Vasárnap délelőtt


A templomudvar még üres, de a templom ajtaja már nyitva áll, a harangozó térden állva imádkozik a Szent József-oltár előtt. Hamarosan szállingózni kezdenek a falubeliek is, többségük népviseletben, a nők jobbra ülnek, a férfiak balra az évszázados hagyomány szerint. Amíg a pap a bejárat melletti gyóntatószékben gyóntat, a hívek népnyelven zsolozsmát énekelnek. Aztán a pap meggyújtja az oltáron a gyertyákat, megkondul a harang. Kezdődik a mise.

Mindez lehetne bármelyik erdélyi falusi templomban is egy vasárnap délelőtt. De nem ott van. Hanem a történelmi Tibetben, hatezer méteres hegyláncok között, a Mekong folyó felső folyása mentén, Cizhong (茨中), tibetiül Cedro (ཊསེ་ཌྲོ) faluban. A népviselet kék-vörös vászon és vörös turbán a nőknek, jakbőr kabát és széles karimás kalap a férfiaknak, amelyet a templomban sem vesznek le. A népnyelv a tibeti nyelv liszu dialektusa. A katolikus zsolozsma szövegét tibeti buddhista szútrák dallamára éneklik. A pap pedig kínai.


Harangszó és tibeti nyelvű zsolozsma Cizhongban. Lloyd Dunn felvétele, 2017 február

cizhong1 cizhong1 cizhong1 cizhong1 cizhong1 cizhong1 cizhong1 cizhong1 cizhong1 cizhong1 cizhong1 cizhong1 cizhong1 cizhong1 cizhong1 cizhong1 cizhong1 cizhong1

A völgyben a Société des Missions Étrangères francia atyái 1867-ben hozták létre az első katolikus plébániát. Alapítója, Charles Renou atya Kőrösi Csoma Sándorhoz hasonlóan álruhában, kínai kereskedőként töltött két évet a dongzhulini láma-kolostorban, hogy megtanulja a nyelvet, mielőtt hozzákezdett volna tibeti missziójához. A közösség gyorsan gyarapodott, hamarosan az egész völgyre kiterjedt, s a völgy déli részén, Cigu faluban második templom alapítására is sor került. 1904-ben, Tibet brit megszállása idején a tibeti felkelők minden európait lemészároltak, így a francia szerzeteseket is, de a rend újabb misszionáriusokat küldött. A következő, még nagyobb csapás 1952-ben érte a közösséget, amikor a kínai kommunista vezetés a keresztény vallást törvényen kívül helyezte, európai vezetőit száműzte, a kínaiakat pedig munkatáborba küldte vagy kivégezte. A cizhongi katolikusok sok ezer más kínai keresztény közösséghez hasonlóan földalatti létre kényszerültek, magánházaknál tartottak titkos összejöveteleket több mint harminc éven át. A 80-as évektől enyhülni kezdett a tiltás, az addig általános iskolának használt templomot a hívek 1982-ban visszakapták, az 1990-es években restaurálták.

Az 1905-ös pusztítás után újjáépült neoromán bazilika teteje akár a kínai templomoké, falait kínai lótuszminták, kazettás mennyezetét tibeti motívumok díszítik. Csupán a mellékhajók Krisztus életét ábrázoló freskóit verték le a kulturális forradalom idején. Főoltárán Krisztus, két mellékoltárán Mária és Szent József szobra áll, kétoldalukon egy-egy vörös szalagos, arany betűs kínai idézettel. Hasonló vörös írásszalagot ragasztottak a templom udvarának kapujára is kétoldalt, talán csak nemrégen, a háromkirályok januári ünnepére: 一星从空显示,三王不约偕来 yī xīng cóng kōng xiǎnshì, sān wáng bù yuē xié lái, „csillag tűnt fel a semmiből, három király jött messziről”. Mintha nekünk szólna, akik erről a különös csillagról tudomást szerezve jöttünk látására a távoli napnyugatról.


cizhong2 cizhong2 cizhong2 cizhong2 cizhong2 cizhong2 cizhong2 cizhong2 cizhong2 cizhong2 cizhong2 cizhong2 cizhong2 cizhong2 cizhong2 cizhong2 cizhong2 cizhong2 cizhong2 cizhong2 cizhong2 cizhong2 cizhong2 cizhong2 cizhong2 cizhong2 cizhong2 cizhong2 cizhong2

Három nappal korábban indultunk el Lijiangból, Yünnan északi részének központi városából a Jangce felső folyása mentén, a Hengduan hegység fenséges láncain keresztül, majd a tibeti határhegység hágóin át, a tea és ló útját követve, fel a Gyalthang-fennsíkra, a tibeti királyok régi legelőjére, ahol a teaszállító karavánok először érezhették, hogy túl vannak az út legrosszabb részén. Itt pihentünk meg mi is  először, Zhongdian városában, amelyet a kínai kormányzat a belföldi tibeti turistaforgalom előmozdítására nemrég a mitikus Shangri-Láról nevezett át. Azután további négy órás autóbusz-út következett meredek szerpentineken felfelé, Deqin városkába, amelynek szomszédságában napnyugtakor és napkeltekor gyönyörű színekkel ragyog fel a Meili-hegylánc hatezer méter fölötti tíz hófehér csúcsa. Innen tovább már nincs tömegközlekedés, taxit kell fogadni hosszú, jól koreografált, kínai nyelvű alkudozás útján, melynek során többször fejünket rázva, felháborodottan, hátizsákkal együtt kell kiszállnunk a kocsiból, mígnem a sofőr maga jön utánunk a főutcán a végre elfogadható árajánlattal. Az elfogadható ár kettőnknek négyszáz jüan, kb. 50 euro, szombat délután oda, vasárnap délután vissza a Mekong mentén hetven kilométerre délre fekvő cizhongi völgybe.


A folyóparti rizsföldeket a templomhoz közeledve valami egészen szokatlan látvány váltja fel itt a Himalája tövében: szőlőskertek. A szőlőt még a francia atyák telepítették, s az meg is maradt itt az északról védett, a déli nap felé kitárulkozó völgyben. Termését ma egy hongkongi üzletember pincészetébe szállítják, „a szerzetesek bora” néven találkoztunk vele már Shaxiban, de kimérve sok helyen árulják a faluban is.

cizhong3 cizhong3 cizhong3 cizhong3 cizhong3 cizhong3 cizhong3 cizhong3 cizhong3 cizhong3 cizhong3 cizhong3 cizhong3 cizhong3

Északról, ahol a Mekong völgye kinyílik, még ide látszanak a Meili-hegy sziklái. Favázas tibeti házak, pajták, faragott kapuk között gyalogolunk a templom felé, némelyiken kereszt tűnik fel a sárkányok között. Dúsan termő narancsfákra lopótök csavarodik. Vörös turbános idős asszonyok válaszolnak köszönésünkre, invitálnak be enni, gyerekek bújnak el a kapu mögött a hosszú orrú ördögök elől. A tibeti betegápoló és tanító nővérek számára alapított kolostor, majd iskola most elhagyatva áll, de a templomot szépen rendbe hozták. A Belső-Mongóliából jött kínai pap, kicsi, kortalan ember, a templom udvarán sétál, rózsafüzért mond. „Hánykor lesz holnap a mise?” „Tíz órakor.”

cizhong5 cizhong5 cizhong5 cizhong5 cizhong5 cizhong5 cizhong5 cizhong5 cizhong5 cizhong5 cizhong5 cizhong5 cizhong5 cizhong5 cizhong5 cizhong5 cizhong5 cizhong5 cizhong5

A hívek már fél tíztől szállingóznak, a templom lépcsőjén gyülekeznek. Ki-ki egy-egy bankót ad a kapuban ülő harangozónak a templom fenntartására, öt jüant, tíz jüant, egy-másfél eurót. A mellette ülő fiatal nő gondosan füzetbe jegyzi minden adományozó nevét és az összeget. Komoly képű férfi jön nagy postástáskával, letépi az előző heti vörös hirdetést a kapu bélletéről, újat ragaszt fel helyette. Nagyon sok a gyerek, a legtöbbet háton hozzák, mellette kettőt-hármat kézen is vezetnek: a kínai egyke-törvény nem vonatkozik a nemzetiségekre. A templomban is a gyerekekre jut a legtöbb figyelem, kézről kézre adják őket, szabadon járkálnak, játszanak egymással a templom hátuljában.

cizhong6 cizhong6 cizhong6 cizhong6 cizhong6 cizhong6 cizhong6 cizhong6 cizhong6 cizhong6 cizhong6 cizhong6 cizhong6 cizhong6 cizhong6 cizhong6 cizhong6 cizhong6

A falunak csak néhány éve van újra papja, aki tiszteletben tartja az elmúlt fél évszázad során meggyökeresedett laikus szertartást, így aztán a vasárnapi mise úgyszólván megduplázódik. Tíztől tizenegyig a hívek úgy imádkoznak, ahogy pap nélkül végezték hatvan éven át: anyanyelvükön éneklik a zsolozsmát, aztán mindenki elmondhatja, amit fontosnak tart a közösség számára. A komoly képű postás tibeti nyelven is előadja a hirdetéseket, amelyeket kínaiul kiragasztott a templom kapujába. Az adományokat gyűjtő fiatal nő is feláll, s felolvassa a füzetből, ki mennyit adott a templom javára; a „külföldi vendégek” tételnél mindenki felénk néz, helyeslően biccent. A pap csak tizenegykor jön elő a gyóntatószékből, meggyújtja az oltáron a gyertyákat, s ekkor kezdődik a valódi mise, ez már kínai nyelven. Tele van a templom, több mint kétszázan vannak az ezerhatszáz lakosú faluból, amelynek 80%-a keresztény. Fiatal lányok olvassák fel az olvasmányokat, a pap összeszedett, rövid beszédet mond, figyelmesen hallgatják. Az áldozás előtti „Legyen békesség köztünk” felszólításra kínai szokás szerint két kezet nyújtanak egymásnak, meghajolva egymás előtt, hozzánk is többen odajönnek a férfiak padsorából, nyilvánvaló örömmel fogadva minket a közösségben. Utána hosszú sort állnak, mindenki áldozik.

cizhong7 cizhong7 cizhong7 cizhong7 cizhong7 cizhong7 cizhong7 cizhong7 cizhong7 cizhong7 cizhong7 cizhong7 cizhong7 cizhong7 cizhong7 cizhong7 cizhong7 cizhong7 cizhong7 cizhong7

A férfiak üres első sorában ülök, hogy jobban tudjak fotózni, mögöttem kisfiúk ülnek, a gépet figyelik. Odaadom nekik, átkapcsolom kijelzőre, megmutatom a zoomot. Óvatosan kézről kézre adják, izgatottan próbálgatják, monitorolják vele a templomot, a papot, a híveket. Visszaadják, kérik, fotózzam le őket. Komolyan, férfiasan adnak ők is kezet.


A mise után elsétálunk még a falu határába, a rizstáblákat fotózni. Az út mentén magányos szikla áll, rajta újonnan emelt tibeti sztúpa. Felkapaszkodunk hozzá a száz meredek lépcsőn. Csak a tetejéről látjuk, hogy közvetlen mögötte temető terül el, keresztény temető. Valószínűleg a sziklán is kereszt állt a kulturális forradalomig, aztán pedig a buddhisták vették szimbolikusan birtokba ezt a fontos landmarkot. De a temető megmaradt. A sírokon keresztek, a feltámadásra és a mennyekre utaló főnix és sárkány, kínai feliratok, csak az egyik régi síron találunk régi tibeti írást. Az egy héttel ezelőtti holdújévre mindenki kijött meglátogatni halottait, erről tanúskodik a kínai szokás szerint a halottaknak nyújtott lakoma: narancs, alma, banán, cukorka, szotyola.

cizhong8 cizhong8 cizhong8 cizhong8 cizhong8 cizhong8 cizhong8 cizhong8 cizhong8 cizhong8 cizhong8 cizhong8 cizhong8 cizhong8 cizhong8 cizhong8 cizhong8

Visszafelé jövet az egyik ház előtt a pap üldögél, a falubeliekkel beszélget. Ahogy meglát minket, felragyog az arca, elénk siet, két kézzel, meghajolva kezet nyújt. „Jöjjenek még, sokszor”, mondja.


Híd a Heisui folyón


Shaxi régi hídja a Keleti Kapunál ível át a Heisui folyón. A város még nem létezett, amikor a híd már állt. Ezen haladt át a tea és ló útja délről, az Erhai-tó felől a Hengduan-hegység völgyein át a tibeti hágók felé. Elődje minden bizonnyal már a 8. században megépült, amikor a Tang-dinasztia megkezdte a yünnani tea szállítását Tibetbe, lovakért cserében. Mai formájában, kőből a mongol Yuan-dinasztia alatt, a 13. században jött létre sok ezer társával együtt, amelyek a mongol birodalmat voltak hivatva egyben tartani. Marco Polo is áthaladt rajta. Amikor aztán a Ming-dinasztia az 1390-es években hosszú harcok után elfoglalta a mongolok utolsó védőbástyáját, Yünnant, ők központi kolostoralapítások révén igyekeztek megerősíteni a birodalom kohézióját. A jobb parti hídfőnél, csupán akkora távolságra, hogy a áradáskor se öntse el a folyó, 1415-ben épült a buddhista Xingjiao templom és kolostor. Hamarosan a Shaxi-völgy hetipiaca is ide, a kolostor spirituális és katonai védelmébe költözött át a völgy közepéről, az Aofeng-dombról. A templom előtt kialakult a piactér, a piactér körül pedig Shaxi óvárosa, a tea és ló útjának máig legépebben megmaradt állomása.

A híd, amely látta felépülni a várost, ma is arisztokratikus távolságot tart a kései jövevénytől. Kétszáz lépésnyire áll a város Keleti Kapujától, s hídfőjénél saját taoista szentélye van, ahol az utazók, mielőtt a hídra léptek volna, a sikeres visszatérésért fohászkodtak. Még a híd innenső oldali karfáján lévő két kopott kőoroszlán előtt is füstölőt gyújtottak, ahogy máig is teszik. Pedig a karavánok ideje elmúlt. Az utolsó az 1940-es években indult útnak, mielőtt Yünnanban is leáldozott volna a régi világnak. A hídra vezető úton kis falat emeltek, se lóval, se szekérrel nem lehet átkelni rajta, csak gyalog. Csupán éjszakánként, amikor a híd álmodik, hallani olykor patadobogást és rézcsengők hangját.


Lovas karaván Shaxiban. Lloyd Dunn felvétele, 2017 február









Édentől keletre

Reggel Shaxiban, a Keleti Kapunál

Tudjuk, mennyire elbűvölte Jorge Luis Borgest a kínai kultúra, még ha csak távoli tisztelettel, vagy olykor ironikusan, maga gyártotta apokrifok révén viszonyult is hozzá. Ezért bűvöl el minket is ez a látvány, amely a Nagy Falon túl fogadott minket egy teaház kis falán, Shaxi yünnani városkában, a Keleti Kapu mellett, végtelen távolságban az európai utazók megszokott útvonalaitól. Itt, ahol a legkevésbé várnánk, maga Borges szól hozzánk, mégpedig a legékesebb spanyolsággal. Ez a kép önmagában is bizonyíték rá, hogy a világ nem más, mint egy végtelen könyvtár, vagy ahogy Stéphane Mallarmé mondta: „Tout, au monde, existe pour aboutir à un livre” (Minden a világon azért létezik, hogy könyv váljék belőle). Legalábbis a mi világunkban.

Shaxi. Spanyol nyelvű felirat egy teaház falán, amelyet J. L. Borgesnek szokás tulajdonítani: „Mindig úgy képzeltem, hogy a Paradicsom valamiféle könyvtár.” A kínai szöveg szabad fordítás: „Ha létezik Paradicsom, az olyan kell legyen, mint egy könyvtár”.



A globalizáció korában azonban a Borges által leírt bábeli könyvtár is új árnyalatokkal gazdagodik. Ha rákeresünk az interneten erre a mondatra, amelyet a Nyugattól távol eső kínai kisváros egy falára írtak, sok száz oldalt találunk, amelyek feketén-fehéren bizonyítják, hogy szerzője Jorge Luis Borges. Mindazonáltal ebben a formában nem tőle származik. Ami az ő írásai közül a legközelebb áll hozzá, az a Poema de los dones néhány sora: „Lento en mi sombra, la penumbra hueca / exploro con el báculo indeciso; / yo, que me figuraba el Paraíso / bajo la especie de una biblioteca” („Saját árnyékomban a vak félhomályt bizonytalan bottal tapogatom lassan, én, aki a Paradicsomot mint könyvtárat képzeltem el.”) A graffiti szerzőjének mentségére legyen mondva, hogy a mondást nem tulajdonítja konkrét szerzőnek. S a toll és tintatartó is jóval régebbi korokra utalnak. De ki és miért írt fel egy borgesi apokrifot spanyol nyelven egy kínai falra?

A teaház a kora reggeli órán még zárva volt, s lovaink már türelmetlenül nyerítettek a Keleti Kapunál. Indulnunk kellett tovább északra, a tibeti hágók felé, a tea és ló útján. De visszatérünk még, hogy megfejtsük a talányt, s hírt adjunk róla, ebből a feléből a világnak, a bábeli könyvtárnak.

A Qing-kori színház Shaxi piacterén, a Keleti Kapu mellett. Aki akar, napról napra velünk tarthat utunkon

Isten hozta Kínában


A dél felől érkező repülőgép nagy kanyart ír le az Erhai-tó csillogó tükre fölött, mintha gáláns gesztussal mutatna körbe a színpadon, amely a következő három hétben életünk kerete lesz: a Himalája előhegységein, fel a burmai és a tibeti határig, északon a szecsuáni hágóig, s a három nagy folyó, a Jangce, a Mekong és az Irrawaddy forrásvidékéig. Aztán ereszkedni kezd a rizsföldek teraszai, a szántóföldek sakktáblái és a folyóvölgyek ragyogó zöldje fölött, s végül Dali repülőterén ér földet.

Dali, Yünnan tartomány nyugati felének központja, s a tea és ló útjának egyik legfontosabb állomása félkörben öleli körül az Erhai-tó déli öblét. Keleti végpontján van a repülőtér, s a nyugatin, jó harminc kilométerre Dali régi magja, ahová igyekszünk. Zěnme kěyǐ qù Dàlǐ gǔchéng? hogyan jutunk el Dali óvárosába, kérdezem az információs pultnál, ahol a kint várakozó busz felé intenek. A buszt a helyi turisztikai hivatal működteti, tizenöt yuanért, pontosan két euróért visznek innen oda, s közben egy idegenvezető kislány még a város nevezetességeit is bemutatja. Kínaiul persze, mert Yünnanban nem számítanak külföldi turistákra.

Az óváros előtt két-három kilométerrel lépésre váltunk. A kínai holdújévre érkeztünk, ilyenkor az egész ország utazik egy héten át, s a fagyos északról a legtöbben ide jönnek le, a ragyogó délre. Araszol a sor, mindenki parkolót keres. „Kiszállhatunk?” kérdezem a kislányt. „Gyalog gyorsabb lesz.” „Ó, hogyne!” mondja. „Isten hozta Kínában.”

Az óváros felé gyalogolva valóban messze magunk mögött hagyjuk a buszt. Már közel járunk a Ming-kori falakhoz, amikor jobbra megpillantjuk a zöldségpiac kapuját. A piacon barna bőrű, tibeti arcú, kis termetű emberek adnak-vesznek, a kétmilliós bai nép tagjai, az Erhai-tó és a környező hegyek őslakói, a mongol hódítás előtti Nanchao-királyság népe. A vevők közül kitűnnek a kisvendéglőik számára bevásároló mongolos arcú, körsapkás, hui nemzetiségű muszlimok. A legtöbb áru előkészítését itt helyben fejezik be, halat tisztítanak, cukornádat pucolnak, zöldséget kötegelnek. Jó fél óra múlva indulunk tovább, kisvártatva elhaladunk a sorban rostokoló buszunk mellett. Belépünk a városkapun.

dali1 dali1 dali1 dali1 dali1 dali1 dali1 dali1 dali1 dali1 dali1 dali1 dali1 dali1 dali1


A tea és ló útja


Egy hete ilyenkor, vasárnap délelőtt Mallorcán ültem a tengerparton, s mialatt a csoport kávézott, én a Passion című elegáns spanyol utazási folyóiratot lapozgattam, amelynek példányai ott vannak a legtöbb kávéház asztalán. Az első cikket az egyes számú spanyol turisztikai célpontnak szentelték: Mallorcának. A Séta Mallorca körül című írást a sziget északi félszigete, a Formentor-fok fényképe vezette be. Csupán jobbra kellett pillantanom, hogy megtudjam, mennyire trendiek vagyunk. Ezt láttam ugyanis:


De hogy a Wang folyó útjai valóban mennyire ráéreznek a világ legfrissebb turisztikai trendjeire, azt a második cikk mutatta meg, amely a nyugati utazók számára jóformán ismeretlen egzotikus úticélról szólt: a tea és ló útjáról. Ez az út a Himalája alatt, a délnyugat-kínai Yünnan hegyei között, a Mekong és a Jangce forrásvidékén kanyarog. A karavánok évszázadokon át ezen keresztül szállították Kína legjobb teatermő vidékéről, Dél-Yünnanból a téglákba préselt teát fel északra, a tibeti törzsekhez, s hozták onnan cserébe a kiváló hegyi lovakat le délre, a kínai udvarokba és helyőrségekbe. Ahogy a cikk részletesen is megírja:

„Sosem volt olyan nevezetes, mint a Selyemút, de egykor, amikor a tea többet ért, mint ez a finom szövet, a tea és a ló kanyargós, ősi útja – kínaiul Chamadao 茶马道, – igen fontos kereskedelmi útvonal volt. Közel négyezer kilométer hosszan vezetett a kínai Yünnanból és Szecsuánból Lhasába, a tibeti fővárosba. A hordárok karavánokba összeállva, a hátukon, bambuszlevelekbe csomagolva szállították a teát a világ egyik legbonyolultabb hegy- és vízrajzán keresztül, át a Hengduan-hegységen, folyamok, kanyonok, kő- és kötélhidak sokaságán, folytonosan rettegve banditák és lavinák alattomos támadásától.

Az áhított cél, amelyet közel öt hónap múlva pillanthattak csak meg, a Potala-palota volt, a dalai láma egykori székhelye Lhasában. Itt végre letehették nehéz terhüket, amely átlagosan 100 kg volt fejenként, kinek-kinek saját testsúlyától függően. A hordár-karaván, kínaiul körülbelül húsz lóval tért vissza. A kötegelés és szállítás megkönnyítésére a teát 30 kilós kősúlyok segítségével téglákba préselték, ahogy sok helyen még ma is teszik. A teát nem egyszer Indiába is elvitték, ami a nehéz utat, mivel a Himaláján is át kellett kelni, egy évnyire hosszabbította meg.

A tea először 641-ben jutott el TIbetbe, amikor a Tang-dinasztiából származó Wen Cheng hercegnő feleségül ment Songtsen Gampo tibeti királyhoz. A hideg vidéken élő tibetiek megkedvelték a forró italt, s azóta is napi negyven csészével isznak meg belőle jakvajjal és egy kis sóval keverve, alapvető élelmük, a tsampa, a tűzön pörkölt árpaliszt mellé. A tibetieknek az alacsony hőmérséklet miatt mindig nagy kalóriatartalmú ételekre, így tejtermékekre és húsra volt szükségük. Minthogy zöldségeik nincsenek, a tea csodás lehetőséget nyújtott a megtisztulásra és az emésztés elősegítésére, a fáradtság ellen, s a templomokban való virrasztásra. A tea olyan népszerű volt Tibetben, hogy a 13. században Kína már sok tonnányit szállított évi 25 ezer lóért cserében.

A tea és ló útja, amely a Nyugat számára jórészt ismeretlen maradt, a világ egyik legveszélyesebb útja volt. Manapság mind a helyiek, mind turisták járnak rajta, de immár nem gyalog, hanem négy keréken.”



És most, épp egy hét múlva vasárnap délelőtt repülőgépen ülök Yünnan felé, hogy előkészítsem a Wang folyó őszi túráját, amelyen a tea és ló útját fogjuk végigkövetni a déli teaültetvényektől a tibeti hegyek aljáig smaragdzöld völgyeken, szédítő kanyonokon és ezeréves kisvárosokon át, ahol sok száz éve megállt az idő. Most még nem tudok saját párdarabot posztolni a Passion ide vonatkozó fényképe alá, de a következő hetekben ezt bőven bepótolom.


Modern ikonok

Vlagyimir Tatlin: Mélydombormű, 1914

Két éve, 2014 októberében avatták fel Párizs egyik legújabb emblematikus épületét, a Fondation Louis Vuitton modern művészeti kiállítótermét. A sydney-i operaházra emlékeztető épület mint hatalmas hajó magasodik fel nagy üveg vitorláival a Bois de Boulogne, a párizsi Városliget fái közül. A vitorlákat pillanatnyilag Daniel Buren Observatoire de la lumière installációjának színes foltjai tarkítják, ami kissé ideiglenes retró-fílinget kölcsönöz a kompozíciónak az eredeti hófehér vitorlák időtlen hatása helyett. De az épület így is félreismerhetetlen névjegye Frank Gehrynek, az egyik legnagyobb kortárs építésznek. Rá vall a bonyolult térbeli konstrukció, az egymást átható görbe síkok sokasága, a táncoló vonalvezetés, amelyet az elmúlt évtizedek néhány legnagyobb hatású alkotásán, a bilbaói Guggenheim Museum (1997), a los angelesi Walt Disney Concert Hall (2003) vagy a prágai Táncoló Ház (1996) épületegyüttesén alkalmazott.

A Fondation Louis Vuitton épülete a mostani (2016 okt. – 2017 máj.) Buren-installáció alatt, illetve eredetileg, 2015 nyarán (forrás: pinterest)


shchukin1 shchukin1 shchukin1 shchukin1 shchukin1 shchukin1 shchukin1 shchukin1 shchukin1 shchukin1 shchukin1 shchukin1 shchukin1 shchukin1 shchukin1

Frank Gehry épületeinek sajátossága, hogy nemcsak a környező teret, hanem a tágabb társadalmi teret is szervezik, s városrészek, sőt városok gazdasági és kulturális revitalizációját képesek katalizálni. A Fondation Louis Vuitton rendkívüli kiállításai is jelentős nemzetközi események. Ilyen a most futó, tavaly októbertől idén március 5-ig tartó Icons of Modern Art. The Shchukin Collection is.

A gazdag moszkvai kereskedőcsaládból származó Szergej Scsukin 1897-től kezdte gyűjteni a kortárs francia festők műveit. Húsz év alatt kitűnő érzékkel alkotta meg az egyik legjobb kortárs gyűjteményt, amelyben egyebek mellett ötven kép volt Picassótól, harmincnyolc Matisse-tól – aki személyesen is segített berendezni Scsukin moszkvai palotájának szalonját –, tizenhat Gauguintől, tizenhárom Monet-től, és nyolc az általa mindenkinél többre becsült Cézanne-tól. Elképesztően intenzív élmény lehetett ez a palota, amelynek termeiben, sőt folyosóin és ebédlőjében szorosan egymás mellett kétszázötvennyolc ilyen kép borította a falakat. Scsukin 1908-tól vasárnaponként nyilvános látogatásra is megnyitotta gyűjteményét, amely óriási hatást gyakorolt az orosz avantgard művészetre.

„Az orosz avantgard művészek között egyetértés uralkodott abban, hogy legfontosab művészeti iskolánk nem a szentpétervári képzőművészeti akadémia, hanem Sz. I. Scsukin galériája … Őrületes élmény volt először látni a legkiválóbb francia művészek képeit … Nem mindenki volt képes megérteni Picassót, de mindenki elismerte tehetségének hatalmas erejét … Képszerkesztési elvei, a tárgy feldarabolása eltolás révén és más kísérletei fokozatosan váltak egyre felfoghatóbbá számunkra.” (Ivan Kljun)

Picasso: Hegedű, 1912 nyara (a Scsukin-gyűjteményben 1912 telétől)

Nagyezsda Udalcova: Hegedű, 1916

A címbeli „ikon” több szempontból is találó. Illik egy olyan épülethez, amely Párizs modern ikonjává kíván válni. Jellemzi e képek korabeli orosz recepcióját, ahogy az óorosz ikonok 1905-1914 közötti újrafelfedezésének légkörében modern ikonokként értelmezték őket, s ahogy Scsukin maga is egyfajta személyes ikonosztázként állította össze ebédlőjében Gauguin vallásos tárgyú festményeit. És persze azóta e képek mindegyike külön-külön is a modern művészet ikonjává vált. Mindegyiknek saját Wikipedia-címszava van, sokuk önálló könyvet kapott. Felismerik őket az alábbi részletek alapján, amelyeket tegnap fotóztunk a kiállításon?

shchukin2 shchukin2 shchukin2 shchukin2 shchukin2 shchukin2 shchukin2 shchukin2 shchukin2 shchukin2 shchukin2 shchukin2 shchukin2 shchukin2 shchukin2 shchukin2 shchukin2 shchukin2 shchukin2 shchukin2 shchukin2 shchukin2 shchukin2 shchukin2 shchukin2 shchukin2 shchukin2 shchukin2 shchukin2 shchukin2 shchukin2 shchukin2 shchukin2 shchukin2 shchukin2 shchukin2

Ivan Kljun: Zenész, 1916