Rózsaszínű levelek 9.


[1914. december 21.]
A feladó neve: Timó K. Bpest I. honv.
A feladó czime: gy. ezr. III. menetszázad IV. szakasz

Czím: Szépreményű Zajác Antonia úrhölgynek
III. Kis-Korona utca 52.
Bpest



Kedves fiam!
Ne haragudj hogy még nem írtam, de annál jobb ujságot írok, én még itt vagyok a laktanyában és karácsonyra is még itthon leszek. Ugy vigyáznak ránk hogy még az udvarra se engedtek le, de az ünnepekre talán hazaengednek, ha nem, ugy akkor első nap délután jöjj be, menj be a szüleimhez és azokkal jöjj. Már kikaptuk az egész harctéri ételt, és most azt a parancsot kaptuk hogy együk meg, mert addig elromlana. Olyan bizonytalanságba voltunk, mert éjjel is felkeltettek és már padokon aludtunk. Hogy vagy, jól érzed magad? és mamád, nővéreid.
Viszontlátásig ölel csókol a te b.- -zs.- d.
Károly



Előző levelek (térképen szürkével jelölve):

Budapest, 1914. december 11.
Budapest, 1914. december 2.
Budapest, 1914. november 28.
Budapest, 1914. november 27.
Budapest, 1914. november 18.
Budapest, 1914. október 27.
Debrecen, 1914. szeptember 25.
Szerencs, 1914. augusztus 28.
[A jó hír hozója ide három nappal korábban érkezett el. Ennél nagyobb jó hírt talán nem kaphatott a levél írója, Károly. A bizonytalanságok, a zűrzavar közepette kis haladékot kapott a sorstól.

Szinte mindannyinknak vannak karácsony előtti emléke, amikor távol volt a szeretteitől. Egy városszéli laktanyában még békeidőben, hevenyészett karácsonyfa mellett sem könnyű ellenni; a gondolatok ilyenkor messze a drótokon kívül járnak.

Az újságok a limanovai fényes diadalokról tudósítanak. A Pesti Napló haditudósítói híreibe beleszőtt meteorológiai jelentése száz év múltával mintha napjaink időjárását előlegezné meg: „Soha ilyen büszke reményekkel nem követtem csapatainkat, mint e jelentőségteljes és a tavasz fuvalmaival játszó decemberi napokban.”

A Kárpátok gerincén viaskodó Budapesti I. honvéd gyalogezred ugyanakkor szinte egyhelyben birkózik az oroszokkal. „A Kárpátokban a helyzet lényegesen nem változott” – nyilatkozza kurtán Hőfer vezérőrnagy, a vezérkar főnökének helyettese.]

„York napsütése rosszkedvünk telét…”

Falak


romawalls romawalls romawalls romawalls romawalls romawalls romawalls romawalls romawalls romawalls romawalls romawalls romawalls romawalls romawalls romawalls romawalls romawalls romawalls romawalls romawalls romawalls romawalls romawalls romawalls romawalls romawalls romawalls romawalls romawalls romawalls romawalls romawalls romawalls romawalls


Az örök város


Őkegyelmessége, Főtisztelendő Presidente delle Strade rendeletéből megtiltatik bármely személynek, hogy szemetet dobjon erre a helyre, az 1759. szeptember 8-án közzétett büntetések terhe mellett.

Őkegyelmessége, Főtisztelendő [Paolo] Passionei Presidente delle Strade rendeletéből megtiltatik bármilyen rangú bármely személynek, hogy e helyre és térre bármiféle szemetet dobjon vagy dobasson, és azt szemétlerakóvá tegye, minden egyes alkalommal huszonöt scudi büntetés, valamint az Őkegyelmessége által folyó hó 20. napján kiadott rendeletben megszabott egyéb büntetések terhe mellett, amelyet lásd a [Gioacchino] Orsini városrendészeti jegyző által 1762. szeptember 23-án kiadott közlönyben.

Őkegyelmessége, Főtisztelendő Presidente delle Strade rendeletéből megtiltatik bármely személynek, hogy itt szemétlerakót képezzen, és szemetet dobjon a jelen helyre, az 1761. június 5-én [Gioacchino] Orsini városrendészeti jegyző által közlönyben közzétett rendelet által megszabott büntetések terhe mellett.

Őkegyelmessége, Főtisztelendő Presidente delle Strade rendeletéből kifejezetten megtiltatik valamennyi és minden egyes, bármely rangú személynek, hogy bármilyen ürüggyel szemetet merészeljenek dobni vagy dobatni  akár erre a helyre, akár a közelébe, az 1741. október 26-án közzétett és itt kifüggesztett rendelet és hirdetmények által meghatározott büntetések terhe mellett.

Főtisztelendő Presidente delle Strade rendeletéből megtiltatik szemétlerakót alkotni ezen a helyen, tizenöt scudi pénzbüntetés és az 1761. május 22-én közzétett rendeletben meghatározott egyéb büntetések terhe mellett.

Kérjük, ne dobjanak ide szemetet.

Nagyon szépen kérjük, ne dobjanak ide semmiféle anyagot. Nem szemétlerakó. Köszönjük.

Kérjük, takarítsa el maga után ürülékét.

Ne hagyjuk itt a szemetet, itt csak megtelik egerekkel. A szemetet házról házra gyűjtik. Köszönjük.


Újév Prágában



„Másnap [1636.] július hatodikán korán reggel útnak indultunk innen [Český Brodból], hogy az öt holland mérföldre [kb. 30 kilométerre] lévő Prágában ebédeljünk. Igen kellemes sík földeken és mezőkön haladtunk át, mígnem a város közelébe értünk, amelyet mindenfelől hegyek és dombok vesznek körül, szőlővel teljesen beültetve. Három város tartozik alá, az Újváros, az Óváros és a Vár. Igen szép kapun léptünk be az Újvárosba, s ezen végighaladva jutottunk el az Óvárosba, Őméltósága [Sir Thomas Howard] szállására. A mondott Óvárost főként zsidók lakják, akiknek ott négy zsinagógájuk van, s az egyikben láttam, ahogy egy rabbi körülmetélt egy gyereket. Itt hallottuk, hogy az ország távolabbi részén fekvő termést, a gabonát, a szőlőket és minden mást is elvert a fentebb mondott mennydörgés és villámlás, ököl nagyságú jéggel, és a jószágban is nagy pusztulás esett. Az Óváros és a Vár között egy Muldow nevű kellemes folyó folyik, amelyen szép kőhíd vezet keresztül, éppolyan hosszú, mint a londoni híd. Őméltósága ezen kelt át a palotába, amely igen jól megépített erősség, magas hegyen, a Ketschinnek [Hradzsin/Hradčany] nevezett vár közepén, ahol a cseh király lakott. Három szép udvaron keltünk keresztül, az egyikben katonák álltak őrt: itt látható Szent György bronz lovasszobra egy kúttal együtt. Azután egy tágas csarnokba értünk, ahol sok szép boltozott szoba van, mint a Westminsterben, de a törvényszékük is emellett van, más termekben. Innen felmenve sok szépen berendezett, képekkel díszített termen haladtunk át, s az egyikben a mi angol főméltóságaink képei voltak, amelyet a cseh királynak [Frigyes pfalzi választófejedelem, 1619-1620] itt kellett hagynia.”

prag prag prag prag prag prag prag prag prag

Összeállt újévi prágai utunk részletes programja. Hogy az új év szerencsésen kezdődjék, és úgy is folytatódjék, mindjárt a szilveszter éjszakát kipihenve útnak indulunk, s a január 2-4-i hétvégén végigjárjuk mindazt, amit Sir Thomas Howard, az angol király követe és titkárja, William Crowne is láttak 1636-os útjukon. De még annál sokkal többet is, amit a rákövetkező majdnem négy évszázad tett hozzá Prágához.

A több hétvégére tervezett prágai városi séta-sorozatunknak ezen az első alkalmán a régi várost járjuk be házról házra: az Óvárost, külön részletesen az egykori zsidó negyedet, a Kisoldalt, a váralji utcákat, Pohořelec és Nový Svět kevéssé ismert világát. Súlypontjaink: a városnegyedek szerkezete és változásai, a középkori-reneszánsz „Királyi Út” a Lőportoronytól a Hradzsinig, a középkori-reneszánsz utcák és házak története, a 19. század végi nagy városrendezés és eredménye, s a 19-20. századi kereskedelmi, irodalmi és társasági élet egykori színhelyei, különös tekintettel az eltűnt német és zsidó lakókra. Az egykori zsidó városrészben – a mostani Párizsi utca - Široká utca körüli palotanegyedben –, a mai állapotot régi térképekkel, fotókkal és beszámolókkal összevetve rekonstruáljuk a negyed eltűnt, évszázados struktúráját, történetét és életét. Természetesen ahol az útvonal úgy adja, ott nem hallgatunk a későbbi sétákra tervezett témákról sem: a századforduló és a 30-as évek közötti modern építészet emlékeiről, a német és szovjet megszállás, vagy a 20. század végi és kortárs irodalmi és kulturális élet helyszíneiről. És mivel várhatóan hideg lesz, ezért időről időre több, jobban vagy kevésbé ismert hagyományos kávéházba, sörözőbe, étterembe is beülünk majd, ahol megismerkedünk a hely történetével és kínálatával. S ami Sir Thomas Howard és William Crowne ideje óta eltűnt, azt a helyszínen régi fényképekkel és rajzokkal keltjük életre.




A szállásokat az eddigi jelentkezőknek már lefoglaltam, de rövid ideig még lehet jelentkezni a wang@studiolum.com címen. A részvételi díj 35 ezer forint (két éjszaka négycsillagos hotelben a Hradzsin mellett reggelivel + vezetés), egyágyas szoba felára 12 ezer. Aki 1914 előtt elmulasztotta megnézni az azóta eltűnt Prágát, most bepótolhatja.


Bergoglio listája


1976. március 24-én Argentínában a hadsereg magához ragadja a hatalmat. A szélsőbaloldali gerillaszervezetekkel való harc ürügyén diktatúrát vezetnek be, és tömegesen hurcolják el – „szippantják be”, ahogy a kortársak mondják – otthonukból, munkahelyükről, az utcáról, sőt a templomokból is mindazokat, akikre a gyanú legcsekélyebb árnyéka vetül, hogy nem értenek egyet a rendszerrel: diákokat, munkásokat, szakszervezeti tagokat, szociális munkásokat, a szegénynegyedekben dolgozó hitoktatókat és papokat, s mindezek hozzátartozóit. Az elhurcoltak túlnyomó többségét megkínozzák, majd repülőről az Atlanti-óceánba vetik. 1976 és 1983 között – míg csak a diktatúra bele nem bukik a dicstelen falklandi háborúba – harmincezerre becsülik az ilyen módon eltűntek, a desaparecidos számát.

Az argentin katolikus egyház vezetői, akik szintén tartottak a kommunista mozgalmak megerősödésétől, nem léptek fel határozottan az általuk kisebb rossznak, vagy éppenséggel a nemzet megmentőjének tekintett junta visszaéléseivel szemben. Ezért számos bírálat érte őket a diktatúra bukása után az újjáéledő argentin demokrácia részéről. A megbíráltak közé tartozott Jorge Mario Bergoglio is, aki ebben az időben szintén fontos pozíciót töltött be az argentin katolikus egyházban, mint a jezsuita rend argentin tartományfőnöke. Noha a diktatúra bűneit kivizsgáló bíróság több ízben is tisztázta őt a rendszerrel való együttműködés minden gyanújától, a sajtóban mindmáig napvilágot látnak olyan nyilatkozatok, amelyek szerint legalábbis erőteljesebben kiállhatott volna a rendszer üldözöttjei – közöttük a szegények között végzett munkájáért több hónapon át fogva tartott magyar jezsuita, Jálics Ferenc – mellett.

Ez a kép „Bergoglio megáldoztatja az argentin diktátort, Videla tábornokot” hamisított aláírással évekig a Bergoglio-ellenes sajtó egyik toposza volt. Noha már régen kimutatták, hogy a rajta szereplő pap nem Bergoglio, még ma is rendszeresen szerepel – igaz, már képaláírás nélkül – az őt támadó cikkek illusztrációjaként.

2013. március 13-án, amikor Jorge Mario Bergogliót Ferenc néven pápává választják, ezek a szemrehányások új erőre kapnak a nemzetközi sajtóban. Ez indítja arra Nello Scavót, az olasz Avvenire újságíróját, hogy nyomozásba fogjon: mi igaz a vádakból. S a Bergoglio egykori ismerősi körével készített részletes interjúk során megdöbbentő eredményre jut. Nemcsak hogy a jezsuita tartományfőnök nem asszisztált a diktatúrának, de széles körű titkos hálózatot kiépítve tömegével mentette meg mindazokat, politikai hovatartozásukra való tekintet nélkül, akiket a rendszer elhurcolással és halállal fenyegetett. Rendszerint a buenos airesi jezsuita rendházban adott menedéket számukra „lelkigyakorlat” ürügyén néhány napig, míg meg nem szervezte, hogy jezsuita kapcsolatai titokban Brazíliába juttassák őket, ahol a követségeken működő ismerősei európai vízumhoz juttatták őket.

A könyv címe – Bergoglio listája, amely nyolc másik nyelv után most az én fordításomban magyarul is megjelent az Akadémiai kiadónál – természetesen Schindler listájára utal. A magyar olvasó nyilván külön érdeklődéssel lapozza fel majd a Jálics Ferencről szóló fejezetet, minthogy a pápaválasztás óta a Dél-Amerika iránt egyébként érdektelen magyar sajtó is szívesen felmelegíti a nemzetközi sajtó sok éves konzervhíreit. A Horacio Verbitsky újságíró által a New York Times-tól az argentin Página 12-ig terjesztett – majd végül nyilvánosan visszavont – állítás szerint a tartományfőnök jelentette fel a gerillákkal való együttműködés vádjával a szegények között dolgozó két jezsuitát, Jálicsot és Orlando Yoriót, vagy egy későbbi, enyhített változat szerint csupán „megvonta védelmét” tőlük, így könnyítve meg a diktatúra dolgát. Ám Jálics e fejezetben egyértelműen kijelenti: „Yoriót és engem nem Bergoglio jelentett fel”, s a kilencvenes években nyilvános misét is koncelebrált Bergoglióval, hogy elhallgattassa a vádakat. Ezek szerint sikertelenül: a szenzációhajhász hírek mindig izgalmasabbak a valóságnál. Amely ebben az esetben, mint a fejezet részletesen dokumentálja, az volt, hogy Bergoglio személyesen járt közben, a jezsuita rend és a Vatikán nyomásával fenyegetőzve, a diktatúra képviselőinél, a két jezsuita szabadon bocsátása érdekében, ami végül is megtörtént. Elképesztő ritkaságként, hiszen a rendszerről köztudott volt, hogy tanút élve nem hagy, s akit egyszer beszippantott, többé elő nem kerül.

Nello a „Bergoglio listáján” szereplő sok száz túlélő közül csupán egy tucattal készült részletes interjúját közli e kötetben. Ám ennyiből is nyilvánvalóan kiderül, hogy Bergoglio a diktatúra idején, argentin tartományfőnökként is ugyanazt vallotta és cselekedte, mint pápává választása után: a szegények és üldözöttek oldalán állt.

Tábori posta


„A mély, feneketlen sárban, szitáló esőben, kínos nyikorgással halad előre a trénkocsi. Kékblúzos, öreg trénkatona pipázva hajtja. Aki mellette ül, csukaszürke ruhában, borotválatlanul, három nyelven káromkodva, noszogatja előre az alkotmányt. Magyar ember, aki három hónappal azelőtt, egy budapesti postahivatalban vizsgálta a békés csomagokat, vajjon jól vannak-e lepecsételve. Lehet, sőt valószínű, hogy ha elpihennek a fegyverek, jövőre ugyanezt fogja csinálni. De most katona. Sárga parolával, őrmesteri sávval a nyakán, csillag helyett azonban villanyszikrás kürt jelzi minőségét.

Hátul puskás trénkatona ázik, a ponyva fölött. Szembejövő, málhát cipelő állatok, szekerek, vánszorgó sebesültek közt, így megy előre a tábori posta. Az út, amelyen halad, nem könnyű s nem rövid. A határszéli városig automobil hozta, a rendes boszniai postaautó, de onnan már nem lehet motorral vontatni a terhet. Lovak kellenek, kettő, négy, mert a kocsin egy egész hadosztály postáját hozzák, vagy huszonötezer mindenfajta katona és mesterember részére. A lezárt zsákokban békésen megfér egymás mellett a büszke honvédhuszár és nagyszakállú morva hegyitüzér levele. Ott van az a levél, amelyet az aranypápaszemes tábori rabbi éppen olyan türelmetlenül vár, mint odafönt a sáros hegyekben ázó horvát baka…

Mennyi levél, uramisten. Rózsaszín, zöld, sárga lapok, fehér levelek, piszkos papirrongyok közt illatos, elegáns borítékok, délceg női betűkkel; mennyi vágy, sóhaj, szerelem és életfájdalom a tömött zsákokban! De az út nem lesz járhatóbb, a lovak nem pihentebbek, hogy hamarabb juthasson céljához a trénkocsi drága terhe, a háborúban élő katona egyetlen nyugodt boldogsága: a tábori posta. De lám, egyszer csak mégis odaér. Néhány rongyos kis ház az út mellett és a hegyoldalban, kettő -háromból csak az üszkös gerendák maradtak, köröskörül a réten szekerek, lovak, sátrak: — ez a hadosztályparancsnokság. A trénkocsi nyögve megáll egy kis putri előtt, mely valaha pékműhely és mészárszék volt, az ajtóból katonák jönnek ki és nekifognak a szekér lerakásának: ez a tábori postahivatal. Még tábla is jelzi, hogy „Tábori postahivatal”, csak a levélszekrény hiányzik az ajtó mellől. Aki belép a „hivatalba”, persze bajosan találkozik a hazai posták higiénikus kényelmével. Csúf kis odu, alig léphet benne egyet-kettőt az ember és tele van sárga gyékény kofferekkel. Tulajdonképpen ez a néhány láda a tábori postahivatal: egyik a pénztár, másik a nyomtatványraktár és így tovább. Ha a hadosztályposta költözik, az állványokat, székeket, bélyegzőket, leveleket beteszik a ládákba, a ládák kocsira kerülnek, a két postafőtiszt – főhadnagyi rangban – felül ártatlan lovacskáira s a hivatal megy tovább, más kunyhóba, esetleg csak sátorba. A zsákokat hát lerakják és előkerülnek a levélkötegek. Ezredenkint vannak feldolgozva, de néha hoz a pesti posta olyan kötegeket, melyek már századonkint és ütegenkint vannak rendezve. Emberfölötti munka. Külön csomóban jönnek az újságok: aki teheti, rohan rájuk és keresi a legújabb híreket, bár azokat nem nagyon kell keresni, elég vastagon vannak nyomtatva.

Ahogy lerakják, osztályozzák a postát, lassanként jönnek a kliensek. A kegyelmes úr küldönce; a nagybajuszú tábori csendőr; a főtisztelendő urak – felekezeti különbség nélkül –; aztán érkezik a nem harcoló csapatnemek néhány vakmerő képviselője, aki ambicionálja, hogy átjöjjön a postáért ide, ahol néha elpukkan egy srapnell a karóhoz kötött tehenek és füstölgő kemencék között. De az ilyen vakmerőt is jobbról-balról fegyveresek őrzik, oldalán revolver, jobbjában hősi kardja, mely hasztalan remeg a vágytól, hogy ellenség vérében fürödjék. Néhány óra alatt beérkezik minden ezredtől a postaátvevő tiszt. A pénzesleveleket és csomagokat csak tisztnek adják ki, a leveleket ismerős altisztek is elvihetik egyes kikülönített alosztályok részére. Élénk élet van ilyenkor a tábori postán, híreket cserélnek egymással.

A hadosztálytörzshöz tartozók szent áhítattal hallgatnak egy tüzérhadnagyot, aki mindennap tizenöt kilométert lovagol, hogy elvigye a postát az ütegének, mely egészen elől küzd a rajvonalban. A hadnagy mosolyogva veszi tudomásul a rémületet, melyet néhány idetévedt lövedék kelt.

– Jönnétek hozzánk — biztatja a postásokat –, hallhatnátok a „Kalimegdánt” és a „Sveti Nikolát”. (Így nevezték el a szerbek két legnagyobb kaliberű ágyúját.) A posta persze nem jön oda, nem is volna helyes és a postások megelégszenek az ajándékba kapott ellenséges „cünderekkel.” Folyik a postaválogatás, hozzák a feladni való leveleket. Fantasztikus papirosok, amikre a levelek legnagyobb része íródik. Bizony hamar kifogy a tábori levelezőlap-készlet és jó akármiféle papiros. Sokan hazulról hozatják az üres tábori lapot, hogy írhassanak. De a tábori posta elvisz mindent, sőt a kézbesíthetetlen, rosszcímzésű levelek is visszaérkeznek a feladóhoz, mintha csak békében volnánk. A magyar postahivatalokat a táborban is a legaprólékosabb gondosság és találékonyság jellemzi. Az érkező leveleken sokszor csak egy betű igazítja útba a postát, de ez az egy betű is elég, hogy a levél megtalálja a címzettet, ha még él… Mert van olyan is, aki után már nem küldhetik el. Az ilyen levélre a csapattest írja rá, hogy meghalt és másnap viszi a posta a messzi haza felé. Megint nyikorog a sárban a trénkocsi, izzadnak a lovak, a puskás trénkatona huszárosan pipázik a saroglyában és döcögnek hazafelé a levelek falvakba, városokba, aggódó szülőknek, síró feleségeknek, bánatos kedveseiknek. A harcosok szívét viszik.”


In: Csataképek a nagy háborúból. Összeállította és előszóval ellátta Nagy Endre.
Budapest, 1915, Singer és Wolfner. (A Káfé Főnix nyomán)

Tábori posta-csomagforgalom az Isonzó-fronton

Tábori postáról sokszor írtunk már az első és második világháborúból, a front mindkét oldaláról, és fogunk is még. A nagy háborúk új műfajt teremtettek. A családtól évekig távol, folyamatos életveszélyben lévő férfiak milliói cenzúrázott levelezőlapok százmillióit írták haza, amelyekben jóformán semmit sem írhattak mindarról, ami nap mint nap körülvette őket, csupán arról, ami belül zajlott: a honvágyról és a szerelmes vágyakozásról, hogy egészségesek és kitartanak, és őrzik a reményt, hogy élve hazatérnek.

Családok ezrei ma is hasonló levelek tízezreit őrzik nagyapáktól és dédapáktól, s szerencsés esetben az általuk hazahozott válaszleveleket is.


„…jól vagyunk, itt vagyunk egyik hágónknál, s őrizzük az ezeréves határt. … Meggyőződésünk, hogy itt az Árpád-vonalon ellenség át nem jöhet!”

Az Árpád-vonal felrobbantott bunkere a már sokat emlegetett Kőrösmező fölött, a hegyekben, a Wikipedia „Árpád-vonal” szócikkéből. Lent: a régi magyar határon 600 kilométer hosszan kiépített Árpád-védővonal, innen.


Kovács Zoltán orvos főhadnagy két nappal azelőtt írt menyasszonyának Kolozsvárra az Árpád-vonal áttörhetetlenségébe vetett meggyőződéséről, hogy Románia átállt volna a szovjetek oldalára, s ilyenformán a szovjet hadsereg hátulról, román területről foglalta el az állásokat. Ez az utolsó levelezőlap, amely fennmaradt tőle Fellner János gyűjteményében.

A családok által őrzött lapok ugyanis a kívülállónak csak ritkán, esetleg egy-egy kiállítás alkalmával hozzáférhetőek. Amit a tábori levelekről tudunk, azt főleg olyan szenvedélyes gyűjtők jóvoltából tudjuk, akik antikváriumokból és ócskapiacról, filatéliai és árverési szájtokról halásszák ki és mentik meg az elárvult hagyatékoknak ezeket a kevésbé feltűnő darabjait. És meg is osztják őket, többek között azon a tábori postának szentelt Facebook-oldalon, ahonnan Kovács Zoltán lapjait kaptam Fellner Jánostól, az oldal adminisztrátorától.

Tábori hentesek, saját készítésű tábori lap előoldalán, 1914

Mire a tábori lapok a gyűjtőkhöz eljutnak, többnyire elvesznek mögülük azok a személyes történetek, amelyeket egy család még őrizhet a birtokában lévő levelek feladóiról és címzettjeiről. Ezért azonban némileg kárpótol a közkinccsé tett lapok mennyisége, amely már lehetőséget ad komoly tipológiai és történeti statisztikákra, valamint a lapokhoz hozzászóló gyűjtők alapos ismeretei. Tömegével kerülnek elő például a muszka földön lassan vánszorgó postás csigák, amelyekkel már korábban is találkoztunk, és Fellner János megerősíti, hogy ilyenek valóban nem fordulnak elő a tábori lapokon a Karády-dal 1942-es megjelenése előtt.

tabori1 tabori1 tabori1 tabori1 tabori1 tabori1

És muszka földön valóban lassan járt a pósta. A Huszadik Század sajtószemléjéből

A levelezőlapokon előfordulnak a Muszkaföld más, nem kézzel rajzolt, hanem központilag nyomtatott, és lelkesítőnek szánt ábrázolásai is. Mint ez az 1942-es lap, ahol a magyar legény immár levágta a bolsevik sárkány Sztálinra hajazó Vöröshadsereg-fejét, s már csak a bánatosan hunyorgó zsidó feje van hátra.

Sz. Erika családi gyűjteményéből

Szerencsés esetben az a magyar legény is tovább írhatta a tábori lapokat, amelyiknek nem sikerült megbirkóznia a sárkánnyal. A csoport bőven rak fel oroszországi hadifogoly-lapokat is mindkét világháborúból. Sőt olyan táviratot is találunk, amelyet „az ázsiai Oroszországba” küldött a fogolynak édesapja, pénzt mellékelve neki. Természetesen az első világháborúból, akkor még Muszkaföldön is gyorsabban járt a pósta.


tabori2 tabori2 tabori2

Némelyik lap csak akkor válik érdekessé, sőt hátborzongatóvá, ha képesek vagyunk – mint a rutinos gyűjtők teszik – desifrírozni a kódolt táboriposta-számokat, és feltárni a mögöttük lévő történetet. Ezt a levelet például Radnóti Miklós bori munkatáborának parancsnoka írta haza feleségéhez Kispestre. A szöveg a szokásos: szabadságot vár, hiányzik, szép őszi idő van. Tulajdonképpen ugyanaz, mint amit Radnóti is írt ugyanonnan a „Levél a hitveshez”-ben, persze mindkettejük a maga módján.


De hogy ne ilyen tragikus végszóval fejezzük be szemlénket, megtaláljuk a közös gyűjteményben a tábori lapok legkorábbi példáit is, az áldott békeidőkből. Akkor is panaszkodtak a katonák, hogyne panaszkodtak volna. Nem tudták még, hogy a fiaik majd boldogan möchten ihre Sorge haben.

„Kelt levelem Budapest, 1888. deczember 20 dikán Szeretett kedves édes anyám és kedves testtvéreim tudósitok sorsom és állapotom felöll hogy nem a leg jobb sorom van mert a kórházba vagyok a füllemel és nem tudom hogy mikor mehetek ki hol rivok hol kárromkodok hogy ide jútottam itt lesz hoszu a karácsony meg szegény mert a mit föznek nem birom meg enni ojjan mit a rontás”

Fellner János arra biztatja a tábori lapok gyűjtőit: csatlakozzanak a csoporthoz és osszák meg kincseiket. Mi is erre biztatjuk a magunk részéről azokat, akiknek még a család lapjai vannak a birtokában, s a történettel és más dokumentumokkal-képekkel is tudják illusztrálni őket, ahogy a „Rózsaszínű levelek” sorozatban tesszük.

A szellemhegedűs


Ez az esszé eredetileg csehül jelent meg a His Voice: Magazine of Alternative Music online folyóirat e heti számának „Field Notes” rovatában.
Valamelyik este a Celetná utcán gyalogoltam az óvárosban. A kirakatok sárgás fénye kiömlött az utcára, és aranyos lakkal vonta be a macskakövek hátát, amelyek engedelmesen visszhangozták ezer láb susogását. Október utolsó napja volt, Mindenszentek előestéje, szokatlanul meleg őszi este, különösen hívogató a hosszú, céltalan sétákra. Ez a nap a régi hagyomány szerint a szellemek napja, a maskaráké és szemfényvesztésé, ezen a napon a dolgok nem egészen azok, aminek látszanak. Az angol-kelta Halowe’en annak az ősi hiedelemnek az emlékét őrzi, hogy a termés betakarítását olyan átmeneti időszak követi, amikor az elhunytak szellemeinek megengedtetik, hogy visszatérjenek az élők közé.

A városháza közelében jártam, amikor megütötte a fülemet valami igen vékony, magas, csengő, szellemszerű zene, valami nehezen meghatározható hang, amely talán fúvós, vagy vonós hangszertől eredt. A titokzatos hang egy turisták alkotta kör felől hangzott, amelynek közepén egy férfi állt, s egy Mozart-dallamot játszott úgynevezett üveghárfán, teljesen transzban tartva közönségét.


Az üveghárfás egy asztal mellett állt, amelyen vagy két tucat különféle méretű borospohár volt, meghatározott magasságig vízzel töltve. Tévedhetetlen technikával mártotta ujjbegyét ezekbe a kis tavacskákba, majd húzta végig ujját gyakorlott mozdulattal az egyik vagy a másik pohár peremén, finoman és pontosan megdörzsölve őket, ami vibráló, csengő hangot csalt ki a pohárból. Előadása hibátlan volt, akkordokkal, arpeggiókkal, crescendókkal és glisszandókkal, olyan éteri felhanggal, amelynek a némileg giccses médium ellenére is volt valami elbűvölő, morbid, nem evilági, egyszerre szórakoztató és megbabonázó hangzása. Valószínűleg ezért is nevezték a hangszert annak idején szellemhegedűnek. A 18. században az ehhez hasonló hangszereknek divatja volt, s a korabeli legendák óvnak tőle, hogy túl sok időt töltsünk akár hallgatásukkal, akár a rajtuk való játékkal, mert különös, gyászos hangja az őrületbe viheti azt, aki hajlamos a melankóliára.

A szellemhegedűs ruganyos ujjai úgy repkedtek a poharak fényudvarai fölött, akár a kolibrik, amelyek a zene édes esszenciáját szívják belőlük, s a túlvilági csengés betöltötte a teret. A turisták mobiltelefonra vették a produkciót, s a tálcába hajított érmékkel honorálták az előadást. A zenész hátán tócsányi izzadságfolt terjedt, amely pulóverén is átütött. Mindent beleadott az előadásba, a legkisebb nüanszra és gesztusra is ügyelt. Ezen a estén, úgy tűnt, csúcsformában volt. A hallgatóság tátott szájjal, tágra nyílt szemmel állt, néhány szemben könny csillogott. Elragadtatva, a bámulat csendjével figyeltek.

Kevéssel tíz óra után indultam vissza a Celetná utcán az Óvárosi térre. Annak a helynek a közelében jártam, ahol majdnem háromszáz éven át a Mária-oszlop állt, egészen 1918-ig, amikor a csőcselék, amely az osztrák elnyomás szimbólumát látta bene, ledöntötte. Az egykori oszlop helyét ma gránitlap jelzi a kövezetben, négynyelvű felirattal: „Itt állt és áll majd ismét a Mária-szobor.”

Sok éve, amikor először jártam itt, láttam, hogy vandál kezek kivéstek bizonyos szavakat a feliratból, így igyekezvén semlegesíteni az állítást, hogy az oszlop ismét áll majd. Világos, hogy a hely erőteljes érzelmeket idéz, s hogy egyesek nyilvánvalóan azt akarják, hogy az emlékmű soha többé ne álljon, míg mások kifejezetten felhívnak újjáépítésére.


Ezen az estén, a hely felé közeledve megütközve láttam, hogy egy fiatal apáca áll a gránitlap fölött, hagyományos fekete habitusban, s egy csokor fehér liliomot szorít magához, a feltámadás szimbólumát. Fejét ünnepélyesen lehajtotta, mint aki imádkozik. Amint éppen letérdelt volna, hogy a liliomot az emlékkőre helyezze, ahol az oszlop egykor állt, elővettem a fényképezőgépemet, és minden beállítás nélkül elkattintottam. Szerettem volna egy másikat is csinálni, jobb beállítással, de már késő volt. Az apáca felfigyelt a fotósra, látható volt a meglepetés és ijedtség az arcán. Mielőtt másodszor kattinthattam volna, már elviharzott, karjában a liliomokkal, mintha kisgyereket védelmezne az esőtől, s eltűnt a tömegben.


Robert Tiso szellemhegedűs Smetana Moldváját játssza

Egy kevésbé epikus, de éppannyira szimpatikus szellemhegedűs ugyanazt játssza éppen a Moldva fölött, a Károly-hídon