsa minden irányába útnak indul, ezerszám üvegekbe, fémdobozokba töltve.

Budějovice négyzet alakú főtere meglehetősen impozáns látvány a szabályosan körbefutó, szépen renovált reneszánsz és barokk épületekkel, melyeknek jó része lábasház, így az árkádok alatt esőben is gond nélkül lehet sétálni, akárcsak Telč gyönyörű főterén. Itt szerencsére elkerültük az esőt, ami az utunk kezdetén azért egy kis időre mellénk szegődött. A főtér maga hatalmas, a város szimbólumává érett méretes Sámson-kúttal a közepén, melynek tetején Sámson és az oroszlán látható. És bár nem láttam mézet csorogni az oroszlán szájából, ösztöneim az árkádok alá vezettek, ahol útitársammal megpihentem és végre elkortyoltam egy finom cappuccinót, onnan szemlélve tovább a grandiózus főteret. Kérészéletű hedonizmusom így akadályozott meg abban, hogy felcaplassak a tér egyik sarkán magasodó reneszánsz Fekete-toronyba szétnézni, de hát valamit valamiért. Ezt a hiányt majd egy következő úton fogom betapasztani, mert egy dolog bizonyossá vált: Dél-Csehország és Dél-Morvaország bejárása, megismerése csak többszöri odautazással lehetséges, ha a temérdek látnivaló, történelmi emlék és építészeti kincs miatt lehetséges egyáltalán.


Végül, de nem utolsósorban – mint most debütált „Wang folyós” utazó – szeretnék itt is köszönetet mondani Tamásnak az út aprólékos megtervezéséért, a szervezésért, a tőle kapott sok információért, adomáért, toleranciáért és azért is, mert csodával határos módon képes volt elérni, hogy még a hosszabb ideig tartó buszozásokat se érezzem hosszúnak. Az utastársakról pedig már szót sem ejtek, kiválóan éreztem magam mindenki társaságában.

Köszönöm.

jutka1 jutka1 jutka1 jutka1 jutka1 jutka1 jutka1 jutka1 jutka1 jutka1 jutka1 jutka1

Tatár Judit


Ablak


Sebtiben írok, mert aztán jönnek a hétköznapok, újra elkap a gépszíj és menthetetlenül kicsúszok a határidőből. Csak az történt velem ezúttal is, amire eleve számítottam Tamás korábbi útjai alapján: megint kitárult egy kis ablak és gazdagabb lettem nem csak felejthetetlen élményekkel, hanem tudással is. Van bőven minek utánanéznem, s ezáltal nem lezárni, hanem inkább elnyújtani, még hosszabbá tenni, egyben feldolgozni úti élményeimet. Szerencsésnek érzem magam, hogy nem csak bejutottam a Tugendhat-villába és megismertem történetét, de egyáltalán tudomást szereztem róla, hogy ilyen létezik. Kitörölhetetlenül beleégett emlékezetembe a sorban elénk táruló reneszánsz városkák főtereinek látványa, a Vydra-völgyben tett séta (na jó, túra), valamint a dél-cseh erdő és a kanyargó Moldva folyó látványa, aláfestésként Smetana megunhatatlan muzsikáját hallgatva. Kellemes és kedves útitársaim voltak, sokat nevettem az út során, ami szintén fontos kelléke egy ilyen társas útnak. Akárcsak a jó pálinka. Legközelebb én is bedobom magam. Köszönöm Tamásnak és mindenkinek.

K. Juli


Böhmerwald

szdani szdani szdani szdani szdani szdani szdani szdani szdani szdani szdani szdani szdani szdani szdani szdani szdani szdani

Az út kapcsán poszt készült a 19. századi böhmerwaldi Schwarzenberg-csatornáról a Dunai Szigetek blogon magyarul és németül. Az egész útról pedig összefoglaló várható a Pangea blogon.

Szávoszt-Vass Dániel


Velünk élő történelem

Volt valaha egy olyan film vagy filmsorozat, amelynek ez volt a címe: Velünk élő történelem. Nos, azok az emberek, akik itt, Morva- és Csehország déli tájain élnek, nem szorulnak arra, hogy valami doboz segítségével idézzék fel a történelmet: ezen a tájon, amelyet nem dúlt a török, amely nem volt frontvonal évszázadokig, szinte teljes épségben megmaradt mindaz, ami szükséges ahhoz, hogy lássuk az élő kapcsokat a múltból a jelenbe. Az olasz reneszánsz települések minden bájosságát őrző kisvároskák leírhatatlan hangulatot sugározva várják az idelátogatókat.




És itt minden eredeti. A régi falfestmény régi, a belevésett évszám valódi, mutatja, hogy valahogy mégis néha ellen lehet állni az időnek.

XII. századi falfestmény Třebíčben

Olyan emberek emlékei jelennek meg a falak sgrafittóin, akiknek a legmeglepőbb tulajdonsága a hétköznapisága. Látunk a városkák életében fontosnak tartott eseményeket, híreket félezer évvel ezelőttről. Látjuk, mint ahogy látták évszázadok óta és látni is fogják a jövő évszázadok, mit csinált, hogyan élte életét a reneszánsz ember ezen a vidéken.

No, ez még nem az igazi, de…

dtamas1 dtamas1 dtamas1 dtamas1 dtamas1 dtamas1 dtamas1 dtamas1 dtamas1 dtamas1
…ezek már igaziak.

Kájovban pedig a búcsújáró templomot őrző bácsi – ugyanúgy mint Cirill bácsi Bártfán – csodaszép cseh beszédével, kedvességével és tudásával nyűgöz le minket. Meseországszerű vidéken járunk: ezek az idős bácsik mért vannak elrejtve, miért nem olvasnak magnóra meséket, milyen jó lenne, ha ilyen szép orgánumú embereket hallgathatnának a gyerekek (ha már a szülőknek sosincs idejük…)





A Moldva mentén pedig megszámlálhatatlanul sok emlékét látom annak a szentnek, Nepomuki Szent Jánosnak, aki századokon át 1947-ig védte és gazdagította vízimolnár családomat.



Lassan azért ezen az úton is megjelent a huszadik század. Szerencsére azért tapintatos volt, a legszomorúbb és legszívszorítóbb emlékét már az út elején megmutatta, de én azt a történetet hagyom utoljára. Azért sem baj a sorrend megfordítása, mert a modern kori történetek – minden szörnyűséges előzményük ellenére – valahogy mégis a kiengesztelődés felé haladnak itt ezen a tájon.

A csodálatos jindřichův hradeci fogadóban az elképesztően hangulatos környezetben elfogyasztott ínyenc reggelit az Elnök szigorú tekintete felügyeli, de a jókedvet a Sestry Allanovy gramofonlemezei – ezek szólnak a reggeli alatt – zökkenőmentesen fenntartják.


Sestry Allanovy: Honba za písnickou



A. Kavka, Sestry Allanovy: Melodie mi nedá spát



Sestry Allanovy: Poznáte lehce náš rytmus



Sestry Allanovy: Večná otázka

A kájovi búcsújáró templom német temetőjében pedig láthatunk néhányat annak a hárommillió németnek a szüleiből, akiket 1945 után deportáltak Csehszlovákiából.


A sírokat most már együtt gondozzák a csehek és a németek. Ugyanúgy, ahogy a Třebíčben található emlékművet amely az első világháború helyi zsidó hősi halottainak neveit örökíti meg, és valahogy túlélte a második világháborút és a vidék náci megszállását.


Zlatá Koruna mellett, Rájov faluban szintén van egy első világháborús emlékmű, példásan rendben tartva. Itt, a falu temetőjében ért minket egy szívszorító meglepetés.


dtamas2 dtamas2 dtamas2 dtamas2

A csehek legutolsóként, 1945. május 5-én lázadtak fel a náci uralom ellen. Az itt lévő magyar katonák átálltak, lefegyverezték és elengedték a németeket, azonban azok este nehézfegyverekkel és egy SS osztaggal megerősítve visszajöttek. A helyiek és a magyarok egy darabig védték magukat, közben a kilátástalan harcot sokan feladták és elmenekültek.


Erdélyi Mihály: Bajtárs ma még tán csak öt perc az élet. Előadja Mindszenthi István. Ezt a dalt Cseh Tamás is feldolgozta.

dtamas3 dtamas3 dtamas3
Balázs Lajos • Bense Pál • Gergely Mihály

Másnap a harcolók egy része fegyvertelenül visszatért, és fogságba került. Elesett Balázs Lajos zászlós, Gergely Mihály szakaszvezető, Berkes Mátyás tizedes, Bense Pál honvéd, Krivjanek György honvéd. Emléküket a helyiek kegyelettel őrzik, sírjaikon mindig van magyar zászló.


Hegedűs Tamás: Az én szerelmem messze idegenben jár. Előadja Karády Katalin.

Mondom, ennek a vidéknek a története valahogy hozza magával a megbékélést.


Hogy is lehetne máshogy, hiszen ha már II. Rudolf császár elmebeteg gyilkos szörnyszülött fiából, Don Juliusból is étteremnév lehet, ott már csak a szépre emlékeznek, Lehet azért, mert ezek a csodálatos városkák a reneszánsz szépet kereső szellemével kissé jobbá teszik az embereket?

Sokszor vissza fogunk térni ide, és megtudjuk.


Deák Tamás


Dél-Csehország



Leoš Janáček: Moravian Folk Poetry in Songs / Iva Bittová (14'52")

dkati1 dkati1 dkati1 dkati1 dkati1 dkati1 dkati1 dkati1 dkati1 dkati1 dkati1 dkati1 dkati1 dkati1 dkati1


dkati2 dkati2 dkati2 dkati2 dkati2 dkati2 dkati2 dkati2 dkati2 dkati2 dkati2 dkati2 dkati2 dkati2 dkati2


D. Kati


Dél-Csehország

gyorgyi gyorgyi gyorgyi gyorgyi gyorgyi gyorgyi gyorgyi gyorgyi gyorgyi gyorgyi gyorgyi gyorgyi gyorgyi gyorgyi gyorgyi gyorgyi gyorgyi gyorgyi gyorgyi gyorgyi gyorgyi gyorgyi

Györgyi


Tükörképek és emlékek

Hozzájárulásom címképéül České Budějovicében, az óvárosba vezető hídról készült fotót választottam. Ezen élesen tükröződik, hogy utunk során főleg a dél-morva és dél-cseh városok régi és újabb építészetével ismerkedtünk, emellett minduntalan előtűntek a folyók, tavak, patakok, és az élénk színekben pompázó őszi természet. És a háttérben ott voltak azért az emberek is…


Zubogók és zúgók

Felejthetetlen élmény volt a vasban gazdag, s ezért különleges barnás-vöröses színű Vydra folyó völgyében tett séta a morajló víz hangjaitól kísérve (egy fotó folyásirányban háttérfényben, egy kép visszanézve, ellenfényben).

Másféle élményt kínált a Budweiser sörgyár vasban gazdag palackozóüzeme České Budějovicében, ott a palackfolyam szolgáltatta a monoton háttérzúgást.

laczko2 laczko2 laczko2

Evolúció és relativitás

České Budějovicében, az óváros főterén (Nám. Přemysla Otakara II.) megragadta a figyelmemet a Grand Hotel Zvon épülete. Pontosabban három épülete. Az első cuki reneszánsz 1533-ból, a harmadik elegáns szecessziós 1903-ból. Ott állnak egymás mellett sorban, egyre magasabbra törve. Egy fél évezred építészetéről mesélnek. Bár igaz, a két régebbit még a Grand Hotel Zvon felirat ékesíti, a legmagasabbat már csupán Hotel Zvon. Hiába, ez az evolúció és relativitás törvénye.

laczko3 laczko3 laczko3 laczko3

Tömegigény és egyedi ajánlat

Inni kell, inni jó, inni élvezet. Lehet sört, lehet bort. Lehet sokat, lehet mértékkel.

laczko4 laczko4

Szabad kezek

Utunk során az első látogatásunk a brnói Villa Tugendhatba vezetett.

Rövid történeti összefoglaló róla:

– Miután szabad kezet kaptak a tervezők a Tugendhat házaspártól, kiélhették mérnöki és művészi alkotó fantáziájukat minden területen: 1930-ban elkészült az építészettörténetben korszakhatárt jelentő villa.

– Miután szabad kezet kaptak a nácik és érzékelhetővé vált, hogy kiélhetik romboló és gyilkos fantáziájukat minden területen: 1938-ban a Tugendhat házaspár örökre elhagyta a villát és az országot.

laczko5 laczko5

Változó nézőpontok: egy bazilika távolból és közelről – egy ablak kívülről és belülről

Utunk során Tamás globális képet nyújtott történeti folyamatokról és földrajzi régiókról, miközben rámutatott sok érdekes lokális részletre. Megmutatta e részletek színét és fonákját. Ezt a sokféle nézőpontot igyekeztem szemléltetni a világörökség részét képező třebíči Szent Prokopius bazilikáról készített pár fotóval.

laczko6 laczko6 laczko6 laczko6

Fotósok és stílusok

Fotózni jó és muszáj. Mi, a többség, vadul kattintgatunk kis digitális masinkánkkal. De vannak, akik kissé vagy nagyon másképp csinálják. Íme, néhányan közülük, a fél-profi, a teljes profi, a tablet-girl és a trendy guy:

laczko7 laczko7 laczko7 laczko7

Józsi sofőr

Ő az, aki előremenetben, rükvercben és lélekben is verhetetlen. Meghatározó élményem róla: egy hirtelen felbukkanó zsákutca-tábla előtt a bőrönd-bunkeres csatolmányos buszunkkal bemutatott egy 10 pontos piruettet: dobogós helyezést ért volna egy formagyakorlat Európa-bajnokságon.


Tamás zsonglőr

Tamás egy élő Wikipédia. Itt éppen Zlatá Koruna ciszter monostorának káptalantermében látható, – nyilván az olvasókanonok helyén áll. Ezért most kivételesen nem fejből mondja – de lehet, hogy csak úgy tesz, mintha olvasná.


A kandallónál

Amikor megláttam a lobogó tűzet a Hotel Parkán éttermében, Prachaticében, a Rosenbergek szimbólumával díszített kandallóban, és megcsapott annak hevülete, azt éreztem: milyen csodásan jelképezi ez a tudás és lelkesedés olthatatlan lángjait.

Rögtön Tamás jutott az eszembe.

Nagyon köszönöm az utat!

laczko8 laczko8

Laczkó


Kalandvágyó bátor japán csoport Egyenlítői Afrikából Telčben

laczko1 laczko1 laczko1

Laczkó


Mindent meg fogunk még egyszer nézni!

Ez már a második szép utunk volt Tamással, és remélem még lesz néhány.
Pedig nem is kezdődött valami fényesen, Tamással valahogy félreértettük egymást, már rég Brünnben voltunk mikor a többiek a Tugendhat villában voltak, így ez nekünk kimaradt. No de nem baj hisz Brünn csak 100 perc Bécsből vonattal.

Szinte szégyellem, hogy ennyi minden élményből csak olyan kevés maradt a fejemben. Nyilván a legszebbek maradtak meg. Hát lássuk.

Brünnben a modern zsinagóga, meg főleg a bankház a 30-as évekből. Hogy lehet egy óriási, de egyszerű épületnek ilyen ritmusa.

A mikulovi este, a város jóformán kihalt volt, de a régi házak szépsége már a sötétben is sejthető volt, mialatt Tamással a kiszemelt restibe vándoroltunk, ahol játszi könnyedséggel adtak harmincunknak jó tempóban finom vacsorát.
Reggel tényleg még szebb volt a város, csodálnivaló, hogy mennyire szívvel restauráltak sok mindent. Ezt a többi városkáról is el lehet mondani, hiszen az első benyomás mindig a szép tér a ragyogó házakkal. Itt is, Třebíčben is megnéztük a zsidó temetőt, beszívtuk a hangulatukat, bízván hogy egyszer majd eljövünk a sírköveket órákig sillabizálni.

Třebíčben már jártunk, így hát illedelmesen köszöntünk a bencés apátságnak, a bazilikának, ahol keveredik a román és a koragótika, a kapunak, a kriptának és a freskónak.
Aztán sétáltunk a zsidó negyedben, ahol megint néhány házzal több volt restaurálva mint utoljára. És megígérem, hogy nem rinyálok, hogy ezt se néztük meg, meg azt se, így hát csak említem, hogy következő alkalommal nézzétek meg a múzeumot is a zsinagógával!

Telčbe, mint minden ilyen városba, megérkezni jó. Meg aztán ülni a napsütésben és egyszerűen bámulni a teret. Napsütés ugyan nem volt, de bámulni lehetett. Én azért gyorsan ettem egy kis gótikát – a kéthajós templom!

Slavonicéban tényleg otthon voltunk. Hiszen a város kicsi és ha ez most nem is látszott, kiépült a turizmusipar, egy jó változatban. Utoljára az unokáinkat ugrálták körül és segítettek nekik sgraffitót rajzolni meg agyagozni. Minden kívánságom így teljesüljön – még mindig ott van a permanent breakfast tábla, úgyhogy jártatthattam a számat a buszban bolond barátaim bolond ötleteiről.

Kezdek összezavarodni. Aznap este Jindřichův Hradecben voltunk. Ott volt a kecskebak kocsma, ahova végül is egy csomóan begyűltünk, és ahol jó kaja volt, de hangos volt az ifjúság? És ugye ott néztük meg másnap reggel a várat a reneszánsz udvarral, meg a gyár- vagy üzemépületekkel és ott volt az iskola, ahova Smetana járt?

A táj egyre szebb lett, a tavak csillogtak, Třeboňban körüljártuk a városfalat meg a reneszánsz főteret. Én titokban irigyeltem azt az útitársunkat, aki a kultúra helyett inkább pontyot evett forint húszért.

Nem vagyunk sörivók, úgyhogy csak mint műszaki érdekességet figyeltük a sörgyárat České Budějovicében. Elénk tárták a tehnika csodáját, a futószalagot és néhány computeres útitárs fejében láthatóan megindult a vezérlőprogram programozásának vágya.

Innentől kezdve már a Moldva mellett mentünk és nekem ez volt az utazás egyik fénypontja. Nemcsak a táj, hanem a muzsika Gábornak köszönhetően. A rengeteg variáció, meg hogy mi honnan eredhetett – hiszen Smetana éppúgy „ki is találhatta volna” a főmotívumot, mint ahogy átvette – még közelebb hozta és még jobban megszerettette velem Smetana bácsit. Ha éjszaka valaki rákérdezne, hogy mi volt a legszebb az utazásban, akkor a Moldvát kezdeném dúdolni, az első taktusokat, ahogy kibújik a víz a földből.
Persze erre fel este elkezdtem Gáborral beszélgetni, hiszen érdekes egy profi muzsikussal zenéről beszélni. Kiderült, hogy Gábor computeres. Istenem, semmi hibája ne legyen? És az öröm talán még nagyobb volt, mert valamikor én is az voltam, de azért én is zenebolond vagyok.

És elkövetkezend a kutyagolós nap. Először Kašperk várába kapaszkodtunk föl, mely ki-kibújt a ködből. Időnként kisütött a nap, időnként az orrunkig se lehetett látni, sajnos pont akkor, amikor megmásztuk a 102 lépcsőt, hogy a torony tetejéről csodáljuk a fehér levest. Viszont a kisasszony, aki vezetett minket jó angolsággal (és ugyanolyan jó németséggel) igazán mindent tudott és elmesélt. Aztán a hosszú út a romantikus völgyben, amelyhez felcsendült megint a Moldva. Jól esett a vándorlás, lehetett kilépni, gombákat szagolgatni, a zúgó patakot hallgatni és főleg beszélgetni. A beígért vidra elmaradt. Ilyen lett volna:


Ehelyett csak azt a szerencsétlen és kissé büdös állatot láttuk a ketrecben.

Na de aztán irány Český Krumlov – utazásunk egyik fő attrakciója.
Megint szép út a duzzasztott tavak mellett. A fő cél előtt még gyorsan betértünk a kájovi búcsújáró templomba. A zanyja – ide aztán biztosan visszajövünk. A kéthajós templom, a freskók, amelyeket hosszan lehet nézni, a későgótikus Mária a főoltáron, no meg ez a Mária halála. Persze izgatottan ugráltam, mondván, hogy ilyen sok van ám még 50 kilométerrel délebbre – de hát ki hallgat rám.
Aztán megérkeztünk Český Krumlovba, végigzörögtünk harsányan a város macskakövein, megszálltunk, sétáltunk és búcsúvacsoráztunk. Nem voltak éppen nagy adagok, de finomak. Hotelszobánk ablakából ráláttunk a kivilágított várra, sajnáltam, hogy nem fotózok.
Az utolsó nap Český Krumlové volt. Ezt is láttuk már vagy kétszer, éppen ezért volt élvezet Tamást hallgatni, mert most kezdtük érteni, hogy eddig mit láttunk. Mondjam, hogy ide is fogunk jönni még néhányszor, vagy ezt már említettem?

Elindultunk hát hazafelé. Még megnéztük Rožmberk várát. Ezek a Rosenbergek nagyon jól tudták, hogy hova kell várat építeni, mint ahogy a bencések is tudták, hogy hova kell templomot. Lenéztünk még egyszer a Moldvára és örültünk, hogy ez a derék folyó ilyen ügyesen kígyózik. Így minden kanyarba lehetett egy szép városkát építeni.

És elszaladt az idő és sofőrünkre, Józsira tekintettel kellett lenni, így hát nem álltunk már meg Vyšší Brod kolostorában. Hiába csalogattam Tamást, hogy ott tudnánk elbúcsúzni az utolsó Rosenberg-rózsától a gótikus Krisztus születése-képén. Nem volt idő, és Tamás persze azt is tudta, hogy az oltár már régen a prágai múzeumban van.

Aztán átértünk Ausztriába, nekem szabad volt elmesélni (köszi Tamás!) az osztrák történelem nem teljesen dicső részét, meg egy-két dolgot, amit útközben kutyafuttában látni lehet.
És a schwechati repülőtérnél fájó szívvel elbúcsúztunk a társaságtól, sok szép képpel fejünkben. Persze már akkor teljesen összezavarodva, hiszen még ma sem tudom, hogy ez a szép város melyik is a sok közül.


Franz Oplatka


A Moldva mentén



Smetana, A Moldva, vezényel Fricsay Ferenc

gabor1 gabor1 gabor1 gabor1 gabor1 gabor1 gabor1 gabor1 gabor1 gabor1 gabor1 gabor1 gabor1 gabor1 gabor1 gabor1 gabor1 gabor1 gabor1 gabor1 gabor1 gabor1


gabor2 gabor2 gabor2 gabor2 gabor2 gabor2 gabor2 gabor2 gabor2 gabor2 gabor2 gabor2 gabor2 gabor2 gabor2 gabor2 gabor2 gabor2 gabor2 gabor2


gabor3 gabor3 gabor3 gabor3 gabor3 gabor3 gabor3 gabor3 gabor3 gabor3 gabor3 gabor3 gabor3 gabor3 gabor3 gabor3 gabor3 gabor3 gabor3 gabor3 gabor3 gabor3


gabor4 gabor4 gabor4 gabor4 gabor4 gabor4 gabor4 gabor4 gabor4 gabor4 gabor4 gabor4 gabor4 gabor4 gabor4 gabor4 gabor4 gabor4


Az útról blogomon további képek láthatóak.

Illés Gábor