Táj, emberek nélkül

Tipikus galíciai lengyel táj, 1936 nyarán.

Ezek a kockák a Jidl mit’n fidl („Zsidócska, hegedűvel”, 1936, itt végignézhető) lengyel-amerikai kooprodukciós, jiddis nyelvű filmből származnak. A rajtuk látható főszereplők: Molly Picon, Simcha Fostel, Leon Liebgold, Max Bozyk. A filmet Joseph Green rendezte.


Jidl mit’n fidl: A Heimisher Sherl. Alicia Svigals.



Ugyanilyen a növényzet nyolcvan év múlva, 2014 augusztusában is ugyanitt, a belżeci megsemmisítőtáborban, Galíciában.


Tarnówi történetek 1. A tarnówi Al Capone


A fénykép, amelyen egy tarnówi haszid büszkén feszít oldalkocsis motorkerékpárján, több okból is egy korszak végét jelzi. Egyfelől az 1938-as évszám, az utolsó békeév, amely után többé semmi sem lesz az, ami volt. Másrészt a motor, s a jobbról balra és másféle íráshoz szokott kéz ügyetlen latin betűi, amelyek arra mutatnak, hogy a hagyományos világ, a stétlek és haszid közösségek zárt világa ekkorra már mindenképpen megindult a felbomlás útján. És Marek Tomaszewski, a Tarnów. Żydowskie krajobrazy (Tarnów, zsidó látképek, 2012) szerzője is a könyv utolsó, az egykori világot elbúcsúztató fejezetében közli a képet.


Marek Tomaszewski tarnówi képeslap- és fényképgyűjtő 2011-ben már közzétett egy pompás könyvet gyűjteményének anyagából Tarnów: wędrówka w przeszłość z kartą pocztową (Tarnów: utazás a múltba a képeslap hátán) címmel, amelyből még idézni fogunk. Ezután is maradt azonban elég anyaga egy külön tarnówi zsidó fotókötet összeállításához. Tarnów, huszonötezres zsidó lakosságával, Galícia negyedik legnagyobb zsidó városa volt Lemberg, Krakkó és Stanisławów (a mai Ivano-Frankivszk) után, de 40%-os zsidó számarányával az első. Nem csoda, hogy a fotóalbumok és tulajdonosaik eltűnése után is össze lehetett még gyűjteni annyi képet, hogy abból aztán ki lehessen válogatni az albumot illusztráló kétszázötvenet. A Lwowska utcának az előszót kísérő négy fotóját, említi Tomaszewski, például csak néhány nappal a nyomdai leadás előtt vásárolta e-bayen Németországból.

tarnow1 tarnow1 tarnow1 tarnow1 tarnow1 tarnow1 tarnow1 tarnow1 tarnow1 tarnow1 tarnow1 tarnow1 tarnow1 tarnow1 tarnow1 tarnow1 tarnow1 tarnow1 tarnow1

A fotók tényleg lenyűgözőek. Noha készítőjük többnyire ismeretlen, sokuk mégis méltó párja Menachem Kipnis, Alter Kacyzne vagy Roman Vishniac híres sorozatainak, ami egyúttal azt is jelzi, mennyi felvétel rejtőzködhet még erről a világról, amelyről húsz éve még úgy tartották, szinte nyom nélkül múlt el. És a könyv nagy érdeme, hogy ezt a világot a képek mellett hosszú szövegekkel is segít megeleveníteni. A pusztulást túlélő tarnówi zsidók Izraelben mindjárt az 1940-es évek végétől elkezdték leírni és összegyűjteni visszaemlékezéseiket, s ezeket 1954-ben jiddis, héber és lengyel nyelven is közzétették, utóbbit Tarnów. Egzystencja i zagłada żydowskiego miasta (Tarnów. Egy zsidó város élete és pusztulása) címmel. Ebből származnak a könyv szemelvényei.

A Wesklarska és Żydowska utca sarka, a Pilzńenska-kapu felé tekintve. K. Fusiarski fotója, 1930-as évek

A szemelvények a zsidó mindennapok eleven leírásával kezdődnek, az utcák és terek jellegzetes figuráival, a kocsisokkal, a borbéllyal, vendéglőkkel, hordárokkal. Bemutatják a vallásos haszidok ünnep- és hétköznapjait, a szegénynegyed nyomorát, a munkások küzdelmét egy jobb életért. Beszámolnak róla, hogyan köszöntött be a huszadik század a városba, az 1914-1915-ös pusztító orosz megszállásról, a két világháború közötti polgári életről. És aztán 1939. szeptember elsejéről, a háború első napjáról, a német megszállásról, a gettó felállításáról, az elhurcolásról. A menekülésről, lengyel segítséggel. A túlélésről.

Zsidó férfi Tarnówban, a német megszállás idején

Olyan ritkaság, hogy egy egykori zsidó kisvárosról ilyen gazdag képanyag és részletes beszámoló maradjon fenn, s egy könyvben egymásra is találjon, hogy azt gondolom, érdemes belőle több történetet is idézni néhány egymást követő posztban, hogy az így megelevenedő stétl segítsen képet alkotni arról a sok másik stétlről is, amelyekről nem maradt fenn emlék. In medias res kezdjük, s a város mindennapjainak leírását a következő posztra hagyva elsőként a tarnówi Al Caponét, Idele Mucot mutatjuk be Mordechai David Brandstetternek, a héber irodalom nagy tarnówi mesterének Jozef Hajman közvetítette elbeszélése alapján. Idele Muc figurája arról tanúskodik, hogy a zsidó alvilág olyanfajta királyait, mint az odesszai Benya Krik, nem pusztán Iszaak Babel fantáziája teremtette avagy színezte ki, hanem valóban léteztek, külön típust alkottak, s talán jóval több városban voltak jelen, mint ahányból említés maradt róluk.

Zsidó boltok az elegáns Wałowa utcán. A képen megörökített személyek közül minden bizonnyal többen is Idele Muc ügyfelei voltak

„Manapság, amikor a new yorki és chicagói közbiztonságról olvasok, s amikor Al Caponéről, a chicagói alvilág királyáról hallok, mindig visszaemlékszem a történetekre, amelyeket gyerekkoromban hallottam a tarnówi Al Caponéről, aki, hogy finoman fogalmazzunk, a tarnówi tolvajok fejedelme volt hetven évvel ezelőtt. A városban csak Idele Ganef [a Tolvaj], vagy Idele Muc néven emlegették őt.

Idele Muc fiatal korában zsebmetsző volt, s ügyességének köszönhetően egy tolvajbanda főnöke lett. Ahogy teltek az évek, felhagyott a mesterség gyakorlásával, de továbbra is tanította azt a fiataloknak. A rendőrséggel való összeköttetésének köszönhetően, ha bandája egy tagját elfogták, Idele Muc a legtöbb esetben – akárcsak manapság Al Capone – képes volt rövid időn belül kihozni őt a hűvösről.

Lopás esetén a károsult többnyire egyenesen Idele Muchoz fordult, aki eleinte meglepetést színlelt, hogy ilyen ügyben keresik őt, de egy rövid beszélgetés során a károsultnak sikerült rátukmálnia egy összeget, majd a lopott holmi hamarosan és titokzatos módon visszakerült tulajdonosához.

Idele Muc vezette be azt a rendszert is, amelyet ma Al Capone gyakorol, s amelynek révén a gazdagabb zsidók bizonyos összeg lefizetése ellenében egy ideig biztonságban érezhették magukat mindenfajta megkárosítástól. Idele Muc, minthogy „tisztességes ember” volt, rendszerint betartotta kötelezettségét. De ha úgy érezte, hogy a lefizetett összeg túl kevés volt a védelme alatt álló vagyon mértékéhez képest, vagy ha a „biztosított” késlekedett befizetni a „biztosítási részletet”, egy váratlan lopás gyorsan arra indította, hogy azonnal keresse fel Idele Mucot.

Idele Muc sikeres nyomozóirodát működtethetett volna, amelynek nagy forgalma lett volna a városban. Kémei jól szervezett és hatékony hálózatának köszönhetően mindig pontosan tudta, kihez mennyi és milyen áru érkezett, az illető lakásának beosztását, házának napi működését, és így tovább. És főként azt, ha mindennek fényében a „biztosítási díj” „tisztességtelennek” tűnt számára.

Brandstaetter [Mordecai David Brandstaetter, a későbbi neves héber író] igen fiatal korában – nem több mint tizenhét évesen – kötött házasságot egy köztiszteletben álló és gazdag helyi tímár, Abraham David lányával, s egyszersmind belépett apósa cégébe. Abraham David Idele Muc „biztosítottjai” közé tartozott. Ennek ellenére egyik éjjel két kicserzett birkabőrt loptak el a magas falakkal körbevett udvarán álló lezárt fészerből. Abraham David nem tehetett mást, mint hogy hívassa Idele Mucot, hogy tárgyaljon vele.

Minthogy Abraham David gazdag és köztiszteletben álló tímár volt, Idele Muc elfogadta a meghívást, és személyesen kereste fel Abraham Davidot. Ez ünnepélyesen fogadta, s asztalhoz invitálta őt, ahol felesége, Goldele mellett ott ült Brandstaetter és felesége is. A tímár panaszt tett vendégénél az előző éjszaka történt lopás miatt. Idele Muc nagyon együttérzett vele. „Nem lehet bírni ezekkel a tolvajokkal. Minden határon túlmegy az arcátlanságuk”, mondta. A tímár megkérte őt, hogy tapasztalt és bölcs ember lévén adjon neki tanácsot, utalva rá, hogy hajlandó lenne fizetni az ellopott javakért, amelyek amúgy nem is az övéi voltak, hanem egy ügyfélé. Idele Muc válaszában hosszan panaszkodott a nehéz időkről, majd megjelölte az összeget, amellyel „kárpótolni” lehetne a tolvajokat a lopott holmiért. Azt is hozzátette, hogy ha bárki a házban bármilyen gyanús hangot hallana az éjjel, mintha valami nehéz tárgy esne le, ne essenek pánikba, és ne kíváncsiskodjanak, mi okozhatta, mert bármely kíváncsi számára súlyos következményei lehetnek a dolognak.

Annak jeléül, hogy a megbeszélés véget ért, a házigazda vodkát és süteményt rendelt, hogy megünnepeljék a közös megelégedésre kötött megegyezést. Idele Muc ivott a házigazda és a háziasszony egészségére, majd udvariasságból fiatal vejük – a héber irodalom jövendő gyöngyszeme – egészségére is. Az oldott beszélgetés során Brandstaetter megkérdezte a vendéget, hogyan volt lehetséges ilyen lopást elkövetni ennyire magas és még dróttal is szegélyezett kerítésen belül, s hogyan birkózhatott meg valaki a fészer erős lakatjával. Idele Muc nagyon dühbe gurult a fiatalember naiv kérdése hallatán, s minthogy már jócskán a vodka hatása alá került, vendéglátójához fordulva azt mondta: „Arcátlanság a fiatalember részéről ilyet kérdezni. Sok évtizeden át űztem a tolvajmesterséget, és higgye el nekem, kemény és kimerítő munka ez! S most ez a tapintatlan fiatalember azt akarja, hogy egy csapásra mondjam el neki, hogy mennek az ilyen dolgok…” A vendéglátó igyekezett megnyugtatni vendégét, veje ifjú korának számájára írva az ostoba kérdést. Még egy pohárral ittak, s az addigra már lecsilapodott Idele Muc elbúcsúzott a vendégszerető háztól.

Aznap éjjel olyan hang hallatszott David házának előterében, mintha valami súlyos tárgy zuhant volna a földre. Másnap reggel David felismerte a néhány nappal korábban ellopott bőröket, amelyeket épp olyan állapotban szolgáltattak vissza, ahogyan elvittek.”


tarnow2 tarnow2 tarnow2 tarnow2 tarnow2 tarnow2 tarnow2 tarnow2 tarnow2 tarnow2 tarnow2 tarnow2 tarnow2 tarnow2 tarnow2 tarnow2 tarnow2

A Forteczna utca a zsidó negyedben, 1930-as évek

Az elveszett paradicsom


…которую мы потеряли… – „…amelyet elvesztettünk”. Az orosz állandósult szókapcsolatnak, amelyet például a szocializmus idején elpusztított történelmi Moszkváról szóló tévéfilmek és retró-útikönyvek címében használnak előszeretettel, olyan tragikus és nosztalgikus felhangja van, amit magyarra az ʻelveszített’ sőt ʻelrabolt’, vagy még inkább a szabódezsői ʻelsodort’ melléknévvel kell fordítanunk. Еда, которую мы потеряли. „Az étel, amely nincs többé.” Ezzel a címmel jelent meg az orosz Forbes magazin mai nagy fényképes riportja, amely egyenként veszi számba azokat a kedves élelmiszereket, amelyeket kézbe többé már nem vehet az orosz, miután Medvegyev miniszterelnök tegnap bejelentette, hogy Oroszország megtiltja bizonyos élelmiszerek – tejtermékek, hús és hal, zöldség és gyümölcs – behozatalát azokból az országokból, amelyek csatlakoztak az Oroszország elleni szankciókhoz. És amelyek eddig Oroszország legfontosabb élelmiszer-beszállítói voltak.

Nyugaton – így Magyarországon is – elsősorban arról szólnak a hírek, hogy mit veszít a tiltással az EU-országok gazdasága. A Forbes viszont azt mutatja meg, mit veszítenek vele az oroszok. A Forbest ugyan a gazdagok lapjaként tartják számon, s ennek megfelelően az egyes élelmiszerfajtákat főként ínyenc árukkal illusztrálja, ám minthogy minden orosz ebbe a kategóriába igyekszik feltörekedni, s többek között a Forbesből nézik ki, mit kell ehhez fogyasztani, ezért ezeknek az élelmiszereknek az eltűnése széles néprétegeket érint érzékenyen.Az érzelmi hatást az étvágygerjesztő fotók is fokozzák: látjátok, ennek az életszínvonalnak az elvesztésével fizetjük meg a donyecki balhé árát.

Valio. Beltiltják a finn Valio cég számos termékét: a Viola sajtokat, a Valio és Gefilus túrót és joghurtot, az Oltermanni sajtot, és más tejtermékeket. A Valio termékeinek 90%-át Finnországban állítják elő. Noha a konszernnek orosz gyára is van a moszkvai területen, itt csupán a Viola krémsajtot termelik.

lostfood lostfood lostfood lostfood lostfood lostfood lostfood lostfood lostfood lostfood lostfood lostfood lostfood lostfood lostfood lostfood lostfood lostfood

A Barátság-gázvezeték építése 1981-ben. A cső felirata: „A szankcióinak annyi [szó szerint: ʻcső’], Reagan úr!”

Áttűnés: Fibonacci




Az ukrán parlament április 8-i üléséről készült fotó arányelemzéses képe három dolgot sugallhat a néző számára.

Egy földönkívülinek azt, hogy a földlakók minden, még a legszenvedélyesebb cselekvésüket is bonyolult rituális szabályok szerint végzik, akár egy nagy táncot.

Egy földlakónak azt, hogy az aranymetszés törvénye határoz meg mindent.

Egy cinikusabb földlakónak azt, hogy az aranymetszés sémáját kis ügyeskedéssel bármire rá lehet húzni.

Egy fotós tudja, hogy mire a parlamenti fotózásig elér, az aranymetszésen alapuló képek ezreit látja, hallja dicsérni és készíti ő maga is, úgyhogy már puszta rutinból is ilyet lő, s aztán a lőtt fotók tucatjából is a legilyenebbet választja ki publikálásra, és ha kell, még meg is vágja (mint itt, ahol a jobboldali kezek megvágásával a tökéletes gúlakompozíciót áldozza fel a tökéletes aranymetszés kedvéért).

Egy művészettörténész pedig tudja, hogy az aranymetszést mint univerzális törvényt csak olyan képen elemezzük, amelyiken azt ki lehet mutatni.

Párhuzamos valóságok


Ha az ember ritkán jár haza, olyasmire is rácsodálkozik, ami az otthoniaknak már teljesen megszokottá vált.


Európa a futball-világbajnokság lázában ég, Berlinben, Prágában, Krakkóban a bárokban, a plakátokon, a tűzfalakon a nemzeti, vagy legalábbis a nemzet által favorizált válogatottak képei. Ahogy Lengyelországból jövet és Máramarosba menet a felszínre bukkanok Budapesten, a Ferenciek terén, egy pillanatra elbizonytalanodom, nem tévesztettem-e el az évet, s nem a Felszabadulás téren járok-e. A ferencesek tulajdonában lévő nemzeti dohánybolt előtt, ajtaja fölött még az egykori kegytárgybolt kovácsoltvas oltáriszentségével, a hatvan évvel ezelőtti londoni angol-magyar meccs plakátja invitál szurkolni az aszkéta Pio atyáról elnevezett CBA-büfébe az egykori Ecclesia könyvesbolt helyén.


A Károly körúton tovább haladva látszólag helyrebillen a kizökkent idő, az a néhány bár és plakát mintha ugyanazt a világbajnokságot ünnepelné, amit Európa többi része. De a Rumbach utca sarkán befordulva ismét valami nem várt aktualitás kúszik elő fokozatosan a zsinagógával szembeni foghíjtelekről.

631 631 631 631 631 631

Az „évszázad mérkőzése”, az 1953-as londoni dicsőséges hathárom emlékére készült tűzfal-posztert, mint az Urbanista írja, nem közvetlenül a világbajnokságra, hanem tavaly októberre, a nemzeti ünnepre festette meg a Neopaint Works. Ez azonban nemhogy csökkentené, hanem inkább nagyon is növeli a mű aktualitását. Éppúgy, ahogy harminc év után sem veszített aktualitásából a Hobo Blues Band erről szóló 1986-os dalának egyetlen sora sem.


Hatot rúgtunk Angliának, olyan mint egy álom,
A mi hazánk nevét zengik szerte a világon,
Szepesi Gyuri volt a magyar nép szeme,
A rádió mellett együtt éltünk vele.

Köszönjük a hat gólt, a pompás győzelmet,
Kedves magyar fiúk, a szívünk veletek,
Felétek száll hálánk, boldog lázban élünk,
S velünk együtt boldog a mi bölcs vezérünk.
Gyarmatai vérét szívja a Brit Birodalom,
Mégis hogy megroggyant e szép őszi napon,
A híres oroszlán áll a gyászos ködben,
A béketábor meg piros-fehér-zöldben.

Hatszáz csille szénnel több jön a bányából,
Az öntudatos vájár ma százasával számol,
Nevezetes év lett ez az ötvenhárom,
Győzelmet arattunk a kapitalistákon.

Refrén: Túl a Don-kanyaron, Isonzón, Mohácson,
Büszke most a magyar, zengik a világon:
Négy-kettő a félidőben, a végén hat-három!

A felkelő labda országa

A megnemesített tűzfal feladata, mint a kerületi polgármestere fogalmaz, hogy megszépítse a foghíjtelek kihasználatlan, csúnya falfelületét. És van is mit. A Rumbach Sebestyén utca 8. szám alatti óriási telken egykor a Jakabffy-ház állt, a kerület monográfusa, Perczel Anna szerint a negyed legszebb 19. századi kereskedőháza. 1872-ben épült, ugyanabban az évben, mint a szemközti Otto Wagner-féle zsinagóga. A ház utcai és udvari frontján is végig üzletek sorakoztak. Udvarán volt 1775 óta a Hacker-féle fogadó bálterme, a Hacker Szála, ahol 1809 és 1812 között az első magyar nyelvű pesti színház is játszott. 1944 nyarán csillagos háznak jelölték ki. A patinás épületet 2002-ben bontotta le a hírhedt 7. kerületi ingatlanpanama keretében az önkormányzat, hogy hétemeletes parkolóházat építsen itt, a negyed műemlékileg védett szívében. Ez azonban nem valósult meg, s az üres és sivár telken immár tizenkettedik éve parkoló működik.

632 632 632 632 632 632 632 632 632 632 632 632 632 632 632 632 632 632 632 632 632 632

A futball nélküli futballpolitikának talán igaza van. A sivár jelennel való szembesülés helyett talán tényleg vigasztalóbb azokra az arany időkre visszatekinteni, amikor Szép Ernő még elmondhatta:

A football az, ami a földön
mindenkit őrülten érdekel.
Hát az F.T.C. Budapestről
Az ő lábával útra kel.

Megy az F.T.C. a lábával
Megy Bécsbe és Berlinbe megy,
Az eredmény a mi javunkra
Hol 2:1 hol 3:1.
Megy az F.T.C. a lábával
Hamburgon át, Londonba ki,
És itt is, ott is nagyokat rúg,
Isten fizesse meg neki.

Istenem áldd meg az F.T.C.-t,
Mivel ott tartunk már manap,
Hogy a külföldön legalább a
Lábunkkal szóbaállanak.

Dakota közmondás: „Bevált rosszon ne változtass.” A Szabadság-téri emlékmű motívumát megismétlő sas a F.T.C. felavatásra váró új stadionja előtt

Krakkó



Sayat Nova: Dun en glkhen (A király könyörgése száműzetése előtt), Gaguik Mouradian, kamancse szóló, 3’40”

krakowsolo krakowsolo krakowsolo krakowsolo krakowsolo krakowsolo krakowsolo krakowsolo krakowsolo krakowsolo krakowsolo krakowsolo krakowsolo krakowsolo krakowsolo krakowsolo krakowsolo krakowsolo krakowsolo krakowsolo krakowsolo krakowsolo krakowsolo krakowsolo krakowsolo krakowsolo krakowsolo krakowsolo krakowsolo krakowsolo krakowsolo krakowsolo krakowsolo krakowsolo krakowsolo krakowsolo


Isten négy betűje

Isten nevét hiába… Frehling Santino, 1700

Tanulságos írás jelent meg tegnap a Nyelv és Tudomány portálon Fejes László billentyűzetéből. A Honnan jött az isten? című írás a magyar ʻisten’ szó eredetét próbálja megfejteni, a tanulság pedig az, hogy csak Isten tudja. A TESz, azaz A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, mint már jó néhányszor rámutattunk itt a Wang folyón, most is bakot lő, amikor az is- elemet az ős-sel rokonítja, ami hangtanilag valószínűtlen. Róna-Tas András felveti, hogy a hettita Ištanu, a napisten nevéből származhat, de a hettita eredet és a feltételezett átvétel közötti 1800 év hiátus ezt kizárja. Rédei Károly pedig az „Isten szavunk eredete” (Magyar Nyelv XCV (1999) 1, 40-45.) című cikkében iráni jövevényszónak tartja, a középiráni *ištān, ʻtisztelt’ (tbsz) szóból származtatja.

Az etimológiák kicsiny boltjához én is hozzájárulnék egy tetszetős portékával, amely talán nem a legmeggyőzőbb, de mindenképpen a legrégibb. Az 1590-ben Bázelben kiadott Calepinus-féle tizenegy nyelvű nagyszótárból származik, amely véletlenül épp itt áll a polcomon ;) A hatalmas fólió kötetet jó harminc éve találtam kötésétől megfosztva egy MÉH-telepen, s ócskapapír-árban vásároltam meg kemény harminc forintért.

Ambrosius Calepinus (1440-1510) ágostonos szerzetes 1502-ben Reggióban jelentette meg először nagy latin szótárát, amely a szavak definíciója mellett használatuk számos példáját is közölte klasszikus auktoroktól. A szótár azonnal rendkívül népszerűvé vált, több tucat kiadást ért meg a század folyamán, s a latin szavak jelentését egyre több antik és modern nyelven is megadták benne. Az 1590-es bázeli kiadás volt az, amely először tartalmazta a szavak magyar és angol megfelelőit, s ilyenformán ez tekinthető az első magyar szótárnak is. A magyar ekvivalenseket, mint Szily Kálmán kimutatta („Ki volt Calepinus magyar tolmácsa?” Értekezések a Nyelv- és Széptudományok köréből, XIII (1886) 8), az erdélyi jezsuita Stephanus Arator, azaz Szántó István adta hozzá Rómában. És ő volt az, aki az Isten-név négy betűjéről már a korábbi kiadásokban is meglévő fejtegetésekhez a magyar kiegészítést hozzátoldotta, s ezzel egyúttal a magyar Isten-név etimológiáját is megadta.


Dĕŭs, egyes szám, hímnem [héberül אלוח eloah, görögül Θεός, franciául Dieu, olaszul Dio, Idio, németül Gott, flamandul Godt, spanyolul Dios, lengyelül Bood, magyarul Isten avagy Ιϛε * , angolul God].

Eredetét többféleképpen magyarázzák. Egyesek szerint ἀπὸ τοῦ δέους, a félelemből jön, minthogy úgy vélték (ha szabad egyáltalán ilyen istentelen mondatot idéznünk), hogy az első isteneket a félelem találta ki. Papinius, úgy tűnik, ezen a véleményen van, amikor azt mondja: Az első isteneket a félelem hozta a világra. Cicero, A béljósok válaszáról: »Ki annyira esztelen, hogy legalább amikor az égre feltekint, ne érezné az istenek létezését?« Ugyanő A törvények 1. könyvében: »Egyetlen nép sem annyira bárdolatlan vagy elvadult, hogy még ha nem is tudja, milyen istene kellene legyen, legalább azt ne tudná, hogy van neki.«

Mások a dando, az ʻadni’ szóból eredeztetik, minthogy minden Istentől származik, valamennyi jó forrásától, s Ő adja mindennek a létet és a fennmaradást. Mások a görög δαίω, ʻtudni, ismerni’ szóból, mert Isten mindent tud, és minden mezítelen az Ő tekintete előtt. Megint mások a Θεός névből, a zöngétlent zöngéssel, s az o-t u-val felcserélve, ezért mondunk latinul Deus-t. Ismét mások a héber די Dai, ʻhatalmas, elégséges’ névből, amelyből a Saddai, a mindenható avagy önmagának elégséges Isten kifejezés is származik, minthogy tudvalevő, hogy beéri önmagával, nincs semmire szüksége, hanem egyedül ő áraszt ki bőséget mindenekre.

Nem csekély méltóságú megfontolnunk pedig, hogy szinte minden nép és nyelv pontosan négy betűvel írja Isten nevét. A héberek ugyanis יחוח Jehová-nak nevezik, négy betűvel; a káldeusok ugyancsak négy betűvel אלוח Elohá-nak, a szírek ugyancsak אלוח Elohá-nak; az etiópoknál אמלו Amlau, az asszíroknál אדעד Adad, a görögöknél Θεός, az egyiptomiaknál Θωύθ, a perzsáknál Σύρη, a latinoknál Deus, az olaszoknál Idio, a spanyoloknál Dios, a franciáknál Dieu, a németeknél, flamandoknál és angoloknál Gott avagy Godt, a [perzsa] mágusoknál Orsi, a lengyeleknél Boog, a bog, azaz ʻfélj’ szóból, a dalmátoknál és illíreknél Boga avagy Boog, a régebbi muzulmánoknál, akiket szaracénoknak is mondunk, Abgd, a Mohamedet követő törököknél Alla, az újnak mondott világban felfedezett népeknél Zimi, az oláhoknál Zëul, a cigányoknál Odel.

A magyaroknál is, ha eredetét nézzük, csupán négy betűből áll Isten neve. Nagy tisztelettel Isten-nek mondják ugyanis, amely, noha öt betűnek tűnik, ám ha eredetét tekintjük, csupán négynek bizonyul. A magyar kifejezés ugyanis az ἴστημι létige második aorisztoszából, az ἐϛὶν-ből [ἐστὶν] ered: ʻlétezem, önmagam által vagyok’, amely második aorisztoszt éppen négy betűvel írjuk. A magyar szóban két betűvel írott s és t ugyanis benne foglaltatik az egyetlen görög ϛ szigmatau betűben. Ilyenformán az eredet erejénél fogván a magyar nevet is négy betűvel kellene írnunk, így: Ἴϛεν [Ἴστεν]. Minthogy ilyenformán Isten neve minden népnél τετραγράμματον [négybetűs név], ezért úgy véljük, amiatt nevezzük így, mert lényegét tekintve egy, ám egyetlen lényegén belül három valóságosan létező és különböző személy.”


Valószínűleg Fejes László is ezen a véleményen van, amikor cikkében – pusztán vidám illusztrációként – négy héber betűvel írja át a magyar Isten szót. ;)


Ami végső soron nem is nagyon különbözik Szántó István megoldásától, aki a szót görög betűkkel átírva a másik héber tetragrammaton, a יחוח JHVH, ʻa Létező; Aki van’ jelentését fedezte fel benne. De miért kellene ezen csodálkoznunk? Hiszen az ő századában köztudomású volt, hogy minden nyelv, de kiváltképpen a magyar, a héberből származik.

A tetragrammaton (itt JHVH helyett JEVE-nek átírva) mint a Szentháromság alapja. Petrus Alphonsus (áttérése előtt Moses Sepharadi): Párbeszéd a zsidók ellen (1109) c. művének illusztrációja, St. John’s College MS E. 4 f. 153v

Bale!


Andreának, születésnapra
Bale. Sok nyelven jelent valami jót: perzsául igent, spanyolul okét (vö. latin valet), isztriai horvátul egy kétezer éves gyönyörű kisvárost, olasz lakói nyelvén Vallét, amelyet a római legionáriusok annak idején in valle alapítottak, egy völggyel beljebb a tengerparttól, a legfontosabb isztriai római kikötő, Pola védelmére a Karszt hegyeiből hisztérikusan támadó hiszterekkel szemben. A városka azóta felvette a kereszténységet, hol ellenállt, hol engedett az uszkok kalózok ostromának, megörökítette Casanova ittjártát egy emléktáblán, és valahogy elkerülte a foibe, a Tito partizánjai által karsztbarlangokba lőtt olasz lakosság rettenetét. Alapjában semmi se történt.

bale1 bale1 bale1 bale1 bale1 bale1 bale1 bale1 bale1 bale1 bale1 bale1 bale1 bale1

A középkori falak labirintusának közepén a Castel áll, az egykori római őrtoronyból lett középkori vár, körötte két gyűrűnyi római utcával, az egész nem lehet több száz méternél. Ahol a külső gyűrűből a Borgo, a külváros felé elágazik az út, ott áll a térképen 27-es számmal jelölt Szent Ilona templom, jellegzetes olasz gótikus kápolna, torony nélkül, háromszögű homlokzattal.


Hanem ezen az olasz kisvárosokban megszokott homlokzaton valami nagyon szokatlant látunk.


A kereszt és a hatágú csillag együttese számos útikönyvírót kergetett már reménytelen talmudi spekulációkba. Fehér György Isztriája, és az aranyszájú Szarka Sándor, az útikönyv-frázisok felülmúlhatatlan zsonglőre Horvát tengerpart-ja egyaránt szentül állítják, hogy az imaházat katolikusok és zsidók évszázadokon át közösen használták, innen a kettős jelzés.


Ezt azonban csak olyasvalaki állíthatja, aki személyesen nem használt már sem katolikus, sem zsidó imaházat. Túl azon, hogy a középkorban a keresztények többnyire még egyazon városban sem szívesen viselték el a zsidókat, hát még egyazon templomban, s a zsidók sem örömmel énekelték volna a mi Istenünk, az Örökkévaló egyetlenegy-et olyan helyen, ahol minden jelképben ennek káromlását látták, hogyan ünnepelhették volna például pészachot, amikor még a magánházakat is meg kell tisztítani minden erjedésre hajlamos gabonától, olyan helyen, ahol az oltáriszentségnek állandóan ott kell lennie a kenyér színe alatt?


Azonkívül a Jewish Encyclopedia szerint Baléban soha nem éltek zsidók. Az isztriai városi tanácsok öt helyen – Isolában, Piranóban, Rovignóban, Polában és Vegliában – engedélyezték egy-egy vagyonos család letelepedését pénzkölcsönzés céljára, ám a 17. századtól kezdve az isztriai polgárság által felállított „monti di pietà”, azaz zálogházak fokozatosan átvették a szerepüket, s ez a kevés számú zsidó is Triesztbe vonult vissza a félszigetről.


A Mazsikével bóklászunk a középkori város utcáin, le vagyunk nyűgözve ettől a kis ékszerdoboztól, és próbáljuk megfejteni a liturgikus talányt. A katedrálisban éppen mise kezdődne, de késik, mert én tartom fel a sekrestyében a papot. „Mit tud erről?” „Az az igazság, én nem vagyok idevalósi, a szomszéd városból járok át misézni. De nekem is feltűnt már. A hívek azt mondják, azért tették rá a Dávid-csillagot, mert Szent Ilona zsidó volt.” Elkéri az e-mail címemet, hogy utánajár, és értesít a megfejtésről.


E-mailt még nem kaptam, s nem volt szívem megmondani, hogy Szent Ilona császárné nem volt zsidó. Ha történetileg nem is helytálló, ha liturgikusan lehetetlen is a dolog, talán mégis jobb, ha a helyi lakosok szemében Jézus Krisztus és Szűz Mária mellett egy harmadik zsidó is erősíti a keresztények és zsidók összetartozását.

bale2 bale2 bale2 bale2 bale2 bale2 bale2 bale2 bale2 bale2 bale2