Kseroks


Bakuban ismét menő a sztálinbarokk és a bécsi eklektika. Az előbbi, úgy tűnik, a monumentális építészet egyetlen helyi hagyománya, ezért aztán gigantikus középületeiket pontosan abban az orientalizáló szocreál stílusban emelik megint, a 2010-es évek közepén, amelyben utoljára hatvan éve építettek itt a Kaukázusban. Az eklektika pedig a századfordulón épült olajmágnás-negyed stílusa volt, s miközben a negyed házait lebontják, homlokzataikat tíz-tizenöt emeletesre felnagyítva átmásolják az újonnan épült felhőkarcolókra.

A hatalom díszleteitől független valódi élet nyomait igyekezzük fotózni a sterilizált óvárosban. A kseroks-bódénál rendőr jön oda hozzánk. „Kérem, ne fotózzák ezt. Hamarosan újat építünk a helyére.”


bakuma bakuma bakuma bakuma bakuma bakuma bakuma bakuma bakuma bakuma bakuma bakuma bakuma bakuma bakuma bakuma bakuma bakuma bakuma bakuma bakuma bakuma bakuma bakuma bakuma bakuma bakuma bakuma bakuma bakuma bakuma bakuma bakuma bakuma bakuma bakuma bakuma

Unholy bread

„Fontos nap ez a mai, bármennyire is velünk él a szovjet múlt, bármennyire is meg kell küzdenünk minden nap a puszta fennmaradásért. Huszonöt éve nem tudunk menekülni az orosz sovinizmustól és őrültségtől, a háborútól és a megaláztatástól. Mindennek ellenére boldog függetlenség napját, kedveseim…” (Egy grúz fiatal)


Húsz kilométer. Ennyi választja el Akhaltsikhe városát a török határtól. Ma csupán húsz kilométer. Nem is olyan régen ezt a húsz kilométert szinte lehetetlen volt megtenni. A szovjet időszakban a Tbiliszitől a török határig vezető út véget ért néhány kilométerrel a borjomi fürdőhely után, amely már Puskin idején hírneves volt, majd a kiváltságosak üdülőhelye lett először a Romanovok, aztán a Szovjetunió új cárjai, mindenekelőtt Sztálin alatt. Az út kanyonokon és völgyeken át, időette házak és útszéli élelmiszerboltok között kanyarog. Újra meg újra legelésző tehenek kelnek át rajta. A zöld tájat olykor-olykor lepusztult egykori beton háztömbök szakítják meg. „Ott álltak a katonák a Szovjetunió idején”, mondja Giorgi, az örmény taxisofőr, és kezével puskát formál, „aki megpróbált átkelni, lelőtték.” Majd később: „Innentől kezdve csak útlevéllel lehetett tovább haladni.” A Szovjetunió idejében a vidék zárt körzet volt, sok-sok laktanyával. Sok örmény és grúz számolt be róla, hogy katonai szolgálatuk idején pontosan ide, a határvidékre küldték őket. A legszigorúbban felügyelt helyek közé tartozott Abastumani termálfürdője, amely már a cárok idején híres volt, s aztán a szovjet időkben a Vöröshadsereg tisztjeit és családjaikat látta vendégül. Ma fontos csillagászati obszervatórium áll itt a hegy tetején.

A számos, nagyrészt elhagyatott „szanatórium” és szovjet betontömb mellett, amelyben a még itt maradt néhány család él, egy kis örmény templom is dacol itt az idővel.


„Miközben ettek, Jézus fogta a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odaadta nekik […].” (Mk 14,22)

„Places do not have locations, but histories” (Tim Ingold). Az abastumani örmény templom, amelyet 1898-ban két Bakuból jött örmény testvér építtetett, ma rendkívül rossz állapotban van, jórészt a szovjet időkbeli átépítéseknek köszönhetően. A templomot ugyanis a szovjet időben pékséggé alakították. A gavit, az előcsarnok egy részét lebontották, a másik részét elfalazták, s két épületrészt illesztettek hozzá, jórészt az elbontott részek faragott köveiből: egy gázolaj- és szénraktárt, s egy kenyérraktárat, ahonnét Abastumaniba és a környező falvakba szállították a kenyeret. A templomban még mindig láthatók a nagy fa polcsorok a fém tepsikkel, amelyekben a kb. 3 kilós kenyereket sütötték. A templom belseje szinte felismerhetetlen, csupán a felszentelési kőkeresztek körben a falakon és a nagy, orosz és örmény nyelvű alapítási emléktábla a bejáratnál utalnak egykori funkciójára. A belsőben ma csupán a nagy kelesztőtartályok és az épület közepére beépített hatalmas kemence maradtak meg.

bread1 bread1 bread1 bread1 bread1 bread1 bread1 bread1 bread1 bread1 bread1 bread1 bread1 bread1 bread1 bread1 bread1 bread1 bread1 bread1 bread1 bread1 bread1 bread1 bread1 bread1 bread1 bread1 bread1 bread1 bread1

A szovjet rendszer részben elérte célját, a templom átalakítását valami mássá, világivá, valami iparivá, hogy ezáltal kitöröljön a helyiek emlékezetéből minden olyan vonatkozási pontot és érzelmi struktúrát, amely néhány évvel korábban még bizonyosságnak tűnt. A szovjet rendszer nyolcvan éven át igyekezett a szent kultuszát az eszme kultuszával helyettesíteni.

A templom átalakítása éppen egy olyan dolog, a kenyér előállítását szolgálta, amely mindig is szent szerepet játszott minden kultúrában. A kenyér teljes „elvilágiasítása” és iparivá tétele kenyér-jelentését is átalakította: a szovjet időszakban a kultúrának ez az eleme kizárólag világi jelentést öltött, sőt ez a jelentésváltás kifejezetten hangsúlyozottá vált.

„Olyan súlyos katasztrófáról van szó ilyenkor, amelyben a kultúra rendkívül törékenynek és múlékonynak bizonyul, de egyszersmind nélkülözhetetlennek is. A kognitív kategóriák és szimbolikus struktúrák jelentése, amelyeken keresztül a közösség felfogja és érthetővé teszi a világot, épp akkor homályosul el, amikor a legnagyobb szükség lenne rájuk. A világ ilyenkor szó szerint megsemmisülni látszik. A közelgő és visszafordíthatatlan pusztulás érzete elviselhetetlenné válik.” (G. Ligi: Antropologia dei disastri)

A szovjet korban a kemence mellé két emelvényt falaztak fel, ugyancsak raktár céljára. Itt látható néhány kelesztő- vagy talán őrlőgép maradványa is. Ma a viaszmaradványok és füstnyomok itt, a templom közepén, és körben a felszentelési kereszteken arra utalnak, hogy a templomot a hívek mindmáig látogatják, tanúskodva ha nem is a templom újbóli birtokbavételéről, de legalábbis szent helyként való elismeréséről.

bread2 bread2 bread2 bread2 bread2 bread2 bread2 bread2 bread2 bread2 bread2 bread2

A grúziai átmenet folyamata a legnehezebbek közé tartozik az egész volt szovjet birodalomban, nem csak az azt kísérő erőszak folytán, hanem ellentmondásossága miatt is.


Jöjjön velünk Máramaros-Bukovinába!


Az egymást követő lembergi és grúz utak miatt csak most van lélegzetnyi időm rá, hogy hivatalosan is meghirdessem a nem egészen három hét múlva esedékes máramaros-bukovinai utunkat. Minthogy azonban sokan rákérdeztek, és sokan tudják a végleges időpontot is, ezért az út egészen biztosan meglesz; a kérdés csak az, kell-e második utat is szervezni.

Idei máramaros-bukovinai túránkat tehát – immár hagyományosan közkívánatra – június 10-től 14-ig (szerda-vasárnap) szervezzük. Nagybánya középkori városán, a magyar impresszionizmus bölcsőjén és a történelmi Máramaros kapuján átlépve járjuk végig Erdély egyik legarchaikusabb vidékének a világörökség listáján is számon tartott fatemplomait és elhagyott haszid temetőit, Máramarosszigetet, a régiónak a Tisza és az ukrán-román határ által félbevágott egykori fővárosát, a szaploncai „vidám temetőt”. Az erdőgazdaság kisvasútjával felvonatozunk a határhegység őserdejébe, hogy délután majd a felrakodott fával együtt térjünk vissza Felsővisó ruszin falujába. Kirándulunk a Lovak vízeséséhez és a Radnai-havasok hágójára. Bejárjuk az ugyancsak a világörökség listáján szereplő, kívül-belül festett bukovinai reneszánsz-kori fejedelmi kolostorokat. És idén megtesszük azt is, amit tavaly a politikai helyzet miatt nem mertünk: átmegyünk egy napra az ukrajnai Csernovicba, a bukovinai régió hagyományos központjába is. Szállásunk az agroturizmusba bekapcsolódott hagyományos parasztgazdaságokban és – ha sikerül időben bejelentkeznünk – a bukovinai kolostorokban lesz. Tavalyi túránkról itt olvasható részletes közös beszámoló.

Az öt napos túra részvételi díja (szállás reggelivel + kisbusz + vezetés) 310 euro. Jelentkezési határidő: május  31. a szokásos wang@studiolum.com címen.

Eddigi bejegyzéseink az egykori Máramarosból (teljes Máramaros-térképhez kattints), amelyek a következő hetekben gyarapodni fognak.

Welcome to Azerbaijan

Baku, ma hajnalban a buszpályaudvar környékén a 85-ös buszra várva

Isztambulból Bakuba naponta megy busz, valamikor délután áll meg Kutaiszi környékén az autópályán egy török grillnél. Letelefonáljuk az irodával, majd odaszólnak a hostelbe, ha indulnunk kell. Négyre jön értünk a taxi, elvisz a városszéli kis irodába. A láz – törökországi muzulmán grúz – irodavezető rendkívül kedves. Taxit rendel, húsz lariért – nyolc euróért – elmegyünk a harminc kilométerre lévő Zestaponiba, ahol a török határról Batumin át érkező sztráda találkozik a kutaiszi-tbiliszivel. A sztráda menti grillben grúz és török ételeket egyaránt adnak, a falon a török tévé megy. Most látszik, hogy a grúz pályák melletti török éttermek egyik célja, hogy folyamatos török kontextust biztosítsanak az átutazóknak. Megérkezik a légkondicionált, wifis busz, a közönség az Isztambulban dolgozó azerbajdzsáni vendégmunkások felső, vagyonosabb rétege. Ebédelnek, indulunk. Még egyszer megállunk, nem sokkal a határ előtt, a kísértetvárossá vált Rusztavi iparváros után, David Gareja sivataga fölött, a Gaziantep muszlim vendéglőnél, ez már sokkal inkább a kurdisztáni útszéli saslikozókra hajaz.

gaziantep gaziantep gaziantep gaziantep gaziantep gaziantep gaziantep

Egy óra múlva a grúz határon vagyunk, Ganja fölött. A modern grúz határőrségi épületben, akárcsak egész Grúziában, szabadon grasszálnak a kóbor kutyák. A határőrök értetlenül nézik a tavaly bevezetett azerbajdzsáni elektronikus vízumot, még nem láttak ilyet, telefonos segítséget kérnek, de nem kapnak, többször is megkérdezik, biztosan be tudunk-e ezzel lépni Azerbajdzsánba, ha nem, szívesen látnak éjszakára a váróteremben. Utána fél kilométeres gyaloglás a senki földjén, mint az iráni határállomásokon, teljes csomaggal, nekünk ez csak egy-egy hátizsák, de a legtöbben látványos karavánként vonulnak végig az úton. Közben néhány pazar dutyfree világít az éjszakában, előtte azeriek készségesen ajánlják fel segítségüket, hogy vesznek nekünk cigarettát, úgy tűnik, ezt a hazatérők valamiért nem tehetik meg maguk. Az azerbajdzsáni határon minden csomagot kipakoltatnak. Megpróbálják kinyitni a laptopot, néhány próbálkozás után felajánlom a segítséget, hálásan elfogadják. Minden elektronikus kütyüről, a külső winchesterekről, a szkennerről, a külső DVD-olvasóról, a töltőkről megkérdezik, hogy hívják angolul és oroszul, mulatságosnak találják. Elpakolunk, mehetünk. A buszon hosszan várakozunk – még most is, amikor ezt írom – az összes utas összes csomagjára. Beszélgetünk közben a már megérkezettekkel. A szőkített hajú nőnek textilbiznisze van Bakuban, évente két-háromszor megy Törökországba nagybani szerződést kötni olasz, angol, spanyol árura, most épül elegáns boltja Baku új bevásárlónegyedében. „Én nagyon szeretem az elnököt”, tesz őszinte vallomást. „Olyan pozitív, olyan kulturált. És a szüleim is nagyon szerették az ő apját.” Hogy mikor voltam utoljára Bakuban. „Három év alatt akkorát változott, rá sem ismernek.” Vajon azt jelenti-e ez, amitől félek, hogy a teljes óvárost ledózerolták? A holnap megadja rá a választ.

A pincér és egy helyi villanyszerelő – aki első reggelinket fizette – megpróbálják beütni a gépembe a wifi kódját a buszpályaudvari Baku Caféban. Lloyd Dunn felvétele

Özönvíz után


A gergeti Szentháromság-templom olyan magasra épült a Kaukázus teteje, a Kazbegi-hegy alatt, hogy azt mondják róla – akárcsak a ravennai San Apollinare in Classéról vagy néhány más jeles templomról –, hogy egyedül ezt nem lepte el az özönvíz.


Ilyenformán a dinoszauruszok is csak itt élték túl a világkatasztrófát, mint a templom harangtornyának 12. századi ablaka tanúsítja.


Utódaik ma is a faluban járnak. Elhullott példányaik csontjait pedig a helybéliek beépítik a szárazon rakott kőkerítésekbe.




Ahogy a Jvari-hágótól délre fekvő Grúziát Szent Nino a 4. században, úgy az attól északra fekvő Gergetit Szent Dino térítette meg az özönvíz előtt. Az ablak faragványán látható társa Szent Trichontoszaurusz, akit a helybéliek néhány betűzési próbálkozás után végül kihagytak a legendából, így neve nem maradt fenn.

Pásztor



A tízéves Rezo pandurán játszik és énekel egy kis ünnepségen a Katskhi kolostorban

shepherd shepherd shepherd shepherd shepherd shepherd shepherd shepherd shepherd


Kutaiszi ébred



Szól a kakas már

morn morn morn morn morn morn


Tamaroba / თამარობა

Vardzia völgye, ma reggel

Tamari Bagrationi (თამარი ბაგრატიონი) királynő (Mtskheta 1160-1212) 1184-tól haláláig uralkodott Grúziában. III. György (1156-1184) és Gurandukht királyné elsőszülött lánya volt, s uralkodása alatt Grúzia a kaukázusi térség legfontosabb államává vált. Az ország határait jelentősen kiterjesztette a szomszédos muzulmán hatalmak rovására. Jelentőségét jól mutatja, hogy nő létére a „király” (მეფე, mefe) címmel ruházták fel. Halála után két gyermeke követte őt a trónon. IV. Lasha György 1213-tól 1223-ig, majd Rusudan királynő 1223-tól 1245-ig uralkodott Grúzia fölött. Tamar királynő sírját soha nem azonosították teljes bizonyossággal.

Tamar királynő alatt a grúz kultúra is aranykorát élte. Felvirágzott a grúz nyelvű irodalom – ekkor élt Sota Rusztaveli, a grúz nemzeti eposz szerzője –, és a számos templom építése nyomán a képzőművészet is.

Tamar-kori várak Vardzia völgyében

Abastumani vára az Adigeni folyó völgyére tekint le, harminc kilométerre Akhaltsikhétől. A Tamar királynő uralkodása alatt épült vár máig jó állapotban fennmaradt. Az Abastumani mellett emelkedő csúcsról jól szemmel lehetett tartani a mélyben vonuló két völgyet és a szomszédos hegyvidéket. A völgy Akhaltsikhétől Kutaisziig vonul, s a korban fontos kereskedelmi útvonal volt az örmény és török vidékek felé. Ez magyarázza a számos erőd építését a környező falvakban, s az olyan városok és erődített kolostorok jelenlétét, mint Vardzia és Vanis Kvabebi. Az erődöt a szovjet időszakban is gyakran látogatták, mint azt a belső falak számos cirill felirata mutatja. Ma csupán az a néhány turista keresi fel, aki egyáltalán tud a létezéséről, s helybéli hívők, amiről a falifülkékben elhelyezett ikonok és gyertyák, s Szent Nino nagy keresztje tanúskodik.


Tamar királynő ikonja magányosan áll egy nehezen megközelíthető fülkében, jól mutatva a királynő tiszteletét és jelentőségét. A királynőt az autokefál grúz egyház szentté avatta. Emlékünnepét – თამარობა, Tamaroba – ma, május 14-én ülik meg Grúzia-szerte.

Régi kutaiszi képek


„Drága édesanyámnak ajánlom emlékül ezt a fényképet, hogy legyen képe rólam, mert távol vagyok. Nézz meg rajta gyakran, és el ne felejts. Őrizd meg halálodig. Alexandre Ghoghoberidze. 1915. február 23.”

Mestiában, a szvaneti hegyek alatt ülünk a konyhában Jacopóval és Ekával, régi fényképek grúz feliratait böngésszük. Nem könnyű, száz év alatt a grúz nyelv sokat változott, a régi dialektális formák eltűntek, az udvariassági formulákat elfelejtették, az ábécét megreformálták, a kézírás is megváltozott.


„Emlékül ajánlom anyácskámnak és apámnak, és drága testvéreimnek. […] Tabidze. Ez a két fiú szívbéli jó barátom, Ivane és […] Mamaladze. 1904. február 29.”

A képeket a nagy háborúba induló grúz fiúk hagyták szüleiknek és testvéreiknek, hogy emlékezzenek rájuk, ha majd elestek valahol Galíciában, a magyar Kárpátokban, vagy Przemyśl alatt. Szerzők mondanak rajtuk tiszteletteli köszönetet a szerkesztőnek, amiért megjelenhettek a kisváros művelődési egyletének folyóiratában. Katonatisztek, grúz népviseletbe öltözött polgárok, hölgyek, családapák álltak utoljára fotográfus elé, hogy száz év múlva hírt adhassanak majd az elmúlt Kutaisziról.


„Ekaterina Eristavi, a medjuriskhevi könyvtár alapítója, Kita Abashidze nővére. Shalva Eristavi, Medjuriskheviből. […, érthetetlen sor] Köszönettel Ekaterinának, amiért olyan készségesen publikálta műveimet az Iveria folyóiratban, gazdagítva ezáltal az olvasóterem olvasóit is.”

A fényképeket kis régiségkereskedés üveges szekrényében találtam a kutaiszi bazár mögötti utcában, ahová régi ékszereket nézni tértünk be Etivel. Megengedik, hogy lefényképezzem őket. Több is olyan, mintha Jermakov fotózta volna őket, látszik, hogy sikerével iskolát csinált a századforduló grúziai fotográfusai között. Reménykedem, hátha tőle is találok képet, de megtudom, hogy az eredeti Jermakov-fotókat odahaza őrzi a bolt tulajdonosa. Ramaz Obuladze fiatal történész és neves gyűjtő. Már a második könyvét jelenteti meg régi grúz fotográfiákról, The Georgian Attire címmel, amelyben a múzeumban őrzött ruhákat hagyományos öltözéküket viselő hegylakók és népviseletbe öltözött hazafias városi polgárok háború előtti fotográfiáival illusztrálja. Hamarosan erről is írok.

uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni



Barcelona – Bayern München

Labancz Csaba fotója

Sighnaghi, kelet-grúziai kisváros a Gombori-hegy szirtfokán, alattunk mélyen a Kura és az Alazani folyó széles síksága, szemközt az azerbajdzsáni hegyek. Éjfélre jár, már csak kis grúz társaság ül a kivetítő előtt az egyetlen hotel éttermében, Szent György napján, Grúzia védőszentjének ünnepén, amelyen húsz éve először érkeztem Grúziába. Tbilisziben a templomok akkor is éppúgy tömve voltak, mint ma reggel. Messi berúgja a második gólt. A társaság egyik tagja szólásra emelkedik. kezében színültig töltött archaikus cserépedénnyel. Tósztot mond, kiissza, átadja a következőnek. „Mire isznak?” kérdezem a pincért. „Az ősökre. Szent György estéjén az ősökre iszunk, akik meghaltak, hogy Grúzia szabadon élhessen.”

A vörös falitábla


Lemberg, Petróleumlámpa Kávézó a reneszánsz örmény házban, ahol 1853-ban egy lengyel és egy magyar patikussegéd feltalálta a világító olajat. A kávézó négy emeletét a századfordulós galíciai olajmezők fotói, újságkivágásai, részvényei, használati tárgyai díszítik. Az üveggel fedett legfelső emeleten, ahonnét szabad kilátás nyílik Lemberg öreg háztetőire, a falon a szovjet korszak jellegzetes munkahelyi tűzoltó-táblája vörösre festett vödörrel és lapáttal. „Tudjátok, miért volt annak idején csúcsos a tűzoltóvödör feneke?” kérdezi András. „Hogy el ne lopják. Mert így semmi másra nem lehetett használni.”

Kutaiszi, Grúzia, a városi múzeum belső udvara, régi grúz szőlőtaposó káddal

Abastumani, Dél-Grúzia, a szovjet időkben pékséggé átalakított, majd pusztulni hagyott örmény templom belseje